5+5 újrakiadás

A minap egy kérdés kapcsán töprengtem el azon, hogy lassan idehaza ötven éve adnak ki rendszeresen sci-fit a könyvkiadók. Ez, mondjuk az Egyesült Államokhoz képest, nem nagy idő, de egy-egy könyv életében igenis az. Azon túl, hogy nem minden könyv bír ki három-négy évtizedet fizikai formájában (értsd: széthullik), mára már hiánycikké válhatott, esetleg az akkori kiadás minősége (gondolok itt elsősorban a fordításra, de a kilencvenes évek legendás volt a csapnivaló kiadványairól) miatt egy-egy könyv nem a neki kijáró formában került az olvasók elé.

Azonban ahogy azon töprengtem, melyik könyveket kellene újra kiadni, rájöttem, hogy ami a fontosabb sci-fi szövegeket illeti (már amik megjelentek magyarul, és egyébként ebben teljesen jól áll a hazai piac), azok az utóbbi tíz évben mind megkapták a maguk ráncfelvarrott formáját. Az Alapítvány, Arthur C. Clarke könyvei, a Dűne sorozat, vagy az olyan klasszikusok, mint a Szép új világ, A majmok bolygója vagy Stapledon Szíriusza, mind elérhető ma is azoknak az olvasóknak, akik nem csak a legjobb kortárs művekkel akarnak megismerkedni. De természetesen még mindig tudok mondani olyan könyvet, ami megérdemelne egy újrakiadást, már csak azért is, hogy élvezetesebb legyen őket elolvasni.

A következőkben öt ilyen könyvről olvashattok, utána pedig öt olyanról, ami meg is kapta az új verzióját, és érdemes beszerezni őket a sci-fi iránt érdeklődőknek.

Clifford D. Simak: A város

Kezdjük mindjárt az egyik személyes kedvencemmel, amiről áradoztam már a blogon. Kicsit csalok, mert az eredetileg 1971-es "kiskozmoszos" kiadást 1990-ben követte egy újabb, azonban mindkettő állapotát elnézve igazán elbírna majd' három évtizeddel később még egy megjelenést. Az ötvenes években íródott könyv az emberiség fejlődését kíséri végig, ahogyan megpróbál egyre jobb lenni, közben pedig megteremti az értelmes robotokat, az intelligens kutyákat, és eljut más világokba is. Egyszerre szórakoztató és filozófikus kis történet ez, még ennyi idő múltán is örökzöld.

Ursula K. Le Guin: A kisemmizettek

Az első a listán, amit nem olvastam, de ennek éppen az állítólag csapnivaló fordítás és szöveggondozás az oka. Mert Le Guin könyveiben a szöveg legaább annyira fontos, mint a történet, így aztán mindenképpen megérdemelne egy alapos ráncfelvarrást. A kisemmizettek egy komoly, filozófiai és társadalmi kérdéseket boncolgató utazás a anarchista Annaresen és a kapitalista-kommunista megosztottságba fulladt Urrason. Akit behatóbban érdekel a könyv, az itt olvashat róla, addig is gyönyörködjünk a fenti, a valóban szürreális magyar borítóban.

Frank Herbert: A dosadi kísérlet

A Dűnékkel jól ellátott magyar könyvkiadás Herbert maréknyi, nem ehhez az univerzumhoz tartozó művét is egész szép számmal kiadta, és bár az elmúlt években is jelentek meg ilyenek (pl. a Heisenberg szeme vagy az Úti cél: ismeretlen), az egyik legerősebb címe mégis ide kívánkozik. Ebben a regényben Herbert több olyan témát is felhasznál, amik jellemzik a Dűne ciklust (nem mintha ez nem jellemezné az egész életművet), és egy idegen lényekkel benépesített kísérleti bolygóról szól, ahová a Szabotázs Iroda különleges ügynököt küld, hogy derítse fel, mégis mi ez az egész és ki áll egy ekkora projekt mögött. (Érdekesség, hogy az "előzmény", a szervesen nem kapcsolódó Csillagkorbács 2009-ben jött ki magyarul, míg A dosadi kísérlet 1994-ben.)

David Brin: Csillagdagály

A Felemelés örök! David Brin Uplift-sorozata mára már kultikus űropera, amiben a különféle idegen lények fajok újabb és újabb "generációit" emelik fel, teszik intelligenssé, ezzel szolgálójukká - amíg le nem telik a szolgaság, és aztán a szolgákból lesznek az urak újabb felemelteken. De megjelennek az emberek, akiknek látszólag nincsenek gazdáik. Nem hiába utalt rá még 2016-ban is Az idő gyermekei, ez a sorozat meghatározó a nyolcvanas-kilencvenes években. Az hagyján, hogy a két Uplift trilógia közül csak egy középső regény jött ki, de mára már erősen ráférne a felújítás, már csak azért is, mert napjaink sci-fi olvasói is izgalmas ötletekkel találkozhatnak benne.

John Wyndham: Újjászületés

Még egy könyv, amihez még nem volt szerencsém. Az SFmagon áradoznak róla, meg hát Wyndhamről nagyon sok helyen olyanokat lehet olvasni, hogy Wells és Stapledon örököse, aki érzékenyen, az angol vidékiségből építve mondja el emberi történeteit. A könyve (ami a címadó regény mellett több novellát is tartalmazott) magyarul 1977-ben jelent meg, szóval akár kuriozitása miatt bele is férne egy újrakiadási hullámba.

És akkor most jöjjön öt könyv, ami új kiadást kapott a kétezres években, és érdemes beszerezni őket:

Theodore Sturgeon: Több mint emberi

Nevezték már hippi-bibliának és az új emberről szóló mesének is. Egy biztos: Theodore Sturgeon mindig az ember lelkének legfájóbb pontjait vette szemügyre, és ez nincs másként ebben a regényében sem, ami nagyon szép szöveggel ringatja el az olvasóját, és közben érdekes kérdéseket tesz fel, amikren megéri töprengeni.

Ki adta ki újra: Maecenas, 2007

Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz!

Valószínű az egyik legismertebb atomháborúval (pontosabban annak hatásával) foglalkozó regény, amiben a kataklizmát követő kegyetlen világban szerzetesek őrzik a régmúlt tudását - hogy aztán az emberiség beleessen újra és újra azokba a hibákba, amik ide juttatták. Okos, vicces, elgondolkodtató, játékos, Miller története 1960-as megírása óta nem sokat veszített erejéből.

Ki adta ki újra: Maecenas, 2008

Ursula K. Le Guin: A sötétség balkeze

Mert Le Guinből sosem elég! A nemrég elhunyt írónő legismertebb sci-fi regénye, a fagyos Tél bolygón játszódó történet arra keresi a választ, vajon van-e különbség a nemek között, és ha igen, akkor a férfiak okolhatóak-e minden nyomorúságért - és ha nem, akkor miért nem? A maga idejében igencsak provokatívnak számító szöveg a feminista sci-fi egyik alapműve, és bátran ajánlom mindenkinek, akik a társadalmunkról, az emberi viselkedésről és kapcsolatokról akarnak olvasni, mert Le Guin itt sem hazudtolja meg önmagát.

Ki adta ki újra: Európa: 2015

Alfred Bester: Tigris! Tigris!

Lehet, hogy bizonyos aspektusai fölött már eljárt az idő, de még most is süt a lapokból az az erő és ötletesség, ami miatt az egyik legnagyobb hatású regény lett a sci-fi történetében. Ez az űrbe helyezett Monte Cristo történet egy pillanatra sem áll meg, a vad, tigrismaszkos Gully Foyle-lal bejárjuk a Naprendszert, és végignézzük, hogyan hajtja végre ördögi, állatias bosszúját. Ez tényleg a sci-fi egyik alapműve, amivel az is tehet egy próbát, aki nem igazán olvasott még sokat a zsánerben. (A szerző Az arcnélküli ember című másik híres regénye is megjelent új kiadásban, legnagyobb sajnálatomra nem Ámon László remek grafikáival, amik az első megjelenést kísérték.)

Ki adta ki újra: Delta Vision, 2012

Isaac Asimov - Martin H. Greenberg (szerk.): Szívélyes Fahrenheit

Asimov és veterán szerkesztőtársa, Greenberg egy több kötetes sorozatban vették végig 1939-től a hatvanas évekig az adott év legjobb angolszász sci-fi novelláit. A Szívélyes Fahrenheit az 1954-es évet vette végig, és az eredmény magért beszél, nem hiába áradoznak róla blogokon, fórumokon a hazai SF kedvelők. Itthon ismert és kevésbé ismert alkotók novellái még ma is remek olvasmányok, könnyedén találhat kedvencet magának a hardcore sci-fi olvasó és az is, aki csak belekapna a zsánerbe. Aztán, ha végzett az új kiadással (vagy a két antikvár verzióval), akkor nekiállhat felkutatni az 1953-as válogatást, a Gyilkos időt!

Ki adta ki újra: Könyvmolyképző, 2008

Természetesen még sorolhatnánk azokat a műveket, amik megérdemelnének egy új megjelenést (vagy újrakiadásukat érdemes bárki kezébe nyomni). Ez a két ötös lista az én véleményemet tükrözi, de ha gondoljátok, osszátok meg kommentben, ti mit látnátok szívesen modernizált köntösben, szebb vagy más borítóval!

Egy idézet a sci-fi jövőjéről

Gyakori érv a science fiction válságával kapcsolatban, hogy a XXI. század elejére az emberiség annyira fejletté vált, a technológia és tudás olyan iramban növekszik, hogy elmondhatjuk: a sci-fi korában élünk. Annyi csodás, évekkel, évtizedekkel ezelőtt csak álomnak hitt találmány vesz körül minket nap mint nap, hogy a képzeletnek erőlködnie kell, hogy utolérje a valóságot. A sci-fi, ami sokak szerint az ötletek irodalma, szürkévé kezd válni.

Ezzel kapcsolatban hozok most egy idézetet, 1966-ból, Donald A. Wolheim és Terry Carr antológiájából (World's Best Science Fiction: 1966):

"In an era so tinctured with the essence of science fiction - or what was science fiction only a few years ago - the question confronting editors determined to select the best of the year's s-f output becomes quite complex. What is science fiction in a year that saw Gemini space rendezvous come off so successfully, that saw photographs of the surface of Mars taken from a perfectly operating passing spaceship, where new satellites sent up almost every day do not even make the front page? Or where on the surface of the Earth massive bombing planes fly thousands of miles a day to pinpoint rebellious areas in remote jungle countries - and those flights scarcely make headlines either? Or where all sorts of astounding scientific discoveries in medicine, biology and physics are more ofthen than not relegated to the inner pages of newspapers?

So in a very real way the basic premise of science fiction is the mode of life of the present - namely that the boundaries of human knowledge and human experience are advancing across new frontiers and into unexplored terrains of history just about every day. The task of science fiction writer thus become a quite sophisticated one requiring the ability not only to hold interest in a good story, but also to perk the sense of imagination in an era so jaded with astonishing factuality"

Hevenyészett fordításban valami ilyesmiről van szó:

"Egy olyan korszakban, amit ennyire áthat a science fiction esszenciája - vagy legalább is az, ami a sci-fi néhány évvel ezelőtt volt -, a kérdés, ami minden, az év legjobb SF terméséből válogató szerkesztővel szembejön, egyre bonyolultabbá válik. Mit jelent a science fiction abban az évben, ami szemtanúja volt a sikeres Gemini űrrandevúnak? Amikor láthattunk képeket a Mars felszínéről, amit egy tökéletesen irányított űrhajóval készítettek? Amikor annyira mindennapos új műholdak fellövése, hogy az már nem is kerül címlapra? Vagy amikor a hatalmas bombázórepülők több ezer mérföldet repülnek naponta, hogy eljussanak lázongó területekre elmaradott, dzsungellel borított országokban - és ezekből a repülésekből is alig lesz vezető hír? Vagy amikor egy rakás meghökkentő tudományos felfedezés az orvostudományban, a biológiában és a fizikában olyan gyakori, hogy még csak az újságok belső lapjain sem tűnnek fel?

Szóval a science fiction lényege napjaink életmódjának része - ugyanis az emberi tudás és megismerés szinte minden nap új határokhoz ér és a történelem eddig ismeretlen területére lép. A science fiction írók feladata ma sokkal bonyolultabb. Nem csak fent kell tudniuk tartani az érdeklődést egy jó sztoriban, de fel kell frissíteniük a képzeletet egy olyan korszakban, ami szinte megcsömörlött a megdöbbentő tények hatásától."

Hogy miért hoztam ezt a kis szöveget? Nem szeretem azt az érvelést, hogy régen is minden így volt, de a sci-fi halálával kapcsolatban mindig eszembe jutnak az ehhez hasonló idézetek. Ötven évvel ezelőtt a szerkesztők úgy látták, a sci-fi világában élnek, és ez hatalmas kihívásokat támaszt a zsáner felé. És hogy mi lett ennek a vége? Ma is jelennek meg sci-fi művek, az elmúlt évtizedek megannyi remek klasszikust kitermeltek, szemtanúi lehettünk fantasztikus regényeknek, amik sokszor a tudomány egyre újabb és újabb ötleteit vitték tovább. És most gondoljunk bele: van okunk most aggódni?

Én hiszek benne, hogy sci-fi mindig is lesz, mert az ember mindig is spekulálni fog a jövőjéről. És ha már maga a tematika - szerintem legalább is - alapvetően optimista, akkor talán mi is megengedhetjük magunknak az optimizmust. Amikor ezeket az idézeteket olvasom, mindig eszembe jut, hogy igazából nincs mitől féltenem a science fictiont, ezt az örökké válságban lévő, mindig megújuló valamit.

Belépő szintű sci-fi - mi a gondom ezzel?

Nemrég jelent meg az SFmagon Szabó Dominik (aki egyébként az Ekultura.hu főszerkesztő-helyettese) cikke, amiben arról elmélkedik, hogy a kortárs fantasztikus filmes és sorozatos dömpingnek van-e hatása a sci-fi könyvekre, jelennek-e meg új olvasók, és ha igen, hol vannak? Mindenképpen érdemes elolvasni a cikket, mert egy mostanában kommentekben, könyvek kapcsán gyakran megjelenő témáról beszél, és gondolatébresztőnek, vitaindítónak is tökéletes. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a cikk alatt, a facebookos és molyos megosztások alatt folyamatos a kommentelés, és mindenki szükségét érzi annak, hogy hozzátegye a magáét a beszélgetésekhez.

Természetesen én sem vagyok kivétel, noha egyetértek az eredeti cikk állításaival. Inkább csak arról van szó, hogy úgy érzem, néhány dolgot érdemes még jobban körüljárni, kiemelni, vagy korábban, sok helyen elhangzott gondolatokat összegezni. Annyi minden jutott az eszembe, hogy az eredetileg egynek tervezett blogbejegyzést kénytelen vagyok két részre szedni. Most az ún. "entry level" vagy "belépő szintű" (sic!) sci-fi témájáról szeretnék beszélni, ami mémként terjed a neten, és arról, mi is a bajom ezzel kifejezéssel.

Hogy micsoda is ez az "entry level", azt az SFmagos cikkből meg lehet tudni. A "belépő szint" eszerint valami olyasmi, ami könnyedén befogadható a sci-fiben kevésbé járatos, főleg a vizuális kultúra felől érkező olvasók számára is. "Innen van hová tovább lépni", mondta nekem valaki, jobban el lehet mélyülni a más fajta (komolyabb? mainstream? hard? egyik elnevezés rosszabb, mint a másik) sci-fikben. Ugyanakkor én azt érzem, hogy az elnevezés miatt olyan jelentéstartalmak és képzettársítások is rárakódnak erre a kifejezésre a diskurzusok során, amik nem igazán szerencsések.

Gyakran van olyan érzésem, hogy él az a feltételezés néhányakban, hogy az "entry level" könyvekből valóban mindenki tovább lép. Sőt, mintha csak innen lehetne tovább lépni, és tovább is kell lépni. Ez a gondolat már csak az elnevezésből is adódhat ("üdv itt, gyere beljebb!"), de lehetnek más okai. Talán a kiadók ezzel akarják jobban elfogadtatni ezeket a könyveket a hardcore sci-fi olvasókkal? Nem tudom, csak hangosan gondolkodom. Mindenesetre a továbblépés gondolatával több probléma is van véleményem szerint. Először is, nem feltétel, hogy valaki ezeken a regényeken keresztül szeresse meg az SF-et. Úgy gondolom, hogy előbb van meg valakiben a fogékonyság a zsáner jellegzetes témái és kérdései iránt, és igazából teljesen mindegy, hogy milyen könyvvel találkozik először, előbb-utóbb túljut a "belépő" szinten. 

Viszont, ha megmaradunk annál a feltevésnél, hogy a többség az "entry level" könyveken keresztül szereti meg a zsánert, akkor mintha azt sugallnánk, hogy ezeknek a könyveknek van egyfajta "missziójuk". Hiszen nagyon sok embert elérnek, többet, mint a hagyományos sci-fik, így nagyobb az esély arra, hogy rátaláljanak a zsáner új szerelmeseire. Ez pedig könnyen arra sarkallhat bennünket, hogy elnézzük az ilyen könyvek hibáit. Mit számít, ha gyengébb művek is bekerülnek ebbe a kupacba, ha általuk szeretik meg a sci-fit? Ráadásul mivel ezek a könyvek alapvetően sokkal kevesebb sci-fi elemet használnak, ezért könnyen kialakulhat az a kép, hogy ezek "alacsonyabb rangú" művek – tehát minőségileg is megengedőbbnek kell lenni velük. 

Visszakanyarodva az elnevezésre, alapvetően tévesnek találom a "belépő" funkció kiemelését ezekkel a könyvekkel kapcsolatban. Mert mekkora lehet az aránya azoknak, akik tovább mennek? Ezek a könyvek, ahogyan az SFmagos cikk is megjegyzi, nem a sci-fiségük miatt működnek, hanem cselekményük miatt, azok miatt az elemek miatt, amiket az olvasók a "mindennapi tapasztalataikhoz" tudnak kötni. A thriller elemek miatt, az akció miatt, a humor miatt. A marsi nem azért lett népszerű, mert tudományos volt, hanem mert laza és izgalmas. A Vének háborúja hasonló okokból tarolt, Pierce Brown vagy Sylvan Neuvel kötetei dettó. De még a military sci-fik, mint Jack Campbell vagy Marko Kloos regényei is izgalmasak lennének a sci-fi köntös nélkül is. Akkor viszont kérdezem: vajon az ezeket olvasók tényleg annyira vágynak a hardcore művekre? Az olvasmányaik között ez Alvó óriások vagy egy Rendíthetetlen nem inkább a thrillerekkel és háborús regényekkel versenyeznek?

Ráadásul ezek nem elvágólagos kategóriák. Értem, hogy ki kellett találni valamilyen megnevezést azokra a könyvekre, amik eljutnak a szélesebb közönséghez is, de még mindig nagyon sokféle műről beszélünk. És azok a könyvek is nagyon különbözőek, amik nem férnek bele ebbe a (ha jól értem, főleg kiadói/marketinges célból kreált) kategóriába. Hajlamosak vagyunk végletekben gondolkodni, de a science fiction irodalom nem csak Scalzikból és Greg Eganekből áll, köztük megannyi szerző és mű foglal helyet. A könyvek fülszövege, tartalma, a kiadók marketingje pozíconálhatja ezeket ide vagy oda (vagy egy teljesen más irányba, ugye, kedves "Trónok harca az űrben" és "A szolgálólány meséje és Az éhezők viadala ötvözete"?), de ezek akkor is könyvek, amiknek milliónyi komponensük van. Éppen ezért nem lehet azt mondani, hogy egyik vagy másik jobb, vagy fontosabb. Igen, az "entry levelt" többen olvassák, és persze, lehetséges, hogy emberek más sci-fiket is a kezükbe vesznek ezután, de ne misztifikáljuk túl ennek a dolognak a szerepét. És igen, talán kevesebb merőben új és forradalmi sci-fi ötlet jelenik meg az "entry level" könyvekben, de milyen alapon nézzük le ezeket? Hiszen ha nekiállunk elmesélni a sci-fi alapszövegeinek a történetét, rájövünk, mennyire banális vagy furcsa dolgokról is szólnak. Ha végiggondoljuk, igazából egyik sem felsőbbrendű a másiknál, mert mindegyiknek megvan a maga szerepe. 

És ugyanezért, ahogyan arra korábban már utaltam, semmi akadálya, hogy (a helyükön kezelve, de) ugyanolyan szemmel nézzünk rájuk. Egy kritika ugyanúgy szólhat egy hard sci-firől és egy sci-fi nyomozós történetről. Ugyanúgy káros, ha egy rosszul megírt "entry level" könyv kritikájánál felcsattannak, hogy "ez egy belépő szintű könyv, ne kérjük számon rajta ezt vagy azt", mintha egy "ötlet sci-finél" azzal hessegetik el a karakteralkotást és a történetet érő vádakat, hogy "itt nem ez a lényeg". Se az "entry level" nem minőségi kategória, se bármelyik másik, a regények témáit, hatásmechanizmusait vagy felépítését alapul vevő kategória. Az ilyen könyv nem rosszabb másnál és nem is jobb. Egy rossz „belépő szintű” könyv nem a "belépőssége" miatt rossz, hanem a megírása miatt. Viszont nem is csak az a jó sci-fi, ami hardcore. (Itt szeretnék megkérni mindenkit, hogy ne mossuk össze a hard sci-fit a „nem entry level” kategóriával.)

Nincs értelme szembeállítani semmilyen tematikát, "szintet" semmivel. Nincsenek szemben álló oldalak, "sci-fisek" és hasonlók. A helyén kell kezelni minden művet. De ez még nem ok arra, hogy szemet hunyjunk a hibák fölött. Sarkítva: attól, hogy sokan szeretik a Twilight regényeket, még nem nyomhatjuk el a negatív kritikákat. Felnőttként kell mérlegelni, és nem csak a művek, de az olvasók felé is. Ne negligáljunk egy véleményt, mert nem értette egy sci-fi alapötletét. De azért se, mert húzta a száját egy blőd történeten.

Elhiszem, hogy kifizetődőbb az "entry level" kiadása egy könyvkiadónak (pláne egy ilyen kicsi piacon, mint a magyar), és igazából ha belegondolok, örülhetek, hogy vannak nem ilyen sci-fik itthon. Örülök, hogy megjelennek azért még Simmonsok és Reynoldsok is. Mert hiába szeretek minél több, magyarul megjelenő sci-fit elolvasni, legyen az "entry level" vagy sem - mert szeretek képben lenni, és mert egy igazán jó könyv tök mindegy, hogy milyen -, azért mégis vannak preferenciáim. És sajnálnám, ha ezek kikopnának.