2014. május 19., hétfő

Verebecske

A science fictiont általában a tudományos, racionális irodalom legesszenciálisabb formájának tartják, még annak ellenére is, hogy az abban foglalt tudomány gyakran áltudomány vagy szerzői invenció. Éppen ezért még napjainkban is feltűnést kelt egy olyan sci-fi mű, ami valamilyen módon foglalkozik a vallással, különösen, ha azt helyezi a cselekménye középpontjába. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a vallás ne lenne fontos már régóta az SF művekben, tanulmányok és kötetek tucatjai születtek, amelyek ezt a kapcsolatot boncolgatják. Sőt, valahol külön csoportként állnak azok a történetek, amelyek arról szólnak, amikor az ember és vallása találkozik valami mással, valami idegennel, és hogy ez a találkozás milyen hatást fejt ki az emberek eddigi világképében. Részben ebbe a hagyományba is illeszkedik Mary Doria Russell 1996-os regénye, a Verebecske (The Sparrow). A regény azonban érdekes módon elsősorban nem az idegenekkel való kapcsolatfelvételt helyezi a középpontba, hanem a főszereplő hitét és annak vizsgálatát. Talán ennek is köszönhető, hogy a könyv megjelenése után több rangos díjat is elnyert, mint a BSFA-t és a Clarke-ot.

Az emberiség első expedíciója, amelyet egy idegen világ értelmes fajával való kapcsolat miatt indított útnak súlyos kudarcba fulladt. Az első kiküldött csapatból csupán egyetlen ember, Emilio Sandoz jezsuita pap tért vissza, testileg és szellemileg is megnyomorítva - az őt megtaláló második expedíció beszámolója szerint halálos bűnnel a háta mögött. 2060-ban a Jézus Társasága, az Istent és a világot tudós szemmel vizsgáló jezsuiták saját kezükbe veszik Sandoz ügyét, hiszen ugyanez a rend volt az, amelyik az első csapatot küldte a Rakhatra, a titokzatos Énekesek bolygójára, akikről csak annyit tudtak mindeddig, hogy csodálatos éneküket sugározták szét a világűrbe. A regény egyik szála az idegenektől visszatért Sandoz lassú felépülését és kihallgatását követi nyomon, míg a másikban megismerjük azokat az embereket - Sandozt és barátait -, akik az emberiség talán legfontosabb útjára vállalkoztak és hogy mi is történt velük a távoli planétán.

Ahogyan már említettem, a regény nem elsősorban az expedícióról és a kapcsolatfelvételről szól. Az írónő nagyon sokáig építi fel a szereplőit, a viszonyrendszereket és a köztük lévő problémák magvait. Mivel tudjuk, hogy bizony a bemutatott szereplőkből, legyenek bármennyire is szimpatikusak, csupán egy fogja megélni az események végét - ő pedig szörnyű szenvedések árán jut csak haza -, kifejezetten figyelünk mindenre, ami a jövőbeli események kialakulásához, egy esetleges tragédiához vezethet, legyen az szereplők közti feszültség vagy egy-egy karakter személyiségében lévő problémás pont. Viszont ez az építkezés talán már túl sok is, a feszültség, amit a Nápolyban lábadozó Sandoz szála előlegez meg, kezd engedni, ráadásul ezt a feszültséget csak jobban gyengítik a szereplők. Félreértés ne essék, nem a karakterekkel van a probléma, inkább azzal, hogy mindegyikük valahol ugyanolyan. Mindenki sziporkázóan intelligens, megértő, vicces, már-már hihetetlen tulajdonságokkal bír. Egy idő után egyszerűen nem találtam életszerűnek őket, és még az sem segített, hogy azért itt-ott előkerül - kifejezetten érzékletesen és okosan -, hogy néhányan bizony igencsak súlyos terheket hordoznak magukban. Ugyanakkor a regény végeztével visszatekintve ezzel sem kezdett túl sokat a könyv, sokkal erősebb felhasználásra számítottam még az elején.

Viszont ha úgy gondolunk a szereplőkre, hogy igazából a főszereplő szempontjából, az ő személyiségének és történetének építőkövei, akkor ezt talán könnyebben el lehet fogadni. Emilio Sandoz, ez a jóképű, megnyerő, barátságos és intelligens figura áll ugyanis a regény abszolút közepén, hiába indul el végre nagy sokára az expedíció a Rakhatra és történnek ott különféle dolgok. A Verebecske egyetlen emberről szól. Ő a verebecske, akire Máté evangéliuma (10:29-31) utal, ki nem hull le Isten figyelme nélkül. Bár a regény sci-fi, és az idegenekkel való kapcsolatfelvételt használja fel, nem  arról szól, hogy az idegenek léte, az ő vallásuk vagy az, hogy be kell illeszteni őket egy világképbe, hogyan hat Sandoz atyára és hitére. Russell, ezt el kell ismerni, sokkal érdekesebben használja fel az idegeneket: milyen az, amikor egy ember rálel az Univerzum, Isten csodájára, és úgy érzi, egész életének a célja ennek a csodának a felfedezése és megélése volt - lényegében Isten befogadása -, végül azonban a legsötétebb sötétségbe vettetik. Jób története juthat az ember eszébe, viszont míg az egy mára hihetetlen bibliai történet, addig a Sandozzal megtörténő események sokkal közelebb állnak az olvasóhoz - érdekes kérdés lenne, egy fikciós mű ami egy idegen bolygón játszódik miért képes jobban hatni egy bibliai történetnél. Ugyanakkor igazat kell adni azoknak, akik felteszik a kérdést: miért van feltétlenül szükség egy sci-fi felépítéséhez egy ilyen példabeszéd elmondásához? Lehetséges, hogy ezt egy történelmi vagy kortárs miliőbe helyezve is el lehetett volna mesélni - de el kell fogadni, hogy az írónő a sci-fi helyzetet választotta (ennek megokolására később még visszatérünk).

A Verebecske elsősorban tehát Sandoz története. Ő egy végtelenül szimpatikus szereplő - még annak ellenére is, hogy élettörténetének egyes elemei kicsit túlterhelik a karaktert -, aki komplex viszonyt ápol istenével. Ez a viszony kerül pellengérre először egy szerelem megélésének problémájával, majd az Énekesek csodájával illetve a szörnyű tragédiákkal. Már volt arról szó, hogy a regény túlságosan is vastag, nagyon sok jelenet és leírás kihagyható lett volna. Ez itt is igaz abban az értelemben, hogy hiába foglalkozik elég sokat ezekkel a problémákkal az író, talán még nagyobb hangsúlyt lehetett volna fektetni ezekre - személy szerint a szerelmi szál problémájánál éreztem, hogy ez többet érdemelne, jobban árnyalhatná azt a dilemmát, amit Sandoz megél. Persze a történet végül megadja Sandoznak és az olvasónak a végső pofonokat, szembesít azzal, hogy Isten csodája a legritkább esetben sem makulátlan, és hogy az önhittség talán a legnagyobb bűn, amit a vallásos vagy ateista ember bizonyos esetekben megejthet. Ez az önhittség ráadásul nem csak Sandoz bűne: ez társainak is bűne, akik szinte mint egy cserkészcsapat érkeznek meg az idegen világra, csillogó szemű, naiv kisgyerekekként. Erre a naivitásukra ráadásul az expedíció zökkenőmentessége rá is segít, nem csoda hát, ha az első haláleset egyes szereplőkben olyan reakciókat vált ki, amitől az ember a falra mászik. De önhittek voltak a jezsuiták is, akik útnak indították az expedíciót. Ezért fizették meg a regényben a szereplők azt az árat, ami miatt Sandoz magára vette a bűntudatot és ezen felül is igyekezett saját magát büntetni. Ez persze egy sokkal több rétegből álló dolog, Russell a karakterével kapcsolatban igyekezett minél árnyaltabban felépíteni azt, amiért a szereplője önmagát sanyargatja.

Végezetül érdemes szót ejteni a sci-fi elemről, az idegen világról. Ami a Rakhaton élő idegenek világának központi furcsasága és ami lényegében az egész tragédiát okozza, nagyon érdekes ötlet, szépen építi fel rá az idegenek társadalmát és az egész Rakhatot. (Az ötlött még fel bennem, hogy miért tűnik úgy, azokban a sci-fikben, ahol egy eszmeileg/spirituálisan eltérő kultúrát akarnak ábrázolni, kissé mintha a földi keleti kultúrákat vennék alapul - jelen esetben a nyelv és főleg a nevek okozták bennem ezt az érzést.) Ugyan a történetben nem olyan erős az a párhuzam, amit a kötet végén közölt interjúban említ a szerző, nevezetesen, hogy arra kíváncsi, el lehet-e kerülni azokat a hibákat, amiket pl. Amerika felfedezése során ejtettek az európaiak - köztük a jezsuiták is -, de érthető és védhető az az állítása, miszerint ezért volt szükség a sci-fire a történetébe. És tény, egy ilyen szembesülés, az, hogy a főhős egy teljesen idegen világban is meg véli találni az istenit, sokkal erősebbé tudja tenni a könyv végét. A végső csattanó azonban sajnos hiába van jól felépítve és előkészítve, itt is igaz a túlírtság: túlságosan hosszú a felvezetés, túl későn jön a csattanó. Ha rövidebb lett volna a felvezetés, sokkal erősebben ütött volna az amúgy érzelmileg elég erősre sikerült, katartikus vég, amikor minden kérdés megválaszolásra kerül, minden szál elvarródik, és Sandoz is megkapja a maga feloldozását. Valahogy az egész könyv ezen bicsaklik meg, a túlírtságon, a szószátyárságon, egy-egy szereplő már-már tenyérbemászó "jófejségén". Kiveszik az életszerűség a regény egy részéből.

A Verebecskét tehát mindenképpen érdemes elolvasni, annak pedig, aki nyitott és fogékony egy olyan istenkeresésre, mint amilyen Emilio Sandozé, valószínű maradandó élményt fog nyújtani. Mint ötletközpontú science fiction nem nyújt sokat, de mint lélektani sci-fi nagyon jól teljesít. A Rakhat népének bemutatása ugyan bizonyos mértékben csak felszínesen sikerült, de ennek ellenére is érdekes planétát teremtett az írónő, ahova a folytatásban, az 1998-as Children of Godban a jezsuita főhős újra visszatér. Ami pedig a hit kérdését illeti, ezt a regényt méltán emlegetik a vallás és sci-fi kapcsolatában nagyon sokszor, ugyanis valahol arról a fajta (vak)hitről beszél, amibe sokan könnyedén beleeshetnek, ugyanakkor talán képes betekintést nyújtani egy ateista számára abba a világba, amilyenben egy istenfélő él, és meg tudja mutatni, hogy bizony az ugyanúgy lehet jó, mint rossz, ugyanúgy vannak pozitív oldalai, és az emberek alapvetően ugyanolyanok, még ha a motivációik mások is.

2014. május 13., kedd

Az időutazás napja

Legutóbbi regénye, Az ember könyve után, ahol egy kifejezetten egyedi ötletet próbált végigvinni - és végül egy folytatás ígéretével fejezte be -, Brandon Hackett (Markovics Botond) új, Az időutazás napja című könyvében a címben foglalt, elkoptatott, ám mégis örökzöld toposzt vette elő. Természetesen a rá jellemző ötletorgiával próbálta feltérképezni, milyen következményei lennének, ha az időutazás valóban létezne, és ez valahol sikerült is neki.

2021 novemberében az egész világ megváltozik. Amikor bekapcsolják az első működő időgépet, a jövő időutazói mind megrohamozzák az "időutazás napját" - azt a napot, ameddig vissza lehet utazni az időben. Beregi Ádám, a hétköznapi családapa élete is teljesen a feje tetejére áll, köszönhetően annak, hogy egy titokzatos alak elrabolja a fiát az iskolából. A férfinek szinte ideje sincs megemészteni a körülötte történő eseményeket, egyik pillanatban még egy őrült foglya valamikor a távoli jövőben, a következőben pedig már maga is rutinos időutazó. Ádámnak csupán egyetlen célja van, megtalálni a fiát, és így kerül kapcsolatba a világtörténelem legfontosabb emberével, Neil Jarrisonnal, az időgép feltalálójával. De Jarrisont nem csak Ádám keresi, az időutazók különféle frakciói is igyekeznek felkutatni a tudóst, akinek azonban saját tervei vannak a lüktető időfolyammal.

Ha egy szóval kellene jellemezni a regényt, az a pörgős lenne (vagy valamelyik szinonimája). Az író azonnal bedobja hősét és minket is az időutazás által kaotikussá tett világba, ahol nem elég, hogy mintegy ezer év időutazó milliárdjai kavarognak és szüntetik meg azt az életformát, amit mi ismerünk, valamint hintik el a hihetetlen jövőbeli technológiákat a fejletlenebb korban, de mindeközben az időfolyam folyamatosan változik, a főszereplővel együtt pedig mi is szemtanúi lehetünk ezeknek a változásoknak. És ennek köszönhetően a regény kifejezetten nagy fordulatszámon halad, az események megállás nélkül követik egymást, igazi pihenést csak azután engedélyez néha a könyv, amikor a két történetszál találkozik. Addig azonban a szerző újabb és újabb ötleteket dob be és nem fukarkodik a meglepetésekkel sem. Sci-fi elképzelésekből itt nincs hiány, apró morzsáktól globális kérdésekig minden előkerül - utóbbiakat sokször csak jelez a szöveg, a történet nem ad teret az írónak a magyarázatokra, a főhős is sok esetben csak találgat az olvasóval együtt.

Ha már a történetnél tartunk, akik valamilyen mély, a léttel és az univerzum természetével kapcsolatos grandiózus elméleteket várnak, azok nem lesznek elégedettek ezzel a regénnyel. Az időutazás napja cselekménye ugyan az egész időutazással foglalkozik és az emiatt kialakult világ legégetőbb kérdéseit is érinti, mégis, alapvetően ez inkább egy kalandregény, ahol a szereplőknek személyes céljaik vannak, és a többi csak másodlagos. Viszont ez nem jelenti, hogy ez baj; a sztori izgalmas, és véleményem szerint olyan mértékben kap bele a nagyobb kérdésekbe - vagy villantja fel nagyon érzékletes pillanatképekkel egyiket-másikat -, ami hozzáad a könyvhöz, de még nem billenti át a mérleg nyelvét. Ugyanakkor kapunk valamennyi elméletet és magyarázatot is, hiszen mindez elengedhetetlen a történet szempontjából, és ez felvillantja, hogy itt bizony a folytatásban sokkal több mindent meg fogunk tudni.

Dalí: Az emlékezet állandósága
A regény többi részére sem lehet panasz. Ki kell emelnem, hogy bár nem kamaradrámáról van szó - egy ilyen fordulatszámon haladó történetnél ez szóba sem jöhet -, mégis meglepően pozitív élmény az apa-fiú kapcsolat boncolgatása és bizonyos aspektusainak néhol kifejezetten szép felvillantása. Igaz, ez sem válik központi kérdéssé, de sokat hozzáad a karakterekhez, a kapcsolataikhoz. Éppen ezért valahol kicsit sajnálom, hogy Enikőről, Ádám feleségéről csak annyit tudunk meg, amennyi feltétlenül szükséges, az ő figurája nem tud életre kelni, valahogy mellékes marad, holott egy apa-fiú kapcsolatban az anyának legalább akkora szerepe van - és arról nem is beszéltünk, hogy a történet szerint Enikő egy sokkal aktívabb és potensebb karakter, mint férje. Ami pedig a másik szál főszereplőjét, a tudóst illeti, ő valahol inkább archetípus, legalább is a regény első felében, a magának való zseni mintapéldája. Persze ő is kap dimenziókat, és feltöltődik élettel és motivációkkal - pláne mert az ő szemszögén keresztül ismerjük meg az időutazás "világát" és a kialakult helyzet gyökereit -, valamint, ha nem is tökéletesen, de elég erősen sikerül interakcióba kerülnie más karakterekkel, így a regény végére sokkal emberibbé válik.

Ami az összképet illeti, hiába minden pozitívum, mégis úgy érzem, valami hiányzik. Tudom, lassan nehéz lesz nekem megfelelni, de félre ne értsen senki, Az időutazás napja egy nagyon szórakoztató, komoly hibáktól mentes könyv, meg merem kockáztatni, hogy a szerző eddigi legjobb könyve. Ráadásul ahogy ígérte, egészen egyedien és nagy odafigyeléssel járta körül benne az időutazás paradoxonokkal és toposzokkal teletűzdelt kérdését. Ugyanakkor talán éppen a történet sebessége miatt érzem azt, hogy a regény csak átrohant rajtam. Valahogy nem tudott igazán maradandó nyomot hagyni. Persze, sok ötlet és epizód megérdemli, hogy az ember emlékezzen rájuk, és kíváncsian várom a folytatást is, ugyanakkor azt érzem, talán a történet nem felelt meg az én elvárásaimnak. Mert sajnos el kell ismernem, nekem is vannak ilyenjeim, amik néha megnehezítik egy könyv önfeledt élvezetét. Még akkor is, ha jó regénynek tartom ezt a könyvet és élvezettel vetettem bele magam az időutazás őrült világába. Remélem, a folytatásban megkapom, amit hiányoltam, de ha nem, attól még önfeledten szórakozhatok egy jó kis sci-fi kalandban.