2018. április 13., péntek

Szubjektív vélemény egy gumicsontról

Üdv itt! Ha ide jutottál, akkor talán látod, hogy ez egy blog. Alapvetően itt mindenféléről írok, elsősorban fantasztikumról, de ezen belül voltak már itt könyvismertetők, kritikák, filmes írások, esszék, de személyesebb jellegű dolgok is. Úgyhogy előre is elnézést kérek, ha most kicsit túlságosan is belelovalom magam ebbe a bejegyzésbe, de olyasmiről lesz szó, ami már több, mint tíz éve, mint egy rossz kísértet, vissza-visszatér.

Szélesi Sándor (aki nem ismeri, guglizzon rá a nevére) a saját blogján írt egy bejegyzést, amit itt olvashattok. Szeretném, hogy olvassátok el, mielőtt a bejegyzésemben tovább léptek. Köszönöm! Szóval, itt valami olyasmiről van szó, hogy hol és hogyan írnak a hazai fantasztikumról, és ez így miért nem jó, miért problémás, sőt, miért káros. Végigolvasva a szöveget az első gondolatom az alábbi volt:

Hogy engem ez mennyire végtelenül fáraszt már...

Nagyon fontos, hogy foglalkozzanak komoly, akadémiai szinten is a hazai SF-fel, hogy szülessenek átfogó munkák magyar nyelven, hogy elemző kritikákat írjanak egy-egy műről. Rengeteg előremutató dolog történt az elmúlt pár évben ezen a téren, az MA Popkult vagy a Pázmányon megalakult populáris kutatócsoport létrejöttétől a Magyar Narancs, Prae, Tiszatáj, Műút etc. egyre szaporodó fantasztikus témájú írásaiig. Az SFF rendezvények reneszánszukat élik, ezt nem győzöm hangsúlyozni. Lett egy díj, ami pont azokat hivatott díjazni, akik nem (vagy nem csak) íróként tesznek sokat a fantasztikumért, ez a Hexa. (És nem, ez nem nekem jutott eszembe.) Egyre több, a szűk "gettón" kívüli szerző és olvasó foglalkozik a zsánerrel, OTDK dolgozatok, szakdolgozatok, disszertációk születnek ezekben a témákban, tanulmánykötetek is fel-felbukkannak. Közben pedig a zsáneren belül is egyre komolyabb a szerveződés. Nem leszek szerénytelen, én is ahol tudok, hozzájárulok ehhez a pezsgéshez.

Szóval annyi remek dolog van, annyi előremutató, izgalmas és érdekes projekt és kérdés. Annyi mindenről lehetne beszélni. És mégis mi történik? Újra és újra előcibálják ezt a témát. Nyilván önmagában nincs azzal probléma, ha arról beszélünk, hogy milyen a blogszféra, milyen honlapok vannak stb. Sőt, még azzal sincs gond, ha vita alakul ki egy-egy mű különféle megítélése kapcsán. (Én örülnék a legjobban, ha a szcéna különféle platformjai reflektálnának egymásra!) 

De nem, itt nekem nem úgy tűnik, hogy erről van szó. Itt most arról beszélnek, hogy kiegyensúlyozatlanság van. Hogy itt "érdekek" miatt bizonyos dolgokról írnak, bizonyos dolgokról meg nem. Ami, már bocsánat, de nettó vicc. És akkor még finom voltam. Ez a fajta elgondolás már tényleg egy évtizednél is régebbi, szerintem már azelőtt megvoltak az alapjai, hogy én belecsöppentem a helyzetbe. Ez egy már-már fóliasisakos összeesküvés-elmélet, aminek az a lényege, hogy pénzügyi és személyes érdekek miatt a bloggerek, kritikusok saját maguktól (vagy szerzők, kiadók machinációi nyomán) bizonyos dolgokról írnak, másról nem, és hogy a rossz kritikának is ez az egyik fő háttere.

Mint könyvekkel foglalkozó ember, blogger, cikk- és kritikaíró, az egész blogger és kritikusi szféra nevében kikérem magamnak, hogy azt feltételezze bárki, hogy én vagy bárki valamiről valamilyen kiadói vagy pénzügyi érdekből írjon! Teljesen nonszensz feltételezés, nem is értem, hogy ezt most tényleg komolyan gondolja valaki? Most nem akarom elütni az egészet azzal, hogy azokon az oldalakon és blogokon sem írnak mindenről ugyanolyan mértékben, amiket az ilyen hozzászólásokban sose hoznak fel negatív példának. (Az senkit sem zavar mondjuk, hogy az SFportalon miről nem írnak, bezzeg az SFmag esetében!)

Tényleg rengeteg könyves blog létezik. Tessék felmenni a molyra, ott látszik, millió van. El nem hiszitek, mennyi megkeresést kap a GABO, ahol dolgozom, hogy ilyen-olyan könyves blogoknak adjon recenziós kötetet. Persze, nyilván egy romantikus regényekkel foglalkozó blog nem fog SF-ről írni, de azt sem lehet mondani, hogy a hazai SFF regények között van, ami kiszorul a netről. Aki nem hiszi, lépjen be a F.I.O.K. csoportba, ott annyi ilyet osztanak meg, hogy győzze az ember követni. Egyébként meg mindenkinek szíve joga azt írni és arról, amiről akar. Ja, hogy egyes olvasott és mérvadónak tartott helyeken nem írnak bizonyos könyvekről, vagy nem szeretik? Akkor megmondom, miről van szó: az a cikkíró, akit sokan olvasnak és sokan adnak a véleményére, nem akar vagy nem tud foglalkozni azzal a könyvvel, mert csak. Ennyi. Nincs összeesküvés, nincs háttérhatalom, nincsenek zsidók meg spekulánsok mögötte. Ennyire egyszerű.

Minden egyes alkalommal, amikor előkerül ez a téma, azt érzem, hogy fölöslegesen elpazaroljuk az energiáinkat. Nem írnak a YA fantasykről egy fantasy blogon, skandalum! Szeresse és olvassa az az ember is a YA-t, aki amúgy nem szereti! Nem írnak a logós űrháborús könyvemről ott, ahol nem is szoktak ilyenről írni! Még ilyet! Komolyan, most meg akarja valaki változtatni egyes emberek ízlését? Kötelezővé tesszük, hogy mindenhol írjanak mindenről? Elvárjuk a szabadidőben, két pusziért (se) dolgozó kritikusoktól, hogy minden idejüket áldozzák fel arra, ami nem is érdekli őket? Túl sokat rugózik mindenki ezen. Én is.

Vannak olyan emberek, akik mindig fognak találni kifogást, miért nem fogadják el a kritikát kritikának, miért nem fognak tudni együtt élni azzal, ha valahol nem írnak erről vagy arról. Mindig bele lehet kötni mindenbe, lehet gonosz üzleti érdekeket sejteni a háttérben, ahogyan azt Szélesi bejegyzése is sugallja. Fel lehet használni az írói, szerkesztői tekintélyünket arra, hogy elhintsük az ellenségeskedés magvát, hogy hiteltelenítsünk embereket, hogy terjesszük az elméleteinket és ne foglalkozzunk az ellenérvekkel. Végtelenül káros az egész közegre nézve, lerombolja annak a nagyon sok embernek a munkáját, akik a hazai fantasztikum jobbításán dolgoznak (még ha nem is mindenki mindig ugyanarra akar menni). Mindenki azon sír, hogy nem temetik be az árkokat. Én elég sok embert látok, aki pont ezen dolgozik. Én is, hiába nem szíveljük egymást Szélesivel, az utóbbi időben igyekeztem nyitott lenni (őszintén örültem például, hogy ott volt a ViTán). De minden egyes ehhez hasonló ködszurkálás, üres vádaskodás után szomorú leszek. Élni és élni hagyni. Mindenki azt csinálja, amihez ért. Én igyekszem megváltozni és árkokat betemetni. Rengeteg dolog van, ami pozitív, és teljes mellszélességgel beállok mögé, mert jónak tartom.

Jónak tartom például, hogy napvilágra került a Galaktika lopása, és igaza van Pintér Bencének, ki kellene állni az igazság és jogosság mellett. Nem lehet mentegetni, nem lehet azt mondani, hogy nem tetszik a "támadás stílusa" (milyen támadás különben? teljesen jogos számonkérésről beszélünk). Lehet azt mondani, hogy a Galaktika kártalanította a szerzőket, ez oké, de attól még felénk, a közösség felé és az olvasói felé továbbra se történt meg az elszámolása. Ez pedig fontos lenne nekik is, hogy visszaszerezzék a bizalmunkat.

Jónak tartom, hogy mennyi remek könyvről lehet írni, és hogy mennyien írnak. Blogbejegyzéseket, ajánlókat, és elemző kritikákat is. Nem mondom, hogy én mindig kritikát írok, de szoktam azt is. Jó látni, hogy új hangok tűnnek fel (és mennyi nő!) a blogokon, portálokon, akik beszélnek a fantasztikumról. Kritikákban szerintem jól állunk, esszékben és hasonlókban még fejlődhetünk, de bízom benne, hogy ami késik, nem múlik.

Jónak tartom, hogy megalakult a Pázmányon a populáris kultúra kutatócsoport (nem tudom a pontos nevet, elnézést). Ott voltam én is a bemutatkozó estjükön, és örülök, hogy végre feltűnt az igény másokban is, hogy elkezdődjön a kommunikáció az idehaza dolgozó szakemberek között, ez ugyanis nagyon fontos. Úgy gondolom, hogy itthon egyénileg már minden adott, most már csak összedolgozni kell.

Jónak tartom, hogy megrendeztük a Világok Találkozását. Nem lett tökéletes, de szerintem elindulhat vele valami, ami összefoghatja a fantasztikum közösségét, ami ösztönözhet másokat is, ami segíthet, hogy még jobb legyen idehaza SFF olvasónak lenni.

Lehet újra és újra ősrégi témákat felmelegíteni, amiknek nincs sok értelmük, lehet a másikat cseszegetni, neveket nem mondva szurkálódni, de jobb lesz ettől? Annyi minden jobbra lehetne ezt az energiát fordítani. Lehetne akár arról is írni, hogy máshol hogyan csinálják. Vagy, Szélesi bejegyzésében, hogy mint író, mit gondol, mire lenne szükség, hogy több embert elérjünk a kritikákkal, vagy ledöntsük a "gettó" falait. És igen, vitázzunk! Ütköztessük a véleményeinket. De ne úgy, hogy ködösítünk, aztán meg sejtelmesen közöljük, hogy "félreértettél", vagy "beszéljük meg egy sör mellett", "nem akarok neveket mondani" etc. 

Ami pedig engem illet, mint mondtam, végtelenül untat ez a kritika-blog téma. Nem akarok és nem is fogok többet erre szót és energiát fecsérelni. Szerintem ebben a formában nagyon nincs rajta mit beszélni, hacsak azt nem, hogy totális félreértésben leledzik mindenki, aki azt hiszi, egy "akadémiai elemző kritika" objektív. Ahogy az is félreértés, hogy baj, ha valaki rajongó. Ha nem lennék rajongó, nem foglalkoznék sci-fivel. Miért, ti igen?

ui. itt egy remek kis gyűjtés az elfogult, árnyékhatalmi portálokról, akik kiegyensúlyozatlanok

2018. április 1., vasárnap

Érkező könyvszenzációk

Már bizonyára többekhez eljutott az a pár napja közzétett blogbejegyzés, amiben közölték, hogy idén több, kuriózumnak számító sci-fi és fantasy megjelenés is érkezik majd. Mivel ezek a könyvek engem is komolyan megmozgattak, ezért - bár elhatároztam, hogy nem írok ilyen posztokat - most magyarítottam a könyvek fülszövegeit, hogy minél többen értesüljenek ezekről a valóban nagyon izgalmas címekről.

Szóval, íme a négy könyv, ami várhatóan fel fogja borítani az angolszász zsánerpiacot:


Alastair Reynolds - Peter F. Hamilton: Unusual Questions

Fájóan üres a hely a brit sci-fiben, amit a néhány éve elhunyt Iain M. Banks hagyott maga után. Napjaink két legismertebb angol sci-fi írója végül úgy döntött, közösen róják le a tiszteletüket Banks emléke előtt, aki megannyi izgalmas és mélyen elgondolkodtató regénnyel járult hozzá a zsánerhez. Miközben a rajongók újra elmerülhetnek a Kultúra gigantikus és színes világában, élvezhetik a Reynolds és Hamilton műveire jellemző legjobb elemeket is.

Minish ko-Bagati a Kultúra titkosszolgálatának, a Rendkívüli Körülményeknek talán a legjobb ügynöke - ami nem is csoda, hiszen egy drónnál keresve sem lehetne jobb beszivárgót találni. Amikor azonban néhány titokzatos, és első látásra nem teljesen beszámítható Elme a távoli Parash Gyűrűre küldi a magának való Minish-t a Tűzd a füled mögé ÁKE fedélzetén, kénytelen maga mellé venni egy embert, a hajóról hajóra vándorló, bohém Karagi Zhát.

Hogy mi lehet az Elmék célja, azt csak sejteni lehet. De bizonyos, hogy köze van hozzá néhány különösen viselkedő szublimatának, egy mindenhol felbukkanó homomdának, és az idilli Zitira bolygónak, ahol éppen most jár le az ezer évre választott uralkodó dinasztia ideje. Minish és Zha hamarosan egy galaktikus léptékű rejtély közepébe csöppen, ahol nem biztos, hogy a Kultúra a legnagyobb játékos. De melyik lehet az a civilizáció, amelyik még a ravasz Kultúrát is képes az orránál fogva vezetni?

"Olvasás közben reménykedtem, hogy mégis Banks írta ezt a könyvet, és hogy a fiókban, ahonnan ez származik, találunk még ilyen lebilincselő regényeket..." - Jo Walton (Tor.com)


N. K. Jemisin - Nnedi Okorafor: Children of The Elephant King

A kortárs fantasztikum két ragyogó tehetsége már régóta tervezte, hogy közös regényt ír. Most, hogy mindketten befejezték trilógiáikat (A megtört föld ill. a Binti), elkészíthettek egy grandiózus történetet, amiben az olvasókat elviszik Afrika legmélyére, ahol a múlt és a jövő találkozik.

Egy mítosz szerint az ősidőkben az ember, a vihar és az elefánt békében éltek együtt. Ám a vihar, félve az ember hatalmától, elmenekült az égbe, a gyanútlan elefántot pedig megölték az ember nyílvesszői. Az ember addig vadászott az elefántra, míg az teljesen kipusztult a világon. Ám úgy tartják, a faj utolsó tagja, a hatalmas Elefántkirály, örökül hagyta erejét és bölcsességét egy embernek, akiben tovább élnek e nemes lények az idők végezetéig.

Afiya a Föld utolsó metropolisának szegénynegyedében él. A világ nagy része elpusztult, csupán Afrika egyes vidékein élnek még vad törzsek, akik néha ellátogatnak a Városba. A lány nem is sejti, milyen mérhetetlen kincset kap az egyik törzs vándorárus öregjétól. Az Umoja szarva hamarosan különös világot nyit meg Afiya és barátai előtt, akik egy titokzatos prófécia nyomában nekivágnak a halott szavannának, hogy felkutassák az egyetlen teremtményt, aki megmentheti a Várost és lakóit: az Elefántkirályt.

"Jemisin és Okorafor prózája egyesíti kettejük legjobb tulajdonságát... A disztópikus Afrika sosem volt még ennyire színes, varázslatos és veszélyes." - The New York Times


Arthur C. Clarke: The Seldon Evidence

1989-ben Arthur C. Clarke és Isaac Asimov bősz levelezésbe kezdett, aminek a témája egy új Alapítvány regény volt. Ezt a könyvet, a The Seldon Evidence-t (A Seldon bizonyíték) Clarke írta meg végül. Az írót mindig is izgatta a matematikus Hari Seldon karaktere, így szívesen megírta a történelem első Alapítvány spin-offját. Sajnos végül a könyv nem jelent meg, csupán néhány példányt nyomtak belőle Asimov, Clarke és a DAW Books munkatársai számára. Most, a két elhunyt szerző jogutódai megegyeztek, hogy a nagyközönség elé tárják ezt az izgalmas történetet.

Hari Seldon az Alapítvány megálmodója, aki a távoli Terminuson hunyt el. De mielőtt végleg a Peremvidékre költözött, hogy felépítse vízióját, állítólag Trantoron hagyott egy titkos dokumentumot, ami az egész Alapítvány tervet veszélyeztetheti. A Nagy Dúlás, Trantor eleste után a "Seldon bizonyítékot" ismeretlen helyre vitték, a hajdani Galaktikus Birodalom ezernyi világa közül az egyikre.

For Genero magától Terminus Polgármesterétől kapta a feladatot, hogy találja meg a Bizonyítékot és vigye az Alapítványba, mielőtt rossz kezekbe kerülne. De nem is sejti, hogy a titokzatos Második Alapítvány is útnak indítja saját ügynökét, Enina Frendet, egy irgalmat nem ismerő telepata nőt. Miközben a két ügynök bejárja a Galaxist, és egyre többet tud meg a legendás matematikus életéről és személyiségéről, egy harmadik erő is eltökéli, hogy megkaparintja a Bizonyítékot, hogy véget vessen Hari Seldon ezer éves Tervének, ami újra fényt hozhatna a pusztító Sötét Korba.

"Imádtam minden sorát. Aki szereti a sci-fit, annak kötelező a polcán tudnia a könyvet!" - Robert Silverberg


George R. R. Martin - Patrick Rothfuss (& Brandon Sanderson): Swords of Shadow

Mindenki felkapta a fejét, amikor a két fantasy íróóriás, Martin és Rothfuss bejelentette, hogy közös regényen dolgozik. Sajnos azonban a kegyetlen sors közbeszólt, így a szerzők nem élhették meg, hogy befejezhessék művüket. Végül Brandon Sandersonra esett a választás, hogy pontot tegyen ennek az epikus történetnek a végére, mellyel méltó módon zárulhatott le két csodás írói életút.

Amikor a Második Hold felkel, hétszáz évente egyszer, Kor Hegyeiből előjön az Árny, hogy csatlósaival végigdúlja Amanti kontinensét. Skel Hiffud minderről nem sokat tud. Hallotta ugyan gyerekként a falu vénjeinek történeteit, de számára mindez csak dajkamese. Ám egy napon az Árny csapatai eljönnek, és lemészárolják a falu lakóit, a fiú pedig csak a szerencsének köszönheti, hogy megmenekül. Hamarosan egy titokzatos vadász mellé csapódik, akiről sejteni kezdi, hogy többet tud az Árny inváziójáról, mint állítja.

Skel és a vadász útja során újra és újra a pusztítás nyomaira bukkan, az Árny útját kiégett városok és vérrel teli folyók kísérik. Amanti királyságai azonban összefognak, hogy szembeszálljanak az Árny csatlósaival, még akkor is, ha ez a történelem során soha senkinek nem sikerült. Skelnek is választania kell: vagy bízik a szerencséjében és tovább menekül a végzete elől, vagy csatlakozik az egyesült sereghez, és felveszi a harcot azokkal, akik tönkretették az életét. Viszont a döntése sokkal nagyobb következményekkel jár, ami Amanti egész jövőjét új irányba billenti.

"Hátborzongatóan epikus történet a zsáner két gigászától. Méltó zárlata az életművüknek." - Scott Lynch


Ja, és a végére: nézd meg a posztom publikálási dátumát!
---

Természetesen nem kívánom se Martin, se Rothfuss halálhírét, remélem még nagyon sok könyvvel örvendeztetik meg a fantasy szerelmeseit.
Ami a kenyai elefántos mítoszt illeti, annak első fele valóban létezik, itt olvashatjátok.
A borítóképek eredetijei pedig:
- remélem egyszer AndreasUneby képe tényleg felkerül egy könyvre;
- ezeket a csodás festményeket bárki szívesen kirakná otthon;
- ki másnak is választottam volna a képét egy retro borítóhoz, mint Frank Kelly Freasét?
- Richard Anderson többi képével pedig már mindenki találkozhatott.

2018. március 22., csütörtök

Az új időutasok - H. G. Wells továbbírói

A sci-fi egyik nagy írójától, H. G. Wellstől az utóbbi évekig semmit nem olvastam. Ennek a hiányomnak az orvoslására is azért került sor, mert annyi "továbbírása", "remake-je", "újragondolása" létezik a történeteinek, hogy kíváncsi lettem, milyen is az eredeti Wells. Legnagyobb meglepetésemre azt kellett felfedeznem, hogy az angol író több, mint száz évvel később is még mindig jó, nem csak ötleteiben - amik mára sci-fi klisék lettek -, hanem stílusában is. (Kedvencem ilyen szempontból a Dr. Moreau szigete.) Eredetileg a Moly.hu Merítésének 2017. márciusi számába készítettem ennek apropóján egy összeállítást a wellsi "örökösökről": azokról a művekről, amik a nagy előd írásaira építenek.

Egy évvel a rovat publikálása után, hogy minél több emberhez eljusson, kicsit átdolgozva, kibővítve újraközlöm itt a szöveget, remélve, hogy másokat is Wells és "utódai" olvasására ösztönözhetek.


Mi többet lehet elmondani Herbert George Wellsről, mint ami a fenti képen szerepel? Ő a modern sci-fi egyik atyja, számtalan SF ötlet kiagyalója és elterjesztője. Hatása ma már felfoghatatlan a science fiction egészére nézve, az időutazás, az idegen inváziók, a láthatatlanság, az emberi test újraszabása, a jövő társadalmainak feltérképezése, és ami talán a legfontosabb, a tudományos ötletek használata, hogy felvázolja a kor társadalmi problémáit – ezek mind az ő nevéhez köthetőek. Wells képzelete mellé pedig igazi írói véna társult, könyvei több, mint száz évvel megírásuk után sem hatnak nevetségesnek. A regények lapjain át érződik, hogy egy nagy elme bújik meg a könyvek mögött.

Nem csoda, ha maga Wells és művei is több epigont, folytatót, örököst szültek. A sci-fi nagyon sok olyan regényt és novellát termelt ki, amelyek így vagy úgy, de feldolgozták a wellsi életművet, vagy akár magát Wellst tették meg hősüknek. Ebbe a mérhetetlen óceánba kísérlek most meg elmerülni, hogy a teljesség igénye nélkül, kedvcsinálóként bemutassak pár alkotást, ami érdekelheti az olvasót.

Wells talán legismertebb, legtöbbet hivatkozott műve Az időgép, amivel felkeltette maga iránt az érdeklődést és sikert is elért. Magyarul is ennek az írásnak jelent meg a legtöbb „folytatása”. Itt van mindjárt az Utazások az időgéppel, ami Wells eredetije mellett két másik történetet is tartalmaz: Egon Friedell osztrák filozófus és történész 1946-os Az időgép visszatér, és K. W. Jeter 1979-es A morlockok éjszakája című írását. Míg az első az időutazó újabb útjait meséli el, addig a második a jövőből érkező morlockok inváziójáról szól, és még maga Merlin is megjelenik benne.

Ennél vélhetően ismertebb Stephen Baxter 1995-ös Campbell-, Dick- és BFSA-díjas regénye, az Időhajók. Baxter maga már-már „hivatásos” Wells-folytatónak számít (erre később visszatérünk), könyvében igyekszik összeolvasztani Wells időutazós történeteit (pl. Az időgép előtti The Chronic Argonauts című novellát) és a XX. század végi sci-fi toposzokat. Sőt, maga Wells is felbukkan mellékalakként. A kissé avittnak ható "viktoriánus" nyelvezet és lassú, leíró jellege miatt nem könnyű olvasmány, de egy Dyson-gömbtől kezdve az őskoron át egy alternatív XX. századi háborúig igen színes ötleteket vonultat fel.

Wellst magát egyébként sokszor tették (és teszik) meg sci-fi művek szereplőjének. Egy harmadik, magyar nyelven elérhető időgép-átiratban, a spanyol Félix J. Palma trilógiájában is ő lesz az egyik főszereplő. Az első kötetben, Az idő térképében mindenki Wells regényének lázában ég, és egy fiatalember a fejébe veszi, hogy az író saját időgépével fogja megváltoztatni a múltat. Viszont Palmánál semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Higgyetek nekem, a saját bőrömön tapasztaltam!

Az időgép és az időutas

Ha pedig átnyergelünk a magyarul meg nem jelent művekre, akkor bizony tényleg elveszünk a „folytatások”, „előzmények”, „igaz történetek” és hasonlók tengerében. A téma olyannyira népszerű, hogy nemrég mutatták be az egyik ilyen regény újramelegített TV-sorozat verzióját (amit azonnal el is kaszált az ABC csatorna). Karl Alexander Time After Time című regényének nem ez az első mozgóképes változata, az 1979-es filmváltozatban Malcolm McDowell játszotta a Hasfelmetsző Jack után a jövőbe utazó H. G. Wellst.

Nagyon hosszú lenne, ha minden ide vágó történetet fel akarnék sorolni, így csak pár ismertebbet említenék. Ott van az időutazó újabb útját elmesélő, Ditmar-díjas The Man Who Loved Morlocks David J. Lake-től (1981), ahol a főhős még messzebb utazik a jövőbe. Ronald Wright A Scientific Romance (1999) című könyvében egy jelenbeli múzeumi kurátor kerül az időgép új történetének középpontjába. De olvashatunk arról is, mi történt az eloi Weenával (The Truth About Weena, ez David J. Lake díjnyertes novellája), vagy hogy a háborúzás szempontjából milyen jól használható az időgép (az 1923-as francia Timeslip Troopers Théo Varlet és André Blandin tollából, vagy Hal Colebatch regénye, a Time Machine Troopers 2011-ből).

Tovább nem is kalandoznék az időben, akit érdekel a téma, böngésszen címeket az ISFDB-n és Az időgép saját wiki adatbázisában.

Kell nagyobb bizonyíték arra, hogy Wells regényei mennyire nagy hatásúak, mint hogy a marslakók inváziójáról szóló Világok harca megjelenése után nem sokkal az Egyesült Államokban, 26 részben napvilágot látott az Edison's Conquest of Mars című regény Garrett P. Serviss csillagász és újságíró tollából? Ez a történet Wells regényének folytatása, amiben a földiek a nagyszerű Edison vezényletével (és annak csodás találmányaival) visszavágnak a marsiaknak. Ezzel a tettével Serviss beírta magát a sci-fi történetébe, hiszen ez volt az első alkalom, amikor nem egy író maga készített folytatást művéhez, sőt, az ő tudta nélkül használta fel valaki az elképzeléseit saját munkájában. A spanyol Palma trilógiájának második része, Az ég térképe - ami a marslakók invázióját írja újra - például azzal indít, hogy Serviss és Wells találkoznak.

Ha lehet, az első továbbírást követően a Világok harca legalább annyi „követőt” termelt ki magából, mint Az időgép. Magát az inváziót számtalan formában feldolgozták. Egy egész antológiát (War of the Worlds: Global Dispatches) szenteltek annak, hogy bemutassák, mi történt a világgal (és híres emberekkel) a marslakók inváziója alatt. Walter Jon Williamsnél például Kínában, Howard Waldropnál pedig Texasban bukkannak fel a marslakók. Akit érdekel, hol játszódik a többi novella és ki a főszereplője, az ide kattinson!Egyébként a kötet szerkesztője, Kevin J. Anderson később külön regényt írt arról, Wells maga hogyan éli meg a háborút (The Martian War).

Illusztráció Palma trilógiájának első részéhez

Hayden Lee novellájában a marsiak szemszögéből írja újra a történetet, Christopher Priest pedig The Space Machine című könyve összekapcsolja Az időgép történetét a Világok harcával. Természetesen többször is megírták a marsiak második invázióját is, nem egyszer kölcsönvéve más híres irodalmi alakokat is, mint pl. Sherlock Holmest. Ilyen George H. Smith regénye, amiben a marsiak egy kevésbé fejlett párhuzamos Földet támadnak meg, de a derék Holmes legyőzi őket. Egyébként a Sherlock Holmes' War of the Worlds című könyvből azt is megtudjuk, mit csinált Sherlock és Watson az első támadás alatt. (Ezt a fajta all-star gálát talán Lavie Tidhar pörgette maximumra.) Aztán ide citálhatjuk Alan Moore klasszikus képregényét, a The League of Extraordinary Gentlemen második részét, amiben a XIX. századi „Bosszúállóknak” a marslakókkal kell megküzdeniük. 

Érdekes, hogy a szovjet-orosz irodalomban is mennyire közkedvelt téma a marslakók inváziója, viszont sajátságos politikai felhanggal. Mind Lazar Lagin 1962-es plamfetjében (Well Andyou őrnagy [Майор Велл Эндъю]), mind a Sztrugackij fivérek 1966-os A marslakók második inváziója című kisregényében a marsiakkal kollaboráló emberekről írnak. Utóbbi mű nagyon népszerű lett: "Eddig két folytatást írtak hozzá. Az elsőt 1998-ban adták ki az orosz – 1994-től izraeli – Daniel Kluger tolmácsolásában Новые времена (Új idők) címmel, ami Apollón szemszögéből folytatja a történetet. Aztán létezik A marslakók harmadik inváziója (Третье нашествие марсиан) c. történet is Szergej Szinyjakin jóvoltából, ami 2006-ban látott napvilágot. Ez viszont egy nyomozós sci-fi történet." (Forrás)

És természetesen az igazi „wellsiánusok” nem hagyhatják ki a „hivatalos” folytatást, amit Wells nagy szakértője, Stephen Baxter írt. Ez a The Massacre of Mankind, ami 2017-ben jelent meg. (További marslakós történetekért szintén a wikipedián érdemes kutakodni.)

Töredelmesen be kell vallanom, hogy valószínű nem végeztem megfelelő kutatómunkát. Úgy tűnik ugyanis, hogy ha eltávolodunk Wells két legismertebb regényétől, a többi mű parafrázisainak száma rohamosan csökkenni kezd. Ennek pedig az is oka lehet, hogy még ha születtek is érdekes újragondolások, azok nem lettek olyan híresek, így pedig ember legyen a talpán, aki megleli őket…

Még talán a két zseniális tudósnak, Doctor Moreau-nak és Griffinnek, a láthatatlan embernek akad a legtöbb követője az irodalomban. Egy gyors keresés azonnal kidobja például Megan Shepherd ifjúsági regényét, a The Madman's Daughtert, aminek főhőse, Juliet, az őrült Moreau lánya, segítőivel apja szigetére indul, hogy felszámolja a tudós istenkáromló kísérleteit. Brian Aldiss tollából is született egy újraírás 1980-ban Moreau's Other Island címen, ebben az eredeti regény cselekményét a közeljövőbe helyezi. És természetesen Moreau is szerepel Alan Moore már idézett képregényében, ahogyan Griffin, a láthataltan ember is, aki állandó szereplője a díszes kompániának. (Griffin feltűnik a már szintén említett Kevin J. Anderson regényben, a The Martian Warban is.)

Eszik Alajos illusztrációja

Magyarul inkább csak olyan műveket találunk, amik inspirációnak használták ezeket a wellsi ötleteket, de érdemes elolvasni Gene Wolfe 1980-as novelláját, a Doktor Halál szigete és más történetek címűt (Galaktika 65., a fenti kép onnan való), ami a Wells-regény érdekes átírása. Ha pedig valaki még kételkedett benne, hogy Baxter Wells-megszállott, annak elmondom, hogy a szerző írt még egy történetet Wells Cavorjához is, aki az Emberek a Holdban zseniális tudósa – Baxter története a The Ant-Men of Tibet.

Végére érve a hevenyészett körutazásunknak Wells utódjainak körében, csak azt mondhatom, hogy olvasgatva a fent felsorolt művek történetét és kritikáit, nem marad le sokról az ember ha nem kutatja fel mindet. Akadnak köztük zseniális darabok, de ugyanígy a téma nem garancia automatikusan a minőségre. Viszont azt újfent csak megerősíthetem, hogy magát az alapműveket, főleg Wells korai regényeit megéri olvasni. Nem hiába hatnak még a XXI. század sci-fi írói számára is ihletőül.

Ha pedig valaki belebotlik egy-egy izgalmas "Wells átiratba", ne habozzon megosztani kommentben a felfedezését!

2018. március 18., vasárnap

Játék a történelemmel

A bejegyzést ajánlom Gaborják Ádámnak, 
akivel rövid, de annál érdekesebb eszmecserét folytattunk a témáról

Gyerekkorom óta a sci-fi mellett a történelem volt az, ami foglalkoztatott. Olyannyira, hogy három évig még az egyetemen is történelem szakra jártam. Nagyon fontos dolognak tartom, hogy miközben a jövőt tervezzük, ismerjük meg a múltunkat is, hogy az ott történtekből tanuljunk, és ha nem is kerüljük el, de kicsit jobban kezeljük ugyanazokat a problémákat, amik fel-felbukkannak a történelem folyamában.

Tisztában vagyok vele, hogy hála a hazai történelemoktatásnak, az emberek nagy része számára a történelem csak évszámok és rég halott emberek neveinek halmaza. Csaták és békeszerződések sorolása, esetleg egy-két feltaláló a sok uralkodó, hadvezér és politikus között. Azon felül, hogy nemrég múlt el egy újabb nemzeti ünnepünk (ennek apropóján pedig online is elérhető pár napig néhány, ebben az időszakban játszódó történelmi film), szerencsésen összefutottam néhány olyan alkotással, ami egészen másképp fogta meg a múltat és annak nagy alakjait, mint amit idehaza megszokhattunk. Szóval mindezek apropóján most beszéljünk egy kicsit a történelemmel való játékról!

A Szovjetunió legsötétebb időszakában játszódik a Sztálin halála című film, aminek főszereplői igazi szörnyetegek, akiknek ezrek vére szárad a lelkén. Viszont sokszor bármennyire is sötét és kegyetlen a film, végig megmarad humoros szatírának, egyébként itt írok róla. Pár hete olvastam Csepella Oliver régóta várt képregényét, a Nyugat+Zombikat, amiben a nyugatosok (Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz, Karinthy és társaik) egy zombiinvázió kellős közepébe csöppennek a New York kávéházban. A harmadik mű pedig egy filmelőzetes, a Lajkó - Cigány az űrben című mozié. Igazából az előzetessel és a film koncepciójával kapcsolatos néhány reakció volt az, ami ennek a posztnak a megírására késztetett.

Irodalmunk nagyjai - eleddig ismeretlen oldalukról mutatva

Már a tavalyi Kincsem kapcsán felmerült a kérdés, hogy mennyire lehet a múlt eseményeit kiforgatni, átalakítani, viccet csinálni belőlük. Mennyire rugaszkodhatnak el az alkotók a tényektől, különösen mondjuk egy ennyire nemzeti siker feldolgozásakor, mint a legendás versenyló története. A Lajkónál is előkerült valami hasonló sok reakcióban: miért olyan hülyeségről csinálnak filmet, ami meg sem történt, miért nem szentelnek filmet az igazi magyar űrhajósoknak, egyáltalán, hogy jön ahhoz valaki, hogy nevetség tárgyává tegyen ilyesmit? Kincsem esetében: miért változtatták meg a történelmi tényeket, miért írtak bele olyan dolgokat, amik nem vagy nem így történtek meg, és ami a legrosszabb, hogy lett az egész dicső történet valami steampunkos, popslágereket dúdoló popcornmozi?

A Sztálin halála remekül idecitálható: egy nyomasztó történelmi helyzetből csinál viccet. De említhetném az utóbbi évek két közönségsikerét, a Becstelen Brigantykat és a Django elszabadult is. Ezek nem feledkeznek meg arról, hogy fajsúlyos témákat dolgoznak fel, mégis úgy döntenek, hogy egy sokkal nézőbarátabb, befogadhatóbb formát használnak ehhez. Természetesen nem lehet mindig minden helyzetből akciófilmet, komédiát vagy musicalt csinálni (legalábbis nem biztos, hogy mindenkinek a gyomra beveszi). 

Itthon viszont mintha a filmben és az irodalomban is csak nehezen akarna oldódni az a fajta realizmus, ami uralkodónak tűnik a magyar művészetben. Ezért számítanak annyira üdítőnek az olyan apró gyöngyszemek, mint a Liza, a rókatündér a sosem volt hetvenes évek miliőjével. Játszódhatott volna a "valóságos" hetvenes években, de akkor elveszett volna belőle az a varázs, amitől ennyire szerethető és sikeres lett a film. Ami pedig az irodalmat illeti, különös helyzet állt elő. A populáris zsánerek mintha sokkal óvatosabban próbálnák magukévá tenni a történelemmel való játékot, mint a szépirodalom, holott pont az ellenkezőjére számítanánk. Hiszen egy mezei regényíró, akit nem kötnek a "szépirodalmi kánon" elvárásai, sokkal nagyobb alkotói szabadsággal kellene, hogy rendelkezzen. Ennek ellenére a szépirodalomban gyakoribb a történelemmel való "gyurmázás". Amikor megjelentek az első Kondor Vilmos kötetek, a krimiben elindult egyfajta reneszánsza a XIX-XX. század fordulóján játszódó történeteknek, és ez átgyűrűzött a filmekbe is. A Nyugat+Zombik is azért válhatott azonnal kultművé (már megjelenése előtt), mert a mindenki által ismert, de már-már szakralizált irodalmi/történelmi alakokhoz mert bátran hozzányúlni. (Az irodalmi "átdolgozás" miatt ez csak érintőlegesen kapcsolódik a témánkhoz.) Azonban nekem úgy tűnik (de szívesen veszem, ha megcáfolnak), hogy a borzongató thrillereken és egy-két alternatív történelmi regényen kívül az irodalmi lektűr és a közönségfilm még mindig csak pátosszal vagy "realizmussal" tud a múlthoz nyúlni.


Pedig a történelem lényege pontosan az, hogy megannyi módon interpretálható. Nemrég hunyt el ennek a felfogásnak az egyik legnagyobb szószólója, Hayden White. Érdemes elolvasni, mit írnak róla, én itt most csak azt emelném ki, hogy bár a történelem valóban tényekből áll (egy esemény akkor és ott történt meg), annak értékelése már egészen más lapra tartozik. Mit emelünk ki, mit hallgatunk el, hogyan beszélünk egyes témákról, ez mind képlékennyé teszi számunkra a történelmet. Ennek köszönhetően viszont a történelemmel azt mondhatjuk el, amit akarunk. Ez persze számos problémát felvet, amire itt most nem szeretnék kitérni. Maradjunk abban, hogy egy történelmi témát feldolgozó mű alkotó(i) valami pozitívat akarnak közvetíteni. Ezt tehetik realizmussal, ugyanakkor véleményem szerint ha nagyobb tömegeket akarnak megcélozni, akkor lazítaniuk kell. De lehetséges, hogy egyszerűen, mint a Sztálin halála esetében, az alkotók meglátják például a kegyetlenség abszurditását, ezért a humorhoz nyúlnak. Vagy ki akarnak emelni párhuzamokat a jelenünkkel. Demagógnak tűnhet az a gondolat, hogy a minél nagyobb tömeg eléréséhez a tömeg nyelvén kell szólni, és én se propagálom a gyatra minőséget, de lehet ezt okosan is csinálni. Vajon hányan látták a Brian életét, és hányan a Krisztus utolsó megkísértését? Mindkettő mély kérdéseket vet fel, de az egyik populárisan, a másik komoly odafigyelést igénylő módon.

Kanyarodjunk vissza a Kincsemhez! Én is szemforgatással reagáltam, mikor megtudtam, hogy a filmben a Mizu?-t dúdolja az egyik szereplő. Hogy kerül egy kortárs popszám egy XIX. században játszódó alkotásba, tettem fel a kérdést. Viszont megnézve a filmet már egészen másképp vélekedek. Ugyanis az egész mű olyan, amibe egy ilyen geg tökéletesen belefér. A készítők koncepcióvá tették ezt az egészet: a zene, a ruhák, a táncjelenet, az egész amellett, hogy magán viseli a XIX. század jegyeit, egy csapásra moderné vált. És meg is lett az eredménye, ugyanis az egyik legsikeresebb magyar közönségfilm lett. Ez a fajta "poposság" könnyedén utat talált a nézőkhöz, azokhoz is, akik amúgy nem ülnének be egy magyar történelmi filmre. Ez nem egy Hídember, sem pedig egy A kőszívű ember fiai. A Kincsemben a történelem nem poros, nem dohszagú, nem lassú, nincs tele komor bajszos emberekkel. A Kincsem menő.

És hogy mi van akkor a történelmi hűséggel? Egyrészt a filmben van egy macska, amelynek segítségével megszelídítik a zabolátlan lovat. Olcsó hollywoodi klisének hangzik, igaz? Pedig ha hihetünk a történelemnek (és miért ne hinnénk?), ez valóban így történt. A valóság sokszor sokkal furcsább, mint a fikció. Másrészt a film a lényeget tekintve hű marad a történelmi eseményekhez. És ugyanez igaz a Sztálin halála esetében is. De mi a helyzet a Becstelen brigantykkal, ahol megölik Hitlert? Nos, az a kérdésem: a film hatására elterjedt, hogy a valóság helyett Hitler így halt meg? Még ha akadnak is emberek, akik ezt a verziót hiszik el, azok nem Tarantino miatt nem ismerik a valóságot. A Kincsem esetében ugyanez a helyzet: senki nem fogja azt gondolni, hogy a Mizu? sláger volt több, mint egy évszázada. Akit érdekelnek a valós események, az utána fog nézni, akit pedig nem, abban is megmarad a lényeg, vagyis hogy mi is Kincsem, a ló története. Mielőtt beültem volna a filmre én magam sem tudtam, mitől olyan fontos egy versenyló. Aki ennél mélyebb magyarázatra vágyik ezzel a témakörrel kapcsolatban, annak csak ajánlani tudom Umberto Eco Hat séta a fikció erdejében című kötetének ötödik és hatodik fejezetét. Ezekben a szövegekben pontosan arról szól, hogyan ismerhető fel a fikció, hogyan kezeljük a valóságos és nem valóságos események viszonyát és így tovább. Például, hogy mennyire fontos, hogy a különféle fikciós elemek ne kerüljenek ellentmondásba a széles körben ismert tényekkel, mint hogy az Eiffel-torony nem New Yorkban van - viszont ha mégis ellentmondás áll fent, annak is meg kell lennie a magyarázatának. Az pedig, hogy mi számít "széles körben ismert ténynek", már a befogadó dolga eldönteni.

A sosem volt Mekk Burger a Liza a rókatündérből

De akkor valójában nincs is egy igaz történelem? A kérdés jogos. A kép, ami a fejünkben él a múltról, mint említettem, erősen konstruált. Caesart, Napóleont, Kossuthot, mindegyiküket a rájuk rakódott történeteken, legendákon, mítoszokon és interpretációkon keresztül látjuk. Caesar elképzelésében legalább annyira meghatározó az Asterix és Obelix képregény, mint a történetírói munkák. Valahol olvastam azt a felvetést, hogy mi van akkor, ha a XIX. századi Magyarországról bennünk élő kép inkább köszönhető Jókainak, mint a történelemoktatásnak? Mekkora ereje van a fikciónak? És jó-e, ha a fikció veszi át a "valódi" történelem helyét? Látjuk, hogy nincs olyan, hogy "valódi": interpretációk vannak. Egy-egy történelmi alak vagy esemény elhelyezése sokkal inkább társadalmi megegyezés függvénye, sem mint a történelmi eseményekben elfoglalt helye, és ennek kialakításában nagy szerepe van annak, hogyan jelenik meg a művészetekben és a populáris kultúrában.

A történelem legfontosabb szerepe az, hogy tanuljunk belőle. Ehhez pedig diskurzust kell róla kialakítanunk, vitáznunk kell róla, meg kell találnunk, mit mond nekünk vagy másoknak, és azt be kell mutatnunk. Minél több embert ér el egy-egy alkotás, annál többek fognak tudni a történelem eseményeiről és arról, amit el akarunk (vagy el lehet) mondani azon keresztül. Ezért tartanám üdvözlendőnek, ha mind filmen, mind a populáris irodalomban sokkal bátrabban nyúlnának a történelemhez és sokkal merészebb alkotások születnének, amik "kihívják szellemünket" egyfajta játékra. A történelem számomra mindig is játék volt, és ahogy a gyerekek a játékokon keresztül ismerik meg a világot és tanulnak, úgy mi is ezt tehetjük az ilyen alkotások segítségével. Ráadásul játszani sokkal többen szeretnek, mint beülni egy sötét könyvtárba és régi lexikonokat lapozgatni.

2018. február 20., kedd

5+5 újrakiadás

A minap egy kérdés kapcsán töprengtem el azon, hogy lassan idehaza ötven éve adnak ki rendszeresen sci-fit a könyvkiadók. Ez, mondjuk az Egyesült Államokhoz képest, nem nagy idő, de egy-egy könyv életében igenis az. Azon túl, hogy nem minden könyv bír ki három-négy évtizedet fizikai formájában (értsd: széthullik), mára már hiánycikké válhatott, esetleg az akkori kiadás minősége (gondolok itt elsősorban a fordításra, de a kilencvenes évek legendás volt a csapnivaló kiadványairól) miatt egy-egy könyv nem a neki kijáró formában került az olvasók elé.

Azonban ahogy azon töprengtem, melyik könyveket kellene újra kiadni, rájöttem, hogy ami a fontosabb sci-fi szövegeket illeti (már amik megjelentek magyarul, és egyébként ebben teljesen jól áll a hazai piac), azok az utóbbi tíz évben mind megkapták a maguk ráncfelvarrott formáját. Az Alapítvány, Arthur C. Clarke könyvei, a Dűne sorozat, vagy az olyan klasszikusok, mint a Szép új világ, A majmok bolygója vagy Stapledon Szíriusza, mind elérhető ma is azoknak az olvasóknak, akik nem csak a legjobb kortárs művekkel akarnak megismerkedni. De természetesen még mindig tudok mondani olyan könyvet, ami megérdemelne egy újrakiadást, már csak azért is, hogy élvezetesebb legyen őket elolvasni.

A következőkben öt ilyen könyvről olvashattok, utána pedig öt olyanról, ami meg is kapta az új verzióját, és érdemes beszerezni őket a sci-fi iránt érdeklődőknek.

Clifford D. Simak: A város


Kezdjük mindjárt az egyik személyes kedvencemmel, amiről áradoztam már a blogon. Kicsit csalok, mert az eredetileg 1971-es "kiskozmoszos" kiadást 1990-ben követte egy újabb, azonban mindkettő állapotát elnézve igazán elbírna majd' három évtizeddel később még egy megjelenést. Az ötvenes években íródott könyv az emberiség fejlődését kíséri végig, ahogyan megpróbál egyre jobb lenni, közben pedig megteremti az értelmes robotokat, az intelligens kutyákat, és eljut más világokba is. Egyszerre szórakoztató és filozófikus kis történet ez, még ennyi idő múltán is örökzöld.

Ursula K. Le Guin: A kisemmizettek


Az első a listán, amit nem olvastam, de ennek éppen az állítólag csapnivaló fordítás és szöveggondozás az oka. Mert Le Guin könyveiben a szöveg legaább annyira fontos, mint a történet, így aztán mindenképpen megérdemelne egy alapos ráncfelvarrást. A kisemmizettek egy komoly, filozófiai és társadalmi kérdéseket boncolgató utazás a anarchista Annaresen és a kapitalista-kommunista megosztottságba fulladt Urrason. Akit behatóbban érdekel a könyv, az itt olvashat róla, addig is gyönyörködjünk a fenti, a valóban szürreális magyar borítóban.

Frank Herbert: A dosadi kísérlet


A Dűnékkel jól ellátott magyar könyvkiadás Herbert maréknyi, nem ehhez az univerzumhoz tartozó művét is egész szép számmal kiadta, és bár az elmúlt években is jelentek meg ilyenek (pl. a Heisenberg szeme vagy az Úti cél: ismeretlen), az egyik legerősebb címe mégis ide kívánkozik. Ebben a regényben Herbert több olyan témát is felhasznál, amik jellemzik a Dűne ciklust (nem mintha ez nem jellemezné az egész életművet), és egy idegen lényekkel benépesített kísérleti bolygóról szól, ahová a Szabotázs Iroda különleges ügynököt küld, hogy derítse fel, mégis mi ez az egész és ki áll egy ekkora projekt mögött. (Érdekesség, hogy az "előzmény", a szervesen nem kapcsolódó Csillagkorbács 2009-ben jött ki magyarul, míg A dosadi kísérlet 1994-ben.)

David Brin: Csillagdagály


A Felemelés örök! David Brin Uplift-sorozata mára már kultikus űropera, amiben a különféle idegen lények fajok újabb és újabb "generációit" emelik fel, teszik intelligenssé, ezzel szolgálójukká - amíg le nem telik a szolgaság, és aztán a szolgákból lesznek az urak újabb felemelteken. De megjelennek az emberek, akiknek látszólag nincsenek gazdáik. Nem hiába utalt rá még 2016-ban is Az idő gyermekei, ez a sorozat meghatározó a nyolcvanas-kilencvenes években. Az hagyján, hogy a két Uplift trilógia közül csak egy középső regény jött ki, de mára már erősen ráférne a felújítás, már csak azért is, mert napjaink sci-fi olvasói is izgalmas ötletekkel találkozhatnak benne.

John Wyndham: Újjászületés


Még egy könyv, amihez még nem volt szerencsém. Az SFmagon áradoznak róla, meg hát Wyndhamről nagyon sok helyen olyanokat lehet olvasni, hogy Wells és Stapledon örököse, aki érzékenyen, az angol vidékiségből építve mondja el emberi történeteit. A könyve (ami a címadó regény mellett több novellát is tartalmazott) magyarul 1977-ben jelent meg, szóval akár kuriozitása miatt bele is férne egy újrakiadási hullámba.

És akkor most jöjjön öt könyv, ami új kiadást kapott a kétezres években, és érdemes beszerezni őket:

Theodore Sturgeon: Több mint emberi


Nevezték már hippi-bibliának és az új emberről szóló mesének is. Egy biztos: Theodore Sturgeon mindig az ember lelkének legfájóbb pontjait vette szemügyre, és ez nincs másként ebben a regényében sem, ami nagyon szép szöveggel ringatja el az olvasóját, és közben érdekes kérdéseket tesz fel, amikren megéri töprengeni.

Ki adta ki újra: Maecenas, 2007

Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz!


Valószínű az egyik legismertebb atomháborúval (pontosabban annak hatásával) foglalkozó regény, amiben a kataklizmát követő kegyetlen világban szerzetesek őrzik a régmúlt tudását - hogy aztán az emberiség beleessen újra és újra azokba a hibákba, amik ide juttatták. Okos, vicces, elgondolkodtató, játékos, Miller története 1960-as megírása óta nem sokat veszített erejéből.

Ki adta ki újra: Maecenas, 2008

Ursula K. Le Guin: A sötétség balkeze


Mert Le Guinből sosem elég! A nemrég elhunyt írónő legismertebb sci-fi regénye, a fagyos Tél bolygón játszódó történet arra keresi a választ, vajon van-e különbség a nemek között, és ha igen, akkor a férfiak okolhatóak-e minden nyomorúságért - és ha nem, akkor miért nem? A maga idejében igencsak provokatívnak számító szöveg a feminista sci-fi egyik alapműve, és bátran ajánlom mindenkinek, akik a társadalmunkról, az emberi viselkedésről és kapcsolatokról akarnak olvasni, mert Le Guin itt sem hazudtolja meg önmagát.

Ki adta ki újra: Európa: 2015

Alfred Bester: Tigris! Tigris!


Lehet, hogy bizonyos aspektusai fölött már eljárt az idő, de még most is süt a lapokból az az erő és ötletesség, ami miatt az egyik legnagyobb hatású regény lett a sci-fi történetében. Ez az űrbe helyezett Monte Cristo történet egy pillanatra sem áll meg, a vad, tigrismaszkos Gully Foyle-lal bejárjuk a Naprendszert, és végignézzük, hogyan hajtja végre ördögi, állatias bosszúját. Ez tényleg a sci-fi egyik alapműve, amivel az is tehet egy próbát, aki nem igazán olvasott még sokat a zsánerben. (A szerző Az arcnélküli ember című másik híres regénye is megjelent új kiadásban, legnagyobb sajnálatomra nem Ámon László remek grafikáival, amik az első megjelenést kísérték.)

Ki adta ki újra: Delta Vision, 2012


Isaac Asimov - Martin H. Greenberg (szerk.): Szívélyes Fahrenheit



Asimov és veterán szerkesztőtársa, Greenberg egy több kötetes sorozatban vették végig 1939-től a hatvanas évekig az adott év legjobb angolszász sci-fi novelláit. A Szívélyes Fahrenheit az 1954-es évet vette végig, és az eredmény magért beszél, nem hiába áradoznak róla blogokon, fórumokon a hazai SF kedvelők. Itthon ismert és kevésbé ismert alkotók novellái még ma is remek olvasmányok, könnyedén találhat kedvencet magának a hardcore sci-fi olvasó és az is, aki csak belekapna a zsánerbe. Aztán, ha végzett az új kiadással (vagy a két antikvár verzióval), akkor nekiállhat felkutatni az 1953-as válogatást, a Gyilkos időt!

Ki adta ki újra: Könyvmolyképző, 2008

Természetesen még sorolhatnánk azokat a műveket, amik megérdemelnének egy új megjelenést (vagy újrakiadásukat érdemes bárki kezébe nyomni). Ez a két ötös lista az én véleményemet tükrözi, de ha gondoljátok, osszátok meg kommentben, ti mit látnátok szívesen modernizált köntösben, szebb vagy más borítóval!

2018. február 12., hétfő

Egy idézet a sci-fi jövőjéről

Gyakori érv a science fiction válságával kapcsolatban, hogy a XXI. század elejére az emberiség annyira fejletté vált, a technológia és tudás olyan iramban növekszik, hogy elmondhatjuk: a sci-fi korában élünk. Annyi csodás, évekkel, évtizedekkel ezelőtt csak álomnak hitt találmány vesz körül minket nap mint nap, hogy a képzeletnek erőlködnie kell, hogy utolérje a valóságot. A sci-fi, ami sokak szerint az ötletek irodalma, szürkévé kezd válni.

Ezzel kapcsolatban hozok most egy idézetet, 1966-ból, Donald A. Wolheim és Terry Carr antológiájából (World's Best Science Fiction: 1966):

"In an era so tinctured with the essence of science fiction - or what was science fiction only a few years ago - the question confronting editors determined to select the best of the year's s-f output becomes quite complex. What is science fiction in a year that saw Gemini space rendezvous come off so successfully, that saw photographs of the surface of Mars taken from a perfectly operating passing spaceship, where new satellites sent up almost every day do not even make the front page? Or where on the surface of the Earth massive bombing planes fly thousands of miles a day to pinpoint rebellious areas in remote jungle countries - and those flights scarcely make headlines either? Or where all sorts of astounding scientific discoveries in medicine, biology and physics are more ofthen than not relegated to the inner pages of newspapers?

So in a very real way the basic premise of science fiction is the mode of life of the present - namely that the boundaries of human knowledge and human experience are advancing across new frontiers and into unexplored terrains of history just about every day. The task of science fiction writer thus become a quite sophisticated one requiring the ability not only to hold interest in a good story, but also to perk the sense of imagination in an era so jaded with astonishing factuality"

Hevenyészett fordításban valami ilyesmiről van szó:

"Egy olyan korszakban, amit ennyire áthat a science fiction esszenciája - vagy legalább is az, ami a sci-fi néhány évvel ezelőtt volt -, a kérdés, ami minden, az év legjobb SF terméséből válogató szerkesztővel szembejön, egyre bonyolultabbá válik. Mit jelent a science fiction abban az évben, ami szemtanúja volt a sikeres Gemini űrrandevúnak? Amikor láthattunk képeket a Mars felszínéről, amit egy tökéletesen irányított űrhajóval készítettek? Amikor annyira mindennapos új műholdak fellövése, hogy az már nem is kerül címlapra? Vagy amikor a hatalmas bombázórepülők több ezer mérföldet repülnek naponta, hogy eljussanak lázongó területekre elmaradott, dzsungellel borított országokban - és ezekből a repülésekből is alig lesz vezető hír? Vagy amikor egy rakás meghökkentő tudományos felfedezés az orvostudományban, a biológiában és a fizikában olyan gyakori, hogy még csak az újságok belső lapjain sem tűnnek fel?

Szóval a science fiction lényege napjaink életmódjának része - ugyanis az emberi tudás és megismerés szinte minden nap új határokhoz ér és a történelem eddig ismeretlen területére lép. A science fiction írók feladata ma sokkal bonyolultabb. Nem csak fent kell tudniuk tartani az érdeklődést egy jó sztoriban, de fel kell frissíteniük a képzeletet egy olyan korszakban, ami szinte megcsömörlött a megdöbbentő tények hatásától."

Hogy miért hoztam ezt a kis szöveget? Nem szeretem azt az érvelést, hogy régen is minden így volt, de a sci-fi halálával kapcsolatban mindig eszembe jutnak az ehhez hasonló idézetek. Ötven évvel ezelőtt a szerkesztők úgy látták, a sci-fi világában élnek, és ez hatalmas kihívásokat támaszt a zsáner felé. És hogy mi lett ennek a vége? Ma is jelennek meg sci-fi művek, az elmúlt évtizedek megannyi remek klasszikust kitermeltek, szemtanúi lehettünk fantasztikus regényeknek, amik sokszor a tudomány egyre újabb és újabb ötleteit vitték tovább. És most gondoljunk bele: van okunk most aggódni?

Én hiszek benne, hogy sci-fi mindig is lesz, mert az ember mindig is spekulálni fog a jövőjéről. És ha már maga a tematika - szerintem legalább is - alapvetően optimista, akkor talán mi is megengedhetjük magunknak az optimizmust. Amikor ezeket az idézeteket olvasom, mindig eszembe jut, hogy igazából nincs mitől féltenem a science fictiont, ezt az örökké válságban lévő, mindig megújuló valamit.


2018. február 2., péntek

Belépő szintű sci-fi - mi a gondom ezzel?

Nemrég jelent meg az SFmagon Szabó Dominik (aki egyébként az Ekultura.hu főszerkesztő-helyettese) cikke, amiben arról elmélkedik, hogy a kortárs fantasztikus filmes és sorozatos dömpingnek van-e hatása a sci-fi könyvekre, jelennek-e meg új olvasók, és ha igen, hol vannak? Mindenképpen érdemes elolvasni a cikket, mert egy mostanában kommentekben, könyvek kapcsán gyakran megjelenő témáról beszél, és gondolatébresztőnek, vitaindítónak is tökéletes. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a cikk alatt, a facebookos és molyos megosztások alatt folyamatos a kommentelés, és mindenki szükségét érzi annak, hogy hozzátegye a magáét a beszélgetésekhez.

Természetesen én sem vagyok kivétel, noha egyetértek az eredeti cikk állításaival. Inkább csak arról van szó, hogy úgy érzem, néhány dolgot érdemes még jobban körüljárni, kiemelni, vagy korábban, sok helyen elhangzott gondolatokat összegezni. Annyi minden jutott az eszembe, hogy az eredetileg egynek tervezett blogbejegyzést kénytelen vagyok két részre szedni. Most az ún. "entry level" vagy "belépő szintű" (sic!) sci-fi témájáról szeretnék beszélni, ami mémként terjed a neten, és arról, mi is a bajom ezzel kifejezéssel.


Hogy micsoda is ez az "entry level", azt az SFmagos cikkből meg lehet tudni. A "belépő szint" eszerint valami olyasmi, ami könnyedén befogadható a sci-fiben kevésbé járatos, főleg a vizuális kultúra felől érkező olvasók számára is. "Innen van hová tovább lépni", mondta nekem valaki, jobban el lehet mélyülni a más fajta (komolyabb? mainstream? hard? egyik elnevezés rosszabb, mint a másik) sci-fikben. Ugyanakkor én azt érzem, hogy az elnevezés miatt olyan jelentéstartalmak és képzettársítások is rárakódnak erre a kifejezésre a diskurzusok során, amik nem igazán szerencsések.

Gyakran van olyan érzésem, hogy él az a feltételezés néhányakban, hogy az "entry level" könyvekből valóban mindenki tovább lép. Sőt, mintha csak innen lehetne tovább lépni, és tovább is kell lépni. Ez a gondolat már csak az elnevezésből is adódhat ("üdv itt, gyere beljebb!"), de lehetnek más okai. Talán a kiadók ezzel akarják jobban elfogadtatni ezeket a könyveket a hardcore sci-fi olvasókkal? Nem tudom, csak hangosan gondolkodom. Mindenesetre a továbblépés gondolatával több probléma is van véleményem szerint. Először is, nem feltétel, hogy valaki ezeken a regényeken keresztül szeresse meg az SF-et. Úgy gondolom, hogy előbb van meg valakiben a fogékonyság a zsáner jellegzetes témái és kérdései iránt, és igazából teljesen mindegy, hogy milyen könyvvel találkozik először, előbb-utóbb túljut a "belépő" szinten. 

Viszont, ha megmaradunk annál a feltevésnél, hogy a többség az "entry level" könyveken keresztül szereti meg a zsánert, akkor mintha azt sugallnánk, hogy ezeknek a könyveknek van egyfajta "missziójuk". Hiszen nagyon sok embert elérnek, többet, mint a hagyományos sci-fik, így nagyobb az esély arra, hogy rátaláljanak a zsáner új szerelmeseire. Ez pedig könnyen arra sarkallhat bennünket, hogy elnézzük az ilyen könyvek hibáit. Mit számít, ha gyengébb művek is bekerülnek ebbe a kupacba, ha általuk szeretik meg a sci-fit? Ráadásul mivel ezek a könyvek alapvetően sokkal kevesebb sci-fi elemet használnak, ezért könnyen kialakulhat az a kép, hogy ezek "alacsonyabb rangú" művek – tehát minőségileg is megengedőbbnek kell lenni velük. 

Visszakanyarodva az elnevezésre, alapvetően tévesnek találom a "belépő" funkció kiemelését ezekkel a könyvekkel kapcsolatban. Mert mekkora lehet az aránya azoknak, akik tovább mennek? Ezek a könyvek, ahogyan az SFmagos cikk is megjegyzi, nem a sci-fiségük miatt működnek, hanem cselekményük miatt, azok miatt az elemek miatt, amiket az olvasók a "mindennapi tapasztalataikhoz" tudnak kötni. A thriller elemek miatt, az akció miatt, a humor miatt. A marsi nem azért lett népszerű, mert tudományos volt, hanem mert laza és izgalmas. A Vének háborúja hasonló okokból tarolt, Pierce Brown vagy Sylvan Neuvel kötetei dettó. De még a military sci-fik, mint Jack Campbell vagy Marko Kloos regényei is izgalmasak lennének a sci-fi köntös nélkül is. Akkor viszont kérdezem: vajon az ezeket olvasók tényleg annyira vágynak a hardcore művekre? Az olvasmányaik között ez Alvó óriások vagy egy Rendíthetetlen nem inkább a thrillerekkel és háborús regényekkel versenyeznek?


Ráadásul ezek nem elvágólagos kategóriák. Értem, hogy ki kellett találni valamilyen megnevezést azokra a könyvekre, amik eljutnak a szélesebb közönséghez is, de még mindig nagyon sokféle műről beszélünk. És azok a könyvek is nagyon különbözőek, amik nem férnek bele ebbe a (ha jól értem, főleg kiadói/marketinges célból kreált) kategóriába. Hajlamosak vagyunk végletekben gondolkodni, de a science fiction irodalom nem csak Scalzikból és Greg Eganekből áll, köztük megannyi szerző és mű foglal helyet. A könyvek fülszövege, tartalma, a kiadók marketingje pozíconálhatja ezeket ide vagy oda (vagy egy teljesen más irányba, ugye, kedves "Trónok harca az űrben" és "A szolgálólány meséje és Az éhezők viadala ötvözete"?), de ezek akkor is könyvek, amiknek milliónyi komponensük van. Éppen ezért nem lehet azt mondani, hogy egyik vagy másik jobb, vagy fontosabb. Igen, az "entry levelt" többen olvassák, és persze, lehetséges, hogy emberek más sci-fiket is a kezükbe vesznek ezután, de ne misztifikáljuk túl ennek a dolognak a szerepét. És igen, talán kevesebb merőben új és forradalmi sci-fi ötlet jelenik meg az "entry level" könyvekben, de milyen alapon nézzük le ezeket? Hiszen ha nekiállunk elmesélni a sci-fi alapszövegeinek a történetét, rájövünk, mennyire banális vagy furcsa dolgokról is szólnak. Ha végiggondoljuk, igazából egyik sem felsőbbrendű a másiknál, mert mindegyiknek megvan a maga szerepe. 

És ugyanezért, ahogyan arra korábban már utaltam, semmi akadálya, hogy (a helyükön kezelve, de) ugyanolyan szemmel nézzünk rájuk. Egy kritika ugyanúgy szólhat egy hard sci-firől és egy sci-fi nyomozós történetről. Ugyanúgy káros, ha egy rosszul megírt "entry level" könyv kritikájánál felcsattannak, hogy "ez egy belépő szintű könyv, ne kérjük számon rajta ezt vagy azt", mintha egy "ötlet sci-finél" azzal hessegetik el a karakteralkotást és a történetet érő vádakat, hogy "itt nem ez a lényeg". Se az "entry level" nem minőségi kategória, se bármelyik másik, a regények témáit, hatásmechanizmusait vagy felépítését alapul vevő kategória. Az ilyen könyv nem rosszabb másnál és nem is jobb. Egy rossz „belépő szintű” könyv nem a "belépőssége" miatt rossz, hanem a megírása miatt. Viszont nem is csak az a jó sci-fi, ami hardcore. (Itt szeretnék megkérni mindenkit, hogy ne mossuk össze a hard sci-fit a „nem entry level” kategóriával.)

Nincs értelme szembeállítani semmilyen tematikát, "szintet" semmivel. Nincsenek szemben álló oldalak, "sci-fisek" és hasonlók. A helyén kell kezelni minden művet. De ez még nem ok arra, hogy szemet hunyjunk a hibák fölött. Sarkítva: attól, hogy sokan szeretik a Twilight regényeket, még nem nyomhatjuk el a negatív kritikákat. Felnőttként kell mérlegelni, és nem csak a művek, de az olvasók felé is. Ne negligáljunk egy véleményt, mert nem értette egy sci-fi alapötletét. De azért se, mert húzta a száját egy blőd történeten.

Elhiszem, hogy kifizetődőbb az "entry level" kiadása egy könyvkiadónak (pláne egy ilyen kicsi piacon, mint a magyar), és igazából ha belegondolok, örülhetek, hogy vannak nem ilyen sci-fik itthon. Örülök, hogy megjelennek azért még Simmonsok és Reynoldsok is. Mert hiába szeretek minél több, magyarul megjelenő sci-fit elolvasni, legyen az "entry level" vagy sem - mert szeretek képben lenni, és mert egy igazán jó könyv tök mindegy, hogy milyen -, azért mégis vannak preferenciáim. És sajnálnám, ha ezek kikopnának.


2018. január 10., szerda

The Dune Encyclopedia

Nemrég fejeztem be a Brian Herbert és Kevin J. Anderson által jegyzett Dűne folytatások közül az elsőt, A Dűne vadászait. Amint sikerül elolvasnom a következő kötetet, A Dűne homokférgeit, meg fogok róluk emlékezni itt a blogon. Most viszont ennek az olvasásnak az apropóján egy másik érdekes, a Dűnéhez kapcsolódó könyvet szeretnék röviden bemutatni, ez pedig az 1984-es The Dune Encyclopedia (TDE).

Az Encyclopedia sok szempontból érdekes kiadvány. Kezdjük ott, hogy maga Frank Herbert nem írt egy előszón kívül semmit ehhez az amúgy cirka 500 oldalas kötethez. Az egészet egy 43 főből álló szerzőgárda állította össze Dr. Willis E. McNelly irodalomprofesszor összefogásával. Sajátos kerettörténetet is kreáltak a TDE-nek: az egészet belehelyezték a Dűne világába. Akik olvasták A Dűne istencsászárát, azoknak ismerős lehet II. Leto (a három és félezer évig uralkodó istencsászár) titkos gyűjteménye Dar-es-Balatban. A könyv bevezetőjében pedig McNelly, mint Hadi Benotto (a Dűne regényekben említett archeológus), azt írja, az Encyclopediát ezek alapján állították össze, így ez egyfajta "világon belüli útmutatóként" is értelmezhető, a szócikkek szövegezése és szóhasználata is illeszkedik a herberti univerzumhoz. (Publikálási dátuma is van: Liga után 15.540, több mint 1800 évvel II. Leto halálát követően.)

A könyv ennek ellenére soha nem volt valóban része a "hivatalos" Dűne ciklusnak. Ugyan McNelly Herbert jó barátja volt, és az író maga alapvetően pozitívan állt hozzá a projekthez, de már a kötethez írt előszavában is úgy fogalmazott, a Dűne titkainak "feltárását" megtartja saját feladatának. A TDE az első négy Dűne regényben foglaltakból merít, így az alkotók nem tudtak azokról az információkról, amiket Herbert az Encyclopedia készítése közben már kitalált a készülő ötödik Dűne regényhez. Ezzel persze önmagában nem lenne semmi probléma, ha McNelly-ék könyve megmarad az ismert "tényeknél", azonban a készítők ennél tovább mentek.

A TDE ugyanis azon túl, hogy a könyvekben található szereplőkről, szervezetekről (mint a KHAFT vagy a Liga) és fogalmakról, eszközök és egyebekről (kriszkés, mentát, melanzs etc.) kigyűjti és összerendezi az információkat, azokat ki is egészíti. Így például a különböző szervezeteknek komplett történetet kerekítenek, felépítéssel, hierarchiával stb. (Pl. külön szócikket kaptak a sardaukar egységek.) De azon túl, hogy kiteljesítik a szócikkeket, egészen új dolgokat is megalkottak a TDE szerzői. Például az egyik személyes kedvencem, amikor a II. Leto által feltámasztott több tucatnyi Duncan Idaho gholák (klónok, akik rendelkeznek elődjük emlékeivel) közül elég sokról írnak. Akad itt olyan, akinek nem sok minden adatott meg (gyakran rövid és erőszakos) élete során, olvashatunk a Bene Tleilax (a gholák "gyártójának") és az istencsászár kísérletezgetéseiről, például a női testben visszahozott Idaho gholáról vagy a homoszexuális gholáról, hadvezérről és ezer gyermek apjáról, lojális gholákról és árulókról. Ennél persze talán nagyobb elszakadás a herberti eredeti könyvektől, hogy miközben a TDE kifejti a Butleri Dzsihád történetét, okát és következményeit, megteremti annak központi figuráját, Jehanna Butlert is, akinek elég nagy szócikket szenteltek a készítők - holott Herbert könyveiben nincs szó róla.

Egyébként nem Jehanne az egyetlen ilyen kitaláció. Olvashatunk az első császárról, a Holtzman-erőtér megalkotójáról, megkapjuk az Impérium uralkodóinak listáját (úgy értem, a teljes listát, a teljes tízezer évről), olvashatunk ősi Atreidesekről (róluk is kapunk egy szép listát) és olyan alakokról a Dűne történelméből, mint a Liga megalapítója vagy híres Bene Gesseritek. És természetesen a regényekből ismert szereplőkről is komoly szócikkeket kapunk (bár pl. Paul Muad'dib Atreides esetében a szöveg megjegyzi, hogy vannak ennél sokkal jobb életrajzok is, amik komplexebben foglalkoznak a Kwisatz Haderach életével és hatásával). Ami pedig igazán jópofává teszi a dolgot, azok a portrék:

Paul Atreides, Lady Jessica, Alia Atreides
Chani, Leto Atreides (Paul apja), Vladimir Harkonnen báró

Nem minden szereplőről kapunk portrét (II. Letót például ne keressük), de akad még pár érdekes illusztráció (pl. az ornitopterről, Arrakeenről, a balisetről), amiket akkor is érdemes átböngészni, ha némelyik kicsit gyerekes rajzra hasonlít.

Szóval akit érdekel a Dűne világa, annak kifejezetten ajánlatos, hiszen tényleg nagyon sokszínű kötetről van szó, a Bene Gesserit felépítésétől és történetétől kezdve a gallach nyelven, az Impérium költészetén és az Arrakis naprendszerének leírásán át a zenszunnik vándorlásáig mindenféléről olvashatunk szócikket. Természetesen a készítők jó előre felkészültek rá, hogy egy ilyen munka nem lehet teljeskörű (a jövőbeli Dűne kötetek miatt kifejezetten nem). Már a bevezető felhívja a figyelmet, hogy az Encyclopediát összeállító tudósoknak mennyire nehéz dolguk volt, és hogy nem egy teljes, minden igényt kielégítő kiadvány létrehozása volt a céljuk, hanem hogy képet adjanak az Atreides korról. Mint McNelly/Benotto írja, akadhatnak kevésbé pontos információk, hisz' II. Leto személyes anyagaiból dolgoztak, de igyekeztek a lehető legprecízebben eljárni.

Hogy mi lett a TDE sorsa? Még a publikálásának (mármint a valódi publikálásának) évében, 1984-ben megjelent A Dűne eretnekei Frank Herberttől, és folytatásával együtt néhány apróságban máris ellentmondásba kerültek a McNelly és társai által leírtakkal (de ezek nem voltak olyanok, amiket ne lehetett volna a bevezetőre hivatkozva kivédeni). Az igazi probléma Herbert 1986-os halálával következett be. Ugyanis a TDE-t hiába a Dűne könyveket megjelentető Berkley Books adta ki, az író halála után minden jog az örökséget gondozó szervezethez került, akik visszavonatták a TDE-t, és megtiltották, hogy újra megjelenjen. (Az amerikain kívül egy angol kiadás létezik, ennek a borítója látható balra.) McNelly hiába hivatkozott arra, hogy Herbert még életében tervezett közös regényt írni vele a Butleri Dzsihádról, illetve, hogy nem akar pénzt szerezni az újabb kiadásokkal, hanem az akotók szellemi termékét szeretné újra kiadásban látni, az örökösök hajthatatlanok voltak. Mindez a harc 1999-ben dőlt el végleg, amikor is Herbert fia, Brian, Kevin J. Andersonnal közösen megjelentette az első Dűne előzményregényt, az Atreides-házat. McNelly korábban bőszen hangoztatta, hogy mindenképpen meg (vissza?) akarja szerezni a TDE jogait, később viszont megjelent egy nyílt levél, amit Brian Herbert, KJA és McNelly közösen szignózott. Ebben az olvasható, hogy a TDE egy "alternatív" Dűne univerzumra hivatkozik, nem része a "kánonnak", aminek egyedüli folytatásai/kiteljesítői a később megjelenő Brian Herbert - Anderson regények. Persze ezután rögtön megindultak a találgatások, mi késztethette a hangos és elkeseredett McNelly-t, hogy ilyen élesen változtasson az álláspontján - van, aki szerint McNelly benne se volt a levél megalkotásában.

Mindenesetre a The Dune Encyclopedia azóta sem élt meg új kiadást, McNelly pedig 2003-ban elhunyt. Az interneten ugyan keringenek teljes szövegek, de a fizikai példányok ma a gyűjtők kincsei. (Én is egy online verzióból merítettem, ugyanakkor figyelve a jogi és etikai aggályokra, itt nem osztanám meg a linket, de egy sima Google keresés sokat segít.) Közben a Brian Herbert és Kevin J. Anderson által írt kötetek száma csak nő és nő, lassan nincs egy apró szeglete sem a Dűne univerzumnak, amiről ne írtak volna regényt (ezzel szerintem pedig pont az eredeti hatását csökkentik). Lehet elemezgetni, mennyi mindenben térnek el ezek a könyvet a TDE-ben szereplő kitalációktól (kezdve a Butleri Dzsiháddal), ugyanakkor egy magára valamennyire adó rajongó mindenképpen élvezni fogja McNelly és társainak Dűne variációját.

A bejegyzés összeállításában a Dűne wiki szócikkéből merítettem nagyon sokat.

2018. január 1., hétfő

Változások és sok egyéb

Igen, jó helyen jársz. Ne kattints el!

Kisebb változtatások történtek a blogon, de nem kell megijedni, mert lesz még több is.

Kezdjük ott, hogy 8 hónapja nem volt új bejegyzés a blogon - ami azt jelenti, hogy 2017-ben sikerült 1 azaz EGY bejegyzést kiizzadnom magamból. Ez is nagyon jól jelzi, hogy itt már nem ugyanúgy működnek a dolgok, mint korábban. Írhatnék Top5 jellegű poszto(ka)t, de úgy gondolom, sokkal fontosabb lenne az, ha megmagyaráznám, hova tűntem el, és mellékesen mi ez a nagy átfazonírozás. 

Re-branding folyik, kérem szépen. Legalábbis ha nagyképű vagyok, akkor így hívom. (És miért ne lehetnék legalább a saját blogomon nagyképű?)

Lehet, hogy hallottál már róla, de van a Moly.hu nevű könyves közösségi oldal, amolyan magyar Goodreads. Két éve kipattant a fejemből egy ötlet (látva a Merítés-díj nevű dolgot), hogy mi lenne, ha megszívatnám magam és még néhány embert, és csinálnánk egy évi tízes ajánlólistát az adott év SFF megjelenéseiből? Természetesen találtam is másokat (meglepően sokakat!), akik láttak fantáziát az ötletemben (innen is nagy-nagy hála, amiért nem hajtottak el azonnal, és mert remek ötletekkel járultak hozzá ahhoz, hogy egyre működőképesebbnek és összetettebbnek tűnjön a dolog). Így aztán 2016-ban először, tavaly pedig (ki nem találnád) már másodszor sikerült sci-fi és fantasy témában összehozni a dolgot, a linkeken böngészhetsz.


Viszont annyi kedves és kedvetlen hozzászólást kaptunk a nyakunkba ezzel kapcsolatban, hogy mélyen magunkba szálltunk, és kitaláltuk, hogy érdemes lenne teleszemetelni a Molyt a szabályokkal, rendezési elveinkkel satöbbi. Külön profilt is csináltunk rá, amit hárman kezelünk, itt van ni, itt találod a különböző szabályokat és elveket, meg a listákat a könyvekről. Szóval nem elég, hogy a "listázás" miatt elég sokat olvastunk, de még sokat is beszéltünk a különféle reakciókról, és gyártottuk is ezeket a tartalmakat (amiknek a kiagyalása legalább annyi időt vett el, mint a megírásuk, kétszer-háromszor megszerkesztve). Viszont mindannak ellenére, hogy néha már azt érzem, túl sok ez nekem, valahol nagyon büszke is vagyok. Tíz éve vagyok benne ilyen-olyan SF-es dolgokban, de ez az első alkalom, amikor egy ötletem szépen elkezd növekedni, és mások is látnak benne fantáziát. Jó érzés, hogy ennyi embert megmozgat a dolog, és bár még bőven van hová fejlődni, már most látom, hogy ha okosan csináljuk, pár év múlva ez a projekt valóban relevánssá nőhet a hazai fantasztikumban.

De nem csak online zajlott az élet (különösen az év második fele). Részt vettem a IX. Budapest Transzferen, ami egy irodalmi beszélgetéssorozat a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Idén a jövő volt a téma, és a sok érdekes programpont mellett helyet kapott a Férfimunka?  ̶ Női szerzők a sci-fi világában című beszélgetés, amiben egyedüli férfiként nem túl izgalmasan (bár állítólag informatívan) beszéltem én is kicsit a témáról három komoly szakmai hátterű szerkesztővel. Felvétel sajnos nem készült, de egy zanzásított beszámolót itt el lehet olvasni. Ez a téma egyébként a fantasztikumban is nagyon pörög most, és nem csak a #meeto kampány miatt. Akit érdekel a téma, az olvassa el Kameron Hurley remek esszékötetét, a Geek Feminist Revolutiont, ami egy nagyon erős könyv. Komolyan, olvasás közben én is kicsit forradalmárnak éreztem magam, holott nem is vagyok elnyomott nő, ráadásul nagyon sok más, érdekes témában is olvashatunk benne esszét. (Ha nem férnétek hozzá a kötethez, elszórva az interneten szinte mindegyik benne szereplő írás megjelent, például ez is, érdemes belekukkantani.)

Aminek viszont nagyon örülök a Transzferes szereplés kapcsán, hogy megismerkedtem a román Antuza Genescuval, aki egy nagyon közvetlen személyiség, ráadásul a román fantasztikum remek ismerője és rutinos fordítóként a nemzetközi mezőnnyel is tisztában van. Nagyon meglepődtem, hogy kérdés nélkül nekem adta a Paradox című lap egy példányát (ezt a temesvári H. G. Wells Társaság adja ki).

És ha már események: annyira megszaporodtak az SFF témájú rendezvények itthon, hogy az ember már azt se tudja, melyikre menjen el. Újraéledt a PopJak (yey!), ott volt a Transzfer, Tóth Csaba politológus SF előadásait számon se lehet már tartani, író-olvasó találkozóból meg lassan minden hétre jut egy. A hozzám hasonlók segélykiáltását hallotta meg egy kedves barátom, aki felvetette, hogy csináljunk egy SFF eseményeket monitorozó, azokat összegyűjtő oldalt. Így indult el (kicsit hosszú vajúdás után) az SFF Figyelő blog (facebookkal, mollyal, amit akartok, már csak a Google Calendar hiányzik). Én ugyan nagyon keveset veszem ki ebből a részemet, de igyekszem, hogy a jövőben ez is másként legyen.

Egyébként már csak azért sem tudtam ezzel foglalkozni, mert magam is beálltam az rendezvényszervezők közé (mintha lenne bármi tapasztalatom ezen a téren...) Nem győzök hálálkodni Gaborják Ádámnak (volt JAK elnök, egyébként a Próza Nostra oszlopos tagja), amiért kipattant az egész ötlet a fejéből és megkeresett vele. Remélem, hogy ha nem is voltál ott, de azért csak eljutott hozzád, hogy novemberben a Bem Moziban tartottuk az I. Világok Találkozása nevű "zsánerirodalmi rendezvényt" (vagyis volt ott sci-fi, fantasy, horror meg weird meg amit akarsz). Ahogyan lenni szokott, utána több kritikát is kaptunk, és hát igen, valóban nem lett tökéletes, de! De benne lenni a szervezésben és látni, ahogyan az egész alakot ölt, és hogy mennyi ember jött el, mennyire jól érezték magukat a közönség tagjai és azok is, akik a színpadon ültek, na, az mindent megért! Komolyan, nincs jobb egy ilyen után, mint hogy a résztvevők megszorítják az ember kezét és közlik, hogy tök jó, hogy ezt összehoztuk. (OK, lejövök a fellegekből.)


De tényleg, én azt gondolom, nem csak, mint szervező, hanem mint sci-fi rajongó, hogy nagyon kellett már egy ilyen itthon. Értitek, egy esemény, ami komolyan veszi magát, és tényleg komoly is. Nem akar a cosplay meg a Star Wars mögé bújva látogatókat szerezni, hanem megmondja, hogy itten bizony irodalomról lesz szó, olyanokkal, akik valóban értenek is hozzá, nem csak a haverjaink. Első perctől kezdve cél volt, hogy minél nagyobb körből hívjunk beszélgetőket, így volt, aki Szegedről jött, volt, aki Szlovákiából, volt, aki a BME-ről, volt, aki könyvkiadótól. Ezt szeretnénk még tovább vinni, még több, még izgalmasabb beszélgetőket összeszedni. Én nagyon fontosnak tartom, hogy a különféle magyar műhelyek, szakemberek, alkotók, honlapok érintkezzenek egymással, beinduljon a diskurzus. Mert van ám minden itthon, hiába sápítozik mindig mindenki, van egyetemi SF oktatás, vannak remek honlapok, remek írók, kritikusok etc., csak éppen sokszor nincsenek szem előtt, vagy nem kapcsolódnak egymáshoz. És vannak vélemények, amikből aztán viták lehetnek, értelmes, érvekkel megtámogatott viták, amik előre viszik a zsánereket. Bármennyire is azt éreztem az elején, hogy a Világok Találkozása (röviden ViTa, érted?) név olyan "iskolás", azért valahol jól leírja, ami történt. És én tökre bírnám, ha ez nem maradna annyiban, ha ez a nagy kommunikálás folytatódna. Szóval mi a szervezőkkel mindent meg fogunk tenni, hogy a jövőben folytatódjon ez a dolog, akár eseményeken, akár máshogy. Szóval figyeljen mindenki, mert lesz itt még sok minden!

(Ha nem voltál ott, akkor a beszélgetéseket meghallgathatod itten, thanks to Ekultura.hu! Én a sci-fi jövőjéről szóló eszmecserében vettem részt, de úgy érzem, mindannyiunkban sok gondolat bennünk ragadt, szóval remélem, valamilyen formában lesz ennek folytatása.)

Ja, és volt hát egy díj is, majdnem elfelejtettem! Tudom, hogy itthon nagy a díj-para, hogy de miért kapja ő? Kik adják ezt? Minek? Mi jár vele?  Ugyanakkor meg van egy díj-fétis is, hogy de legyen már díj, mert az kell! Na, akkor itt egy huszárvágás: lett díj, de nem az íróknak. Bizony, ez nem egy újabb gittegyleti plakett vagy ilyesmi. A Hexát (ami fizikai formájában egy üvegkocka, érted, hexaéder) a ViTa résztvevői adják annak, aki sokat tett a zsánerért, tök mindegy, hogy író, fordító, szerkesztő, szervező etc. Részletek emitt, én azért tartom fontosnak foglalkozni vele, mert szerintem ez is baromi jó dolog! Nagyon sokan güriznek az SFF-ért, írják a cikkeket, szervezik a találkozókat, szerkesztik a könyveket, behozzák a kortárs legjobbakat, de senki rájuk se bagózik. Néha pedig nekik is jól esik egy kis vállveregetés, ez a díj pedig pont ennyi. Egy vállveregetés, egy köszönet, hogy ennyit tettek az olvasókért. Ilyen szempontból pedig az első Hexa Kleinheincz Csillánál van a legjobb helyen. Ha nem hiszed, nézz utána, ki is ő.

Na de kanyarodjunk rá a lényegi témára, a változásokra!

Kezdjük talán ott, hogy ahogy eddig ismertétek a blogot, na, az nem lesz többet. Úgy értem, hogy könyvkritikák, könyvajánlók nem igazán lesznek. Ez egyébként a máshol megjelenő könyves írásaimra is igaz, az Ekultura.hu-ra és a Próza Nostrára is kevesebb ilyen jellegű cikket tervezek írni. Ennek egyik oka az, hogy amellett, hogy túl sok időt vesz el olyan más projektektől, amik szerintem sokkal fontosabbak lennének, még erősen korlátozzák is a mozgásteremet. Nem titok, hogy már három éve a GABO Kiadóban dolgozom. Ennek kapcsán pedig azt vettem észre, hogy ezért néha érzékeny téma, ha fantasztikus regényekről írok. Sajnos kialakult az a nézet, hogy aki kiadóban dolgozik, az a saját könyveiket felmagasztalja, a konkurenciáét pedig lehúzza. Ezt eleinte eléggé felháborító vádnak tartottam, és azzal ütöttem el, hogy aki figyeli a tevékenységemet, az tudja, hogy nem ez alapján írok a könyvekről. Ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy mégis befolyásolja a munkám azt, miről írok, viszont nem úgy, ahogyan azt sokan feltételeznék. Egyrészt a GABO könyveiről már nem is nagyon írok - eleinte próbáltam sokkal később írni, amikor már volt több vélemény az adott könyvekről, ez viszont nem működött, mert amiről nem írok azon melegében, az szép lassan elhalványul és elvész a motiváció. Másrészt nagyon ritkán írok még molyos értékelést is olyan fantasztikus könyvről, ami nem tetszett és más kiadónál jelent meg, ha pedig írok, akkor igyekszem minél pozitívabban megfogni az adott könyvet, még akkor is, ha egyébként nem volt a szívem csücske.

Ennek a deformitásnak pedig semmi értelme. Hiába törekszik az ember, aki akar, az úgyis rosszindulatot lát bele minden mondatába, és hát az olvasókkal szemben sem túl elegáns ez a dolog. Ez nem azt jelenti, hogy nem fogok írni például a Próza Nostrára Dan Simmons Olümposzáról vagy az Ekultúrára az új Peter F. Hamiltonról, vagy hogy a Molyon ne jelenne meg a véleményem minél több könyvről (akárcsak pontszám formájában is), hanem azt, hogy mivel egyébként is egyre kevésbé érzem kielégítőnek a kritika/ajánlóírást, ezért nem fogom ezt erőltetni, különösen ilyen problémás könyveknél.

Hogy mi lesz akkor a jövőben? Terveim szerint a blog sokkal lazább lesz, sokszínűbb és informatívabb. A névváltás is ezt tükrözi elsősorban: igyekszem tényleg élvezni a blogolást, és megosztani itt azt, ami valóban felkelti az érdeklődésemet vagy foglalkoztat. Amellett, hogy egyfajta véleménybloggá kívánom tenni ezt a helyet, olyan érdekességekkel vagy komolyabb témákkal foglalkozó tartalmakat szeretnék készíteni, mint amilyen a Kilgore Trout kötetről szóló, vagy a Banks kérdezz-felelek. Nyilván ehhez elsősorban elhivatottság kell, szóval nem merek én már semmit sem ígérni, de meglátjuk, mennyire fog ez nekem bejönni.


De hogy végül is miért döntöttem a névváltoztatás mellett? Az utóbbi időben egyre távolabbinak érzem magamtól azt a fajta hozzáállást, amit "acélpatkányként" képviseltem: a mindenkibe belekötős, karcos, odamondogatós oldalát a dolognak. Tíz éve még jól hangzott, hogy az acélpatkány átrágja magát mindenen és megállíthatatlan - most viszont úgy érzem, másra van szükség. Vagyok annyira nagyképű, hogy azt gondoljam, én is komolyan hozzá tudok tenni a hazai SF(F?)-hez, ennek a módját pedig jelenleg nem abban látom, hogy leírom hosszan, hogy egy könyv milyen (mondjuk, hogy borzasztó). Sokkal lazábban, sokkal nyitottabban, sokkal megfontoltabban kell hozzáállnom a zsánerhez, és azokhoz, akik ebben a közegben tevékenykednek. Ennek szellemében alakítom át a blogot és a tartalmait, és ezért hagyom hátra a régi nicknevemet. (Furcsa, hogy mennyire az ember identitásának része az interneten használt neve.) A jövőben ahol lehet, ott a saját nevemen (hogy mi az? Kattintsatok a Rólam fülre!) vagy a Spaceman Spiff nicken tervezek publikálni. (Hogy miért egy képzeletbeli kisfiú képzeletbeli alteregóját választottam névnek? Nos, ezt majd szerintem a pszichológusommal fogom megbeszélni.)

Mindemellett pedig igyekszem minél több olyan dologban részt venni, ami nem elsősorban a cikkírásról szól. Ennek remek kerete például a Világok Találkozása, de én magam is már egy ideje dolgozom egy sokkal komolyabb projekten, ami remélem, idén végre meg is valósul, ezzel pedig el tud indulni sok további tervem is.

Úgyhogy viszlát, acélpatkány, jó szolgálatot tettél nekem (és nem biztos, hogy nem fogsz még néha-néha visszaköszönni)! Viszlát, 2017, előre az új évben, új kihívásokkal, új tervekkel!


(Igen, mi mással búcsúznék, mint idegenekkel és David Bowie-val? :P )