2016. október 6., csütörtök

A vízvadász

Felkelsz. Iszol egy kortyot az ágy mellett lévő pohárból. Elmész a mosdóba, könnyítesz magadon, kezet, arcot és fogat mosol. Reggelihez iszol egy pohár vizet. Elmész otthonról. A munkahelyeden vár egy csésze kávé, egy flakon ásványvíz. Este beülsz egy barátoddal valahová, iszol valamit. Hazaérsz, lezuhanyozol, fogat mosol, aztán lefekszel aludni. Napi rutin. És most képzeld el mindezt víz nélkül!

Paolo Bacigalupi le sem tagadhatná, mennyire érdeklik a jelenünk ökológiai folyamatai. Első regényében, A felhúzhatós lányban, amivel berobbant a sci-fi világába, az emberi tevékenység a Föld ökoszisztémájának teljes átalakulásához vezetett, a jövőben az emberek a géntechnológiával küzdenek az ellen, amit szintén az ő géntechnológiájuk okozott. Olyan lehetséges jövő ez, aminek a körvonalait már ma is látjuk. Új regényében, A vízvadászban (The Water Knife) szintén egy közelebbi lehetséges jövőbe enged bepillantást, ami azonban sokkal ijesztőbb, mert a mindennapos hírek egyre inkább rámutatnak, mennyire reális ez a vízió: amikor az ivóvíz már nem annyira mindennapi, mint ma hisszük.

„A tévés időjósok aszályról beszéltek, de az aszály szóban az is benne volt, hogy egyszer véget ér. Egy múló esemény volt csupán, és nem status quo.”

Amerika délnyugati részén, pár percnyire a jövőben a víz az életnél is drágább. Az aszályok, a folyók szabályozása, az elsivatagosodás, az egyre kiszámíthatatlanabb és embert próbálóbb időjárás miatt egyre több város, sőt, egész államok vízellátása kerül veszélybe. Ahol pedig egy dominó felborul, ott minden vele bukik: egy város elnéptelenedése menekültek százezreit szórja szét, akik az új városaikban szintén megnehezítik a vízellátást, és ez így halad egészen addig, amíg a városok és államok gyakorlatilag önállósodnak. Az USA még létezik, de amíg nem robban ki nyílt háború Kalifornia, Nevada és más államok között, amíg a városok és cégek a saját módszereikkel, minél kevesebb halálos áldozattal intézik az ügyeiket, addig a szövetségiek nem szólnak egy szót sem. Így aztán az olyanok, mint Catherine Case, szinte tejhatalommal rendelkeznek. Case egyetlen célja, hogy biztosítsa Las Vegas vízellátását, ehhez pedig bármit megtesz. Az ő legjobb ügynöke Angel, akit a nő a pokolból emelt maga mellé. Amikor felröppen a hír, hogy a pusztulás szélén álló Phoenixben valami furcsa dolog készül, ami veszélyezteti Case terveit, a férfi azonnal odautazik. Mindeközben Lucy Monroe, a válságban szenvedő újságíró nyomozni kezd, amikor egy barátját brutálisan megcsonkítva találják, a texasi menekült Maria pedig akaratán kívül sodródik bele az egészbe, miközben kétségbeesetten igyekszik elmenekülni a phoenixi nyomornegyedek kilátástalanságából.

A három szálon futó történet nem tartogat hatalmas invenciókat: csavarok vannak, és a nyomozás is kifejezetten érdekesre sikerült, de aki valami hatalmas bravúrt vár, az csalódni fog. Bacigalupi regényének a legnagyobb erénye az, hogy brutális kegyetlenséggel mutatja meg ezt a pusztulás szélén egyensúlyozó világot. Nem csupán Maria, de a másik két szereplő szemén keresztül is láthatjuk, a vízhiány hogyan tette pokollá milliók életét, és hogyan válik egyre reménytelenebbé a helyzet. Megannyi ötlet sorjázik a lapokon, megannyi apróság, amitől teljes lesz a kép, amitől aztán nem tudunk szabadulni. Ne tévesszen meg senkit a borító, a sivatagban álló, önellátó hipermodern toronyházakon kívül nem sok futurisztikus ötlet szerepel a könyvben, éppen annyi, amennyit elvárhatunk pár évvel, évtizeddel a jövőben. Nem, ez a sztori akár napjainkban is játszódhatna, csak legfeljebb nem Amerikában: hiszen a Közel-Keleten és Afrikában mindennapos probléma az ivóvíz biztosítása. Csak az ilyesmi sokkal sokkolóbb, ha nem több ezer kilométerre történik, hanem a mi házunk táján.

Cam Floyd illusztrációja a Hamuvároshoz,
ami ebben a világban játszódik

A három szereplő sorsa is ezért lesz számunkra átélhető: hiszen ők is a normális világukból kerültek majdnem egyik napról a másikra ebbe az apokaliptikus környezetbe. Mindegyikük élő, lélegző figura, célokkal és elképzelésekkel, hibákkal és reményekkel. Közülük talán csak Lucy lóg ki a sorból: ő az, aki nem képes alkalmazkodni, bármennyire is próbál. Változik a könyv során ő is, de – ahogyan azt Maria is elmondja –, nem képes megérteni a megváltozott világot. Ezzel szemben Angel és Maria is már az új világ embere, elfogadják, hogy nem fog visszatérni az az idő, amikor a víz csak úgy a csapból folyt. Éppen ezért lesz húsba vágó és a regényhez tökéletesen illő a befejezés. Szerencsére Bacigalupi nem engedett a csábításnak, hogy azt a véget hozza el, amit elvárna az olvasó, hanem ami egy ilyen világban logikus.

A vízvadász mint történet nem kiemelkedő, azonban a benne fogalt jövőkép erőteljes és sötét. Igen, hallottuk már, mi fog történni a jövőben, ha ilyen mértékben pusztítjuk a bolygót, de az egész világ lelketlensége és az érzés, hogy egy új rend kialakulásának vagyunk a szemtanúi, egészen leköti a figyelmünket. Nem annyira sziporkázó, mint A felhúzhatós lány (és nem is annyira futurisztikus), de talán pont ezért emberközelibb és átélhetőbb.

2016. október 2., vasárnap

Aurora

Az embernek a Föld a bölcsője. De a gyereknek egyszer el kell hagynia a bölcsőjét. Ez a Ciolkovszkijhoz köthető mondás már egy évszázada az alapját képezi minden sci-finek, ami az űr meghódításával foglalkozik. És az embernek, mint fajnak, az evolúciós kényszer miatt valóban érdemes azon ügyködnie, hogy a Földön kívül is meghonosodjon, így téve még biztosabbá a fennmaradását. De fel kell készülnünk rá, hogy a bölcsőn kívül bizony nagyon nehéz az élet – ha nem egyenesen lehetetlen. Kim Stanley Robinson épp erről írt regényt: az Aurorát.

A nem nevesített űrhajón már másfél évszázada utazik egy csoport ember, hogy letelepedjen az Aurora nevű bolygón (pontosabban holdon). A komplex hajó két gyűrűből, azok pedig több egységből állnak, különböző biomokból, más és más tulajdonságú életterekből a trópusitól a sarkköriig. Emberek, állatok, növények, baktériumok és vírusok utaznak az űrben, kényes egyensúlyt fenntartva. Azonban az eltelt évek alatt a hajóban és a biomokban egyre több a probléma. Ezeket a problémákat az utazás utolsó szakaszán általában Devi oldja meg: őt hívják, ha valami meghibásodás történik, különös, új kór ti fel a fejét, vagy más rejtélyes dolog történik, amire elsőre senki nem találja a megoldást. Mivel a hajó hamarosan eléri úti célját, Devi egyre feszültebb, és ami a legfontosabb, egyre kevésbé alakul jól a kapcsolata lányával, Freyával. Freya végül inkább úgy dönt, otthagyja családját, és bejárja az egész űrhajót, így amikor a telepesek megérkeznek az Aurorára, ő válik az egész csoport „képviselőjévé”. Viszont mikor célba érnek, anyja már nem él, és Freyának kell helyt állnia az új problémákban, amik az új naprendszerben várja az embereket.

Az Aurorát az ember akaratlanul is úgy olvassa, hogy közben a szerző korábbi regényével, a 2312-vel hasonlítja össze. Mindkét regény hard sci-fi, hiszen Robinson gyakorlatilag végigveszi a regényben, milyen veszélyek és nem várt hatások jelentkezhetnek a hosszú űrutazás alatt, mind fizikai, biológiai és társadalmi, pszichés szempontból. Ez a része a könyvnek roppant érdekes és izgalmas, az új világ felfedezése, a felmerülő kérdések megoldása – vagy azok megoldására tett kísérletek –, mind-mind jól átgondoltak és a tudományos szemléletet kedvelő olvasók számára lehengerlőek lesznek. De mi van a többi olvasóval?

A többi olvasót Robinson mintha minden erejével el akarná idegeníteni könyvétől. A hosszas leírások önmagukban is nehezítik az olvasást, de a főhősnek megtett Freya karaktere egyenesen lehetetlenné teszi, hogy az ember bevonódjon. És, ha mindez nem lenne elég, az író rátesz még egy lapáttal, ami egyszerre zseniális húzás és igazi olvasóriogató: a narrátornak az űrhajó mesterséges intelligenciáját teszi meg. Ez néhol kifejezetten mulatságos jeleneteket eredményez, ugyanakkor szenvtelen, sokszor száraz és tényszerű elbeszélést von maga után. Bármennyire is hatalmas teljesítmény a 2312-höz képest a karakterekben nem túl erős Robinsontól, hogy az ember megszereti a hajót – a leghatásosabb jelenetek éppen hozzá kapcsolódnak –, ez a megoldás egy ennyire tömör tényanyaggal feltöltött könyvnél kész „öngyilkosság”.

Ennek ellenére mégis jobb könyvnek tartom, mint a 2312-t. A világa nem annyira ötletes – korábbi regényét ilyen szempontból az egyik legegyedibb jövővíziónak tartom –, de a történet nem vesz fel olyan érdektelen mellékvágányokat, mint ott, nem érezni, hogy a sztori csak alibi, és a szerző igazából nem is tudja, mit akar vele kezdeni. Nem kapunk nagy drámákat, nem történnek nagy fordulatok, de legalább eljutunk A-ból B-be, és már ez is valami. Ugyan a könyv lezárása túl hosszú, és éppen ezért nem igazán hatásos, azt kell mondanom, csak itt éreztem, hogy le tudnám tenni szívfájdalom nélkül a regényt, ami 500 oldalnál nem olyan rossz (pláne ha szembeállítom a 2312-vel).

Meglátjuk, az új regénye, a 2017-ben megjelenő New York 2140 melyik irányt fogja képviselni: a nevetséges történettel megtöltött egyedi világépítést, vagy az érdekes narratív megoldásokkal operáló, tudományos történetmesélést. Addig itt van az Aurora, ez az űrbéli élethez elengedhetetlen kézikönyv – a Sevenevesszel együtt mindenképp érdekes olvasmány.