2016. november 26., szombat

A legjobb nem angolszász fantasztikum

A Mandiner.sci-fin indult egy remek sorozat, ami a közép-európai országok fantasztikus irodalmát hivatott bemutatni az adott ország alkotóinak szemén keresztül. Ennek kapcsán több helyen felmerült, hogy milyen jó lenne több, nem angolszász fantasztikumot olvasni. Sokat beszéltünk erről makitrával, és arra jutottunk, hogy az emberek talán nem is ismerik, milyen remek, modern, nem angolszász fantasztikus művek jelentek meg idehaza. Így most ketten összeszedtünk egy csokorra való olvasgatni valót azoknak, akik jobban el szeretnének mélyülni ebben a közegben. A rövid bemutatók után pedig linkek vezetnek a könyvekről, képregényekről készült írásainkhoz, ha netalán nem sikerült volna valakit meggyőznünk.

Andreas Erschbach: Hajszőnyegszövők (német)


Több helyen olvastam, hogy az olvasók annyira bizarrnak találták a címadó ötletet, hogy nem tudták teljesen élvezni a történetet. Szerintem ezzel veszítenek, mert a német szerző novella-ciklusa költőiséggel képes ábrázolni egy, a társadalom minden szintjén elnyomó diktatúrát. Ugyan a történetek egy végső csavarra vannak felfűzve, de hétköznapiságukban annyi eredetiség van, hogy soha nem válik unalmassá. A nyitó és záró epizód pedig olyan szívfacsaróan emberi, hogy nem lehet kivonni magunkat a hatása alól. (makitra)

Bővebben itt és itt is!

Jacek Dukaj: Extensa/Más dalok (lengyel)


Dukaj talán az egyik legzseniálisabb kortárs fantasztikus szerző, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egyből két könyvével is szerepel itt - pedig csak három jelent meg magyarul! Az Extensa egy furcsa, már-már szépirodalmi közegből lassan kiépülő poszthumán jövő képét tárja az ember elé, ahol az emberi és a galaktikus léptékek különös módon keverednek. A Más dalok pedig egyike a legjobb fantasztikus regényeknek: egy olyan alternatív világ, ahol a négy alapelem határozza meg a világot. Egy precízen kidolgozott fantasy, aminek szinte eposzi története van, ahogyan a hajdani hadvezér újra visszatér, hogy szembeszálljon… magával a Káosszal! Kötelező mindenkinek, aki szereti a fantasztikumot! (acélpatkány)

Bővebben az Extensáról itt, a Más dalokról pedig itt!

Félix J. Palma: Az idő térképe (és Az ég térképe) (spanyol)


Palma végtelenül pimasz: elhiteti velünk, hogy egy viktoriánus szerelmesregényt olvasunk, pedig… Az idő térképe nyíltan épít H. G. Wells klasszikusára, Az időgépre, de ezt olyan könnyedséggel és eleganciával teszi, hogy nem lehet nem szeretni még akkor sem, ha esetleg az agyunkra megy a tudálékos narrátor. Ráadásul a szerző jó párszor ejt át bennünket, az orrunknál fogva vezet, hogy aztán jót nevessen hiszékenységünkön. És szerencsére idén már a folytatást is kézbe vehetjük, Az ég térképében most a Világok harca elevenedik meg: szó szerint, ugyanis Wellsszel együtt szemtanúi lehetünk, ahogy a marsiak megtámadják a Földet! Igazán örömteli szórakozás Palmát olvasni. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei (és folytatásai) (ukrán)


Harry Potterként próbálták eladni az ifjú varázsnövendék karrierjének csúcsán, de persze mi sem állt távolabb az ukrán szerzőpárostól. Marina és Szergej Gyacsenko nem kevesebbet, mint az élet teljességét mutatta be a szavakon keresztül; egy egyszerű történettel rávilágított, hogyan találhatjuk meg a helyünket, a mi életünket. Egy remek, olvasmányos könyv finoman felvezetett rejtéllyel és csattanóval, nem kimondott, de felismerhető kelet-európai ízzel. (makitra)

Bővebben itt!

Andri Snaer Magnason: LoveStar (izlandi)


LoveStar, a zseniális feltaláló privatizálja a szerelmet! De mi történik akkor, ha a tökéletes szerelmes párt nem egymásnak rendelik a fizikai törvények? Ebben az abszurd szatírában a sci-fi elemek tobzódnak, hogy aztán egy őrült kavalkádban a szerző elmondhassa véleményét a világról, a médiáról, reklámról, kapitalizmusról, szerelemről és az emberi gyengeségekről. Nem szokványos sci-fi ez (már ha az egyáltalán), de éppen ezért nagyon érdekes és érdemes is elolvasni (a kisebbeknek pedig ajánljuk az Időládát vagy A kék bolygó történetét). (acélpatkány)

Bővebben itt és itt is!

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve (finn)


Ebben a klasszikus (young adult) disztópia alaphelyzetben a jövő Skandináviájában a víz már szűkös erőforrás, amit a kínai gyökerű elnyomó állam oszt be, a falusi embereknek pedig nagyon meg kell gondolniuk, hogyan osztják be, amilyük van. Ebben a világban a teamesterség tradíciója egy titokkal is párosul, amit a lassan felnőtté váló Noriának meg kell őriznie: egy bővízű forrás helyét. De képes a barátai szenvedését látva fenntartani a titkot, vagy mindent sutba dobva megpróbál segíteni az egyszerű embereknek? A felelősség és felnőtté válás mesélje ez, megfűszerezve jó adag ökotudatossággal. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa (japán)


Aki látta már az amerikai filmváltozatot, annak is érdemes elolvasnia ezt az amúgy rövid kis könyvet. Az hagyján, hogy a befejezése más, mint a filmé, de a regény akciódús és sokkal jobban bele tudunk helyezkedni a főszereplő helyzetébe. Remek kis akicóregény (military sci-fi a javából), ami nem annyira japán, hogy ne tudja élvezni egy európai olvasó. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Enki Bilal: A szörny-tetralógia (bosnyák/francia)


A bosnyák származású francia képregényrajzoló talán saját élményeit dolgozta fel a háborús árvák történetében - ezt nem tudom. De a Szörny-tetralógia ezzel együtt is sokat akar mondani az életről és abban betöltött szerepünkről, bár az adott válaszokkal nem mindig értek egyet. Ennek ellenére is egy fantasztikus munkát tarthat kezében, amit a legmagasabb szintű művészi tudással alkotott meg Bilal. Képei, hangulatai sokáig az olvasóval maradnak. (makitra)

Bővebben itt!

Alejandro Jodorowsky - Juan Gimenez: Metabárók kaszta (chilei-argentin)


Tesztoszteronnal dúsított Dűne-átirat - akár így is jellemezhetném Jodorowsky látomását, de ezzel igazságtalan lennék. Az argentin rendező meg nem valósult filmtervét használta fel nagyszabású képregényéhez, ami egy spirituális utazás emberségünk mélyére. Vajon mi teszi az embert emberré? - teszik fel a kérdést burkoltan a Metabárók. A válasz ugyan cseppet karcsúnak bizonyul, de az egyes generációk története olyan emlékezetes, hogy ezt a hiányosságot könnyű megbocsátani ennek a színpompás képregénynek. (makitra)

Bővebben itt és itt is!

Joun In-Van: Árnybíró (dél-koreai)


A közel 10 évvel ezelőtti hazai manga-bummnak volt az első fecskéje úgy, hogy nem is japán, hanem koreai képregényről van szó. Azonban nagy szerencsénk volt vele, hiszen minden tartalmazott, amit a távol-keleti képregényekben szeretni lehet: bolondosság és mélység egyaránt, mindez szemet gyönyörködtető képek mellett. Története a látszatokról és a mögötte lévő valóságról, valamint az ebből kiutat kereső emberről mindenkihez egyformán szól, éljen a földgolyó bármely távoli pontján. (makitra)

Bővebben itt!

+1: Cixin Liu: A háromtest-probléma (kínai)


Valamit tudhat a hamarosan magyarul is megjelenő Cixin Liu (Liu Küszin? Nem vagyunk túl jók kínaiból…) regénye, hiszen még Hugo-díjjal is jutalmazták. Sőt, hazájában még mozifilm is készül belőle, ami várhatóan nemzetközi forgalmazásba is be fog kerülni. Liut Kína legfontosabb hard SF szerzőjeként tartják számon, ebben a könyvében a kínai kulturális forradalom története kapcsolódik össze egy furcsa, jelenbeli tudományos problémával és kínai tudósok titokzatos halálával. Hogy mi áll mindennek a hátterében? Az már önmaga spoiler lenne, legyen elég annyi, hogy mi izgatottan várjuk, hogy elolvashassuk a trilógia nyitókötetét. (acélpatkány)

És amikről azt hallottuk, hogy szintén jók, csak mi még nem olvastuk:

Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek (lengyel)
Andrzej Sapkowski: Vaják-sorozat (lengyel)
Jerzy Sosnowski: Aglaja (lengyel)
Szergej Lukjanyenko: Őrség-sorozat (orosz)
Ondřej Neff: Sötétség (cseh)

2016. november 24., csütörtök

Kilgore Trout: Vénusz a kagylón

Tudjátok, ki az a Kilgore Trout? Biztosan tudjátok - ha nem, akkor sokkal több Vonnegutot kellene olvasnotok. Mr. Trout a XX. század legnagyobb science fiction írója, sőt, a legnagyobb írója, humanistája és gondolkodója volt. Nem mellesleg Kurt Vonnegut Jr. nem kevésbé érdemes író agyszüleménye.

Mr. Trout több száz sci-fi regény és több ezer novella szerzője, elég csak megnézni a Wikipedia oldalát. Legnagyobb tragédiája az volt, hogy az írásai főleg "pumás" magazinokban jelentek meg, így az emberek maximum szexshopokban találkozhattak velük. Kevés igazi rajongója volt (azok közül a legkiemelkedőbb persze Billy Pilgrim, akit elraboltak a tralfamadori idegenek, és Eliott Rosewater, a busás Rosewater vagyon örököse). Viszont, hála Mr. Vonnegutnak, Trout könyvei sokak szemében igazi kincsekké váltak.

Nos, ami a valóságot illeti - de ki mondaná meg, mi a valóság? - a The Magazine of Fantasy and Science Fictionben 1974/75-ben megjelent Trout Vénusz a kagylón (Venus on the Half-Shell) című regénye, majd 1975-ben önálló kötetként. Mutatom:


Ezt a regényt Vonnegut az Áldja meg az isten, Mr. Rosewater című könyvében említi, mutatom:

"Fred azt hitte, hogy Lila nem figyeli, letette a Szép Otthont, és kézbe vett valamit, ami pokolian szexi puhafedeles regénynek látszott. Vénusz a kagylón volt a címe, és Kilgore Trout írta. Hátsó borítóján egy izgi jelenet rövidített részlete volt olvasható. Így szólt:

Margaret, a Shaltoon bolygó királynője földre hullatta a palástját. Semmit nem viselt alatta. Kemény, fedetlen keblei büszkén, rózsásan meredtek előre. Csípője és combjai hívogatóak voltak, mint egy áttetsző alabástromlant, s oly fehéren ragyogtak, mintha belső fény izzott volna bennük.
– Bolyongásaidnak vége, Űrvándor – suttogta, a vágytól rekedten. – Ne keress tovább. Megtaláltad a választ: a karjaim közt.
– Istenemre, csodálatos válasz, Margaret királynő – felelte az Űrvándor, és megizzadt a tenyere. – Hálásan el is fogadom. De ha teljesen őszinte akarok lenni hozzád, meg kell neked mondanom, hogy már holnap újra útra kell kelnem.
De hiszen megtaláltad a választ, megtaláltad a választ – kiáltott fel a királynő, s erővel illatos ifjú keblei közé vonta a férfi fejét.
A férfi mondott valamit, amit a királynő nem hallott. Kartávolságra tolta magától az Űrvándort.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, Margaret királynő, hogy amit te kínálsz, az borzasztó jó válasz. Csak történetesen nem az a válasz, amit én keresek…

Fénykép is volt Troutról: Öreg volt, nagy fekete körszakállal. Rémült, öregedő Jézus, akinek életfogytiglani börtönre változtatták a keresztrefeszítési ítéletét."

Ennyi, nem több. És hogy akkor hogyan lett ebből egy megjelent könyv? Úgy, hogy Philip José Farmer, aki szintén sci-fi író volt, megírta a könyvet (és ahogy látszik, fiktív szerzőfotót is készítettek hozzá). A fáma szerint Vonnegut kezdetben vonakodott az ötlettől, de végül beleegyezett, sokáig pedig azt hitték, ő maga írta a könyvet. De ez persze szamárság: Vonnegut nem vetemedett volna ilyesmire. A könyvet aztán persze lefordították olaszra, németre és franciára is.

Végezetül pedig íme három másik borító, ezzel zárnám ezt a történetet:

2016. október 6., csütörtök

A vízvadász

Felkelsz. Iszol egy kortyot az ágy mellett lévő pohárból. Elmész a mosdóba, könnyítesz magadon, kezet, arcot és fogat mosol. Reggelihez iszol egy pohár vizet. Elmész otthonról. A munkahelyeden vár egy csésze kávé, egy flakon ásványvíz. Este beülsz egy barátoddal valahová, iszol valamit. Hazaérsz, lezuhanyozol, fogat mosol, aztán lefekszel aludni. Napi rutin. És most képzeld el mindezt víz nélkül!

Paolo Bacigalupi le sem tagadhatná, mennyire érdeklik a jelenünk ökológiai folyamatai. Első regényében, A felhúzhatós lányban, amivel berobbant a sci-fi világába, az emberi tevékenység a Föld ökoszisztémájának teljes átalakulásához vezetett, a jövőben az emberek a géntechnológiával küzdenek az ellen, amit szintén az ő géntechnológiájuk okozott. Olyan lehetséges jövő ez, aminek a körvonalait már ma is látjuk. Új regényében, A vízvadászban (The Water Knife) szintén egy közelebbi lehetséges jövőbe enged bepillantást, ami azonban sokkal ijesztőbb, mert a mindennapos hírek egyre inkább rámutatnak, mennyire reális ez a vízió: amikor az ivóvíz már nem annyira mindennapi, mint ma hisszük.

„A tévés időjósok aszályról beszéltek, de az aszály szóban az is benne volt, hogy egyszer véget ér. Egy múló esemény volt csupán, és nem status quo.”

Amerika délnyugati részén, pár percnyire a jövőben a víz az életnél is drágább. Az aszályok, a folyók szabályozása, az elsivatagosodás, az egyre kiszámíthatatlanabb és embert próbálóbb időjárás miatt egyre több város, sőt, egész államok vízellátása kerül veszélybe. Ahol pedig egy dominó felborul, ott minden vele bukik: egy város elnéptelenedése menekültek százezreit szórja szét, akik az új városaikban szintén megnehezítik a vízellátást, és ez így halad egészen addig, amíg a városok és államok gyakorlatilag önállósodnak. Az USA még létezik, de amíg nem robban ki nyílt háború Kalifornia, Nevada és más államok között, amíg a városok és cégek a saját módszereikkel, minél kevesebb halálos áldozattal intézik az ügyeiket, addig a szövetségiek nem szólnak egy szót sem. Így aztán az olyanok, mint Catherine Case, szinte tejhatalommal rendelkeznek. Case egyetlen célja, hogy biztosítsa Las Vegas vízellátását, ehhez pedig bármit megtesz. Az ő legjobb ügynöke Angel, akit a nő a pokolból emelt maga mellé. Amikor felröppen a hír, hogy a pusztulás szélén álló Phoenixben valami furcsa dolog készül, ami veszélyezteti Case terveit, a férfi azonnal odautazik. Mindeközben Lucy Monroe, a válságban szenvedő újságíró nyomozni kezd, amikor egy barátját brutálisan megcsonkítva találják, a texasi menekült Maria pedig akaratán kívül sodródik bele az egészbe, miközben kétségbeesetten igyekszik elmenekülni a phoenixi nyomornegyedek kilátástalanságából.

A három szálon futó történet nem tartogat hatalmas invenciókat: csavarok vannak, és a nyomozás is kifejezetten érdekesre sikerült, de aki valami hatalmas bravúrt vár, az csalódni fog. Bacigalupi regényének a legnagyobb erénye az, hogy brutális kegyetlenséggel mutatja meg ezt a pusztulás szélén egyensúlyozó világot. Nem csupán Maria, de a másik két szereplő szemén keresztül is láthatjuk, a vízhiány hogyan tette pokollá milliók életét, és hogyan válik egyre reménytelenebbé a helyzet. Megannyi ötlet sorjázik a lapokon, megannyi apróság, amitől teljes lesz a kép, amitől aztán nem tudunk szabadulni. Ne tévesszen meg senkit a borító, a sivatagban álló, önellátó hipermodern toronyházakon kívül nem sok futurisztikus ötlet szerepel a könyvben, éppen annyi, amennyit elvárhatunk pár évvel, évtizeddel a jövőben. Nem, ez a sztori akár napjainkban is játszódhatna, csak legfeljebb nem Amerikában: hiszen a Közel-Keleten és Afrikában mindennapos probléma az ivóvíz biztosítása. Csak az ilyesmi sokkal sokkolóbb, ha nem több ezer kilométerre történik, hanem a mi házunk táján.

Cam Floyd illusztrációja a Hamuvároshoz,
ami ebben a világban játszódik

A három szereplő sorsa is ezért lesz számunkra átélhető: hiszen ők is a normális világukból kerültek majdnem egyik napról a másikra ebbe az apokaliptikus környezetbe. Mindegyikük élő, lélegző figura, célokkal és elképzelésekkel, hibákkal és reményekkel. Közülük talán csak Lucy lóg ki a sorból: ő az, aki nem képes alkalmazkodni, bármennyire is próbál. Változik a könyv során ő is, de – ahogyan azt Maria is elmondja –, nem képes megérteni a megváltozott világot. Ezzel szemben Angel és Maria is már az új világ embere, elfogadják, hogy nem fog visszatérni az az idő, amikor a víz csak úgy a csapból folyt. Éppen ezért lesz húsba vágó és a regényhez tökéletesen illő a befejezés. Szerencsére Bacigalupi nem engedett a csábításnak, hogy azt a véget hozza el, amit elvárna az olvasó, hanem ami egy ilyen világban logikus.

A vízvadász mint történet nem kiemelkedő, azonban a benne fogalt jövőkép erőteljes és sötét. Igen, hallottuk már, mi fog történni a jövőben, ha ilyen mértékben pusztítjuk a bolygót, de az egész világ lelketlensége és az érzés, hogy egy új rend kialakulásának vagyunk a szemtanúi, egészen leköti a figyelmünket. Nem annyira sziporkázó, mint A felhúzhatós lány (és nem is annyira futurisztikus), de talán pont ezért emberközelibb és átélhetőbb.

2016. október 2., vasárnap

Aurora

Az embernek a Föld a bölcsője. De a gyereknek egyszer el kell hagynia a bölcsőjét. Ez a Ciolkovszkijhoz köthető mondás már egy évszázada az alapját képezi minden sci-finek, ami az űr meghódításával foglalkozik. És az embernek, mint fajnak, az evolúciós kényszer miatt valóban érdemes azon ügyködnie, hogy a Földön kívül is meghonosodjon, így téve még biztosabbá a fennmaradását. De fel kell készülnünk rá, hogy a bölcsőn kívül bizony nagyon nehéz az élet – ha nem egyenesen lehetetlen. Kim Stanley Robinson épp erről írt regényt: az Aurorát.

A nem nevesített űrhajón már másfél évszázada utazik egy csoport ember, hogy letelepedjen az Aurora nevű bolygón (pontosabban holdon). A komplex hajó két gyűrűből, azok pedig több egységből állnak, különböző biomokból, más és más tulajdonságú életterekből a trópusitól a sarkköriig. Emberek, állatok, növények, baktériumok és vírusok utaznak az űrben, kényes egyensúlyt fenntartva. Azonban az eltelt évek alatt a hajóban és a biomokban egyre több a probléma. Ezeket a problémákat az utazás utolsó szakaszán általában Devi oldja meg: őt hívják, ha valami meghibásodás történik, különös, új kór ti fel a fejét, vagy más rejtélyes dolog történik, amire elsőre senki nem találja a megoldást. Mivel a hajó hamarosan eléri úti célját, Devi egyre feszültebb, és ami a legfontosabb, egyre kevésbé alakul jól a kapcsolata lányával, Freyával. Freya végül inkább úgy dönt, otthagyja családját, és bejárja az egész űrhajót, így amikor a telepesek megérkeznek az Aurorára, ő válik az egész csoport „képviselőjévé”. Viszont mikor célba érnek, anyja már nem él, és Freyának kell helyt állnia az új problémákban, amik az új naprendszerben várja az embereket.

Az Aurorát az ember akaratlanul is úgy olvassa, hogy közben a szerző korábbi regényével, a 2312-vel hasonlítja össze. Mindkét regény hard sci-fi, hiszen Robinson gyakorlatilag végigveszi a regényben, milyen veszélyek és nem várt hatások jelentkezhetnek a hosszú űrutazás alatt, mind fizikai, biológiai és társadalmi, pszichés szempontból. Ez a része a könyvnek roppant érdekes és izgalmas, az új világ felfedezése, a felmerülő kérdések megoldása – vagy azok megoldására tett kísérletek –, mind-mind jól átgondoltak és a tudományos szemléletet kedvelő olvasók számára lehengerlőek lesznek. De mi van a többi olvasóval?

A többi olvasót Robinson mintha minden erejével el akarná idegeníteni könyvétől. A hosszas leírások önmagukban is nehezítik az olvasást, de a főhősnek megtett Freya karaktere egyenesen lehetetlenné teszi, hogy az ember bevonódjon. És, ha mindez nem lenne elég, az író rátesz még egy lapáttal, ami egyszerre zseniális húzás és igazi olvasóriogató: a narrátornak az űrhajó mesterséges intelligenciáját teszi meg. Ez néhol kifejezetten mulatságos jeleneteket eredményez, ugyanakkor szenvtelen, sokszor száraz és tényszerű elbeszélést von maga után. Bármennyire is hatalmas teljesítmény a 2312-höz képest a karakterekben nem túl erős Robinsontól, hogy az ember megszereti a hajót – a leghatásosabb jelenetek éppen hozzá kapcsolódnak –, ez a megoldás egy ennyire tömör tényanyaggal feltöltött könyvnél kész „öngyilkosság”.

Ennek ellenére mégis jobb könyvnek tartom, mint a 2312-t. A világa nem annyira ötletes – korábbi regényét ilyen szempontból az egyik legegyedibb jövővíziónak tartom –, de a történet nem vesz fel olyan érdektelen mellékvágányokat, mint ott, nem érezni, hogy a sztori csak alibi, és a szerző igazából nem is tudja, mit akar vele kezdeni. Nem kapunk nagy drámákat, nem történnek nagy fordulatok, de legalább eljutunk A-ból B-be, és már ez is valami. Ugyan a könyv lezárása túl hosszú, és éppen ezért nem igazán hatásos, azt kell mondanom, csak itt éreztem, hogy le tudnám tenni szívfájdalom nélkül a regényt, ami 500 oldalnál nem olyan rossz (pláne ha szembeállítom a 2312-vel).

Meglátjuk, az új regénye, a 2017-ben megjelenő New York 2140 melyik irányt fogja képviselni: a nevetséges történettel megtöltött egyedi világépítést, vagy az érdekes narratív megoldásokkal operáló, tudományos történetmesélést. Addig itt van az Aurora, ez az űrbéli élethez elengedhetetlen kézikönyv – a Sevenevesszel együtt mindenképp érdekes olvasmány.

2016. július 4., hétfő

Az idő térképe

Erre, erre, tisztelt Hölgyek és Urak, Mesdames, Messieurs, Damen und Herren, jöjjenek közelebb! Vessenek egy pillantást a spanyol Félix J. Palma történetének csodájára, melyben nem kisebb tettre vállalkozik eme lángemléjű férfijú, mint hogy feltárja Az idő térképét! El mapa del tiempo, ahogyan e zseniális író mondaná, tessék csak tessék! Szerelem, hazugság, gyilkosság, ármány, hősök és gonosztevők, feltalálók, írók, nyomozók, automaták és maga az időgép! Jöjjenek, csak jöjjenek, nem fogják megbánni!

Csodálatos szellemi játékra invitálom az Olvasót, vissza Londonba, az 1896-os évbe. Az évbe, amikor a londoniakat lázban tartó legismertebb könyvecske a sokak által már ekkor zseninek titulált író, H. G. Wellsnek a regénye, Az időgép, melyben a bátor feltaláló, az időutas eljut az emberi faj távoli jövőjébe, majd még tovább, egészen a Föld haláláig. De hogy mi köze van eme vékonyka kötetnek egy megtört szívű ifjúhoz, akinek szerelmét, egy whitechapeli szajhát Hasfelmetsző Jack gyilkolta meg évekkel ezelőtt? Hölgyeim és Uraim, sose feledjék, az idő útjai kifürkészhetetlenek, és bizony a szép reményű Andrew Harrington előtt is valami egészen csodálatos áll, ami örökké megváltoztatja az életét.

De ne dőljenek be, Hölgyek és Urak, Mesdames, Messieurs, a furfangos spanyol úrnak, de ne ám! Ez a pernahajder még a legfurfangosabb doveri zsiványokat is megszégyenítő módon képes rögvest bolondot csinálni az olvasóból! Nem átall egy szempillantás alatt olyan ötletesen és csibészesen csavarni a történeten, kedves Olvasó, hogy tátva marad a száj és kihagy a szív! A három füzetecske, melyeket egybe fűzött Senor Palma, újra és újra átverik a gyanútlan szemlélőt, aki ennek, csodák csodája, a leginkább örül! Sziporkázóan ötletes viktoriánus kaland ez, kedves Hölgyeim és Uraim, ahol nem csak az idő, de maga az ember, a lélek minden világos és sötét oldala is feltárul a szemünk előtt, bejárjuk a jövő háborúit, London kikötőit, a sötét whitechapeli sikátorokat, sőt, de ezt talán már mégsem illenék az Önök orrára kötnöm, hiszen akkor hol maradna a játék?

Aki esetleg azt hinné, bizony valami olcsó bazári mutatványt fog kapni a pénzéért, az most rögtön álljon a szemem elé, hadd vegyek elégtételt az író helyett eme sértő feltételezésért! Itt kérem egy igazi fantasztikus remekmű áll, egy olyan hatalmas irodalmi regényépítmény, amit még maga a nagy Wells is elismerne! Persze aki nem bírja a viktoriánus stílust, az vajmi keveset fog élvezni ebből, de ne féljen senki, Senor Palma nálam sokkal szebben használja ezeket a szavakat, cikornyás mondataitól az ember hamar ott találja magát, ahol a szereplői haladnak megfellebbezhetetlen sorsuk felé! Sőt, kedves Olvasók, drága felebarátaim! A köny utolsó tíz oldalán Senor Palma oly' csodásan ír, oly' mérhetetlen precízséggel, mégis hihetetlenül kecsesen kanyarítja a mondatait, hogy a szívnek meg kell szakadnia, a tüdőben bennakad a lélegzet! Csodálatos mestermunka ez, Hölgyeim és Uraim!

Mégis, nem átallok rámutatni, hogy bizony nem mindenkinek nyeri el a tetszését. Mi tagadás, néhol szerény személyem is úgy érezte, hogy hiába szép ez a történet és a mondatok, valami hiányzik. Tán túl lassú lett volna a könyv? Tán sokkal sziporkázóbb történetre számítottam? Esetleg engem is átvert - no most éppen nem a könyv és az író, hanem a könyvet körüllengő lelkesedés. Bármi is lett légyen az oka, minden zsenialitása ellenére Az idő térképe nem tudott maradéktalanul beférkőzni a szívem azon zugába, ahol a számomra oly' kedves olvasmányélményeket őrzöm, melyeket egy csendes téli éjszakán, kabócákkal teli nyári alkonyon, vagy éppen álmos őszi reggelen vennék a kezembe.

Lássák hát, drága Olvasó barátaim, hogy ez a könyv egy pimasz játék, fifikás lelemény, melynek szerzője mesteri módon gyúrta össze az irodalom és a történelem nagyjait, csodásan, biztos tollal felépítve a szavaknak eme Mennyekig érő katedrálisát! Lóvá teszi nem csak azt, aki tudományos fantasztikumot keres, de azt is, aki erre nem is számítana, lóvá tesz mindenkit, aki csak kezébe veszi eme könyvet, és nem is egyszer! De mi, mint említettem volt, kedves Hölgyeim és Uraim, Mesdames, Messieurs, Damen und Herren, mi ezért egy cseppet se haragudjunk a derék Palma úrra, sőt, faljuk mohón az oldalakat, csillogó szemmel kövessük a szereplőket, és izgatottan várjuk, vajon mivel fog meglepni bennünket az író úr, miközben pompázatos részletességgel és színpompával kirajzolódik a szemünk előtt maga Az idő térképe! Csak pár font, és ím, Önöké lehet a jövő! Tessék, csak tessék!


2016. június 11., szombat

A Hosszú Föld

Mi történne az emberiséggel, ha hirtelen végtelen számú új világ nyílna meg előtte – Földek, amelyek elsőre csupán kevéssel térnek el a mi világunktól? Milyen reakciókat adnának az emberek, ha kiderülne, hogy bárki képes ezekre a Földekre – és még tovább – átlépni, és ott teljesen új életet kezdeni? Mi történne a világunkkal, ha milliók kezdenének átszivárogni az új Földekre? És mi történne ezekkel a Földekkel?

Az elsősorban a Korongvilág regényekről ismert Terry Pratchett és az idehaza nem túl nagy renoméval – angol nyelvterületen viszont annál komolyabb hírnévvel – rendelkező Stephen Baxter ezeket a kérdéseket tartották szem előtt, amikor kiötlötték A Hosszú Föld világát. Az alapötlet persze Pratchetté, ő írt először erről az „univerzumról” a The High Meggas című novellájában, amit eredetileg az első Korongvilág regény alapjának szánt. Végül aztán Baxterrel közösen írt regénye 2012-ben jelent meg, mára pedig egy öt kötetes sorozattá nőtte ki magát.

Az alappremissza roppant egyszerű: végtelen számú párhuzamos világ létezik, a legtöbb ember pedig egy házilag is összebarkácsolható szerkentyű segítségével könnyedén eljuthat oda. Az Átlépés Napja után szép lassan a Föld egésze megváltozik: nyomorgók milliói hagyják ott eredeti világukat – amit lassan Irányjel Földnek kezdenek nevezni –, amerikai pionírok indulnak neki a vadonnak, hogy mint a XIX. században, úgy most is betörjék a szűz földeket. Az Irányjel gazdasága és kormányai megroppannak, súlyos kérdések kerülnek elő, miközben a szomszédos Földek egyre több embernek adnak otthont – mások pedig akár több ezer „lépésre” lévő világokat is meglátogatnak. És ami még ennél is fontosabb, az emberiség először találkozik más, egyesek szemében intelligens lényekkel, akiket csak trolloknak neveznek el.

Ezekkel és sok más momentummal foglalkozik a regény, éppen ezért ne is várja senki, hogy sodró, akcióval bővelkedő könyvet fog olvasni. Persze akad itt is akció, de az inkább csak színesítő elem, a középpontban inkább ennek a különös világegyetemnek – a Hosszú Földnek – a bemutatása áll. Amikor a főszereplő, Joshua Valienté – egy született átlépő, aki mindenféle eszköz nélkül képes egyik Földről a másikra ugrani – egy visszautasíthatatlan ajánlatot kap egy Lobszang nevű illetőtől – aki egyesek szerint a világ legfejlettebb mesterséges intelligenciája, saját maga szerint viszont egy gépi agyban reinkarnálódott nepáli motorkerékpár-szerelő –, az írók szinte fejest ugranak a két karakter utazása nyújtotta lehetőségekbe. Hatalmas tablót kapunk a Hosszú Földről, amihez még a be-beékelődő múltbéli és más jelenbeli szálak – mint a telepesek vándorlása és letelepedése – csak még több elemet adnak hozzá.

De éppen ez az, ami a legnagyobb baja a könyvnek: túl nagy ez a tabló. Túl sok a részlet, túl sok az érdekesség, Baxter és Pratchett pedig hol csak felvillantanak részleteket, hol belevesznek valamibe, miközben egyre inkább azt érezni, hogy a cselekmény megáll, ha volt is tét, az lassan jelentéktelenné válik – persze a végén felgyorsulnak az események –, és hiába a sok izgalmas kérdés, mindenen érződik, hogy majd a folytatásban lesz szerepe. Emellett viszont nem tud mást nyújtani: a karakterek korrektek, de Lobszangon kívül senkinek nincs igazi egyénisége - az ő egyénisége meg néha kifejezetten tenyérbe mászó -, a szöveg stílusára is inkább a korrekt jelző illik, ahogyan a jelenetek megírására és az információk adagolására is. Kellemes könyv, érdekes könyv, igazi klasszikus science fiction, ahol egy tudományos/fantasztikus elem hatását fejti ki és vizsgálja a társadalom egészére, és ebből a szempontból jelesre is vizsgázott a könyv, maga a Hosszú Föld koncepciója zseniális. Viszont ez még így is csak egy bevezető, annál többet nem is szabad várni tőle.

2016. június 8., szerda

Félévi könyves előrejelzés

Ti, fantasztikum tengerének patkányai, ide körém! Túléltük a széthulló Holdat, az űrlajhárok fenyegetését, génmódosított fejvadászok és ágyékkötős tinédzserek sem tudtak eltántorítani bennünket szent küldetésünktől, hogy felkutassuk azokat a könyveket, amik a zsánerrasszistáknak a legfontosabbak. Most jól hegyezzétek a fületeket, mert majdnem félidőnél vagyunk, és már látszik, hogy sok remek olvasmányunk lesz, de vigyázz! Akadhat köztük olyan is, ami csak elhiteti magáról, hogy „igazi” sci-fi. Útmutatót nyújtok tehát most nektek, mire szegezzétek figyelő szemetek!

Figyelem, a következő felsorolás nem teljes körű, a további tájékoztatásért (megjelenés ideje, további könyvek, kedvenc sorozat, nem sci-fi könyvek) zargassa kedvenc kiadóját annak blogján, facebookon, levélben, galambpostán vagy féregjáraton keresztül!

Iain M. Banks: Hidrogén szonáta
Szegény Banks, már három éve nincs köztünk (pont a halálának évfordulóján jelenik meg a kötet magyarul), mi azért izgatottan reméljük, ha utoljára is, de jót fogunk szórakozni a furcsa nevű hajók, a különös idegenek és csillagrendszerekre kiterjedő piszkos üzelmek olvasása során. Én szorítok, hogy feltűnjön egy kotnyeles Kontaktos drón a sztoriban, mert hát egy hamarosan éterivé váló idegen faj piszkos múltja adja a lehetőséget minden ilyesmire.

Paolo Bacigalupi: A vízvadász
Nevada, Kalifornia, meg ezek a részek szép lassan kiszáradnak, emberek százezrei nyomorognak, és egy pohár vízért tényleg bármit eladnak. Mindenki a túlélésért küzd, miközben öltönyös gyilkosok robbantják fel a vízvezetékeket. Milyen könnyed téma! Bizony, itt nem lesz móka és kacagás, a leggyakoribb folyadék pedig a vér, ami a történet során egyre több szereplőből kezd folyni. Készíts be magad mellé egy flakon vizet, egy porszűrő maszkot, és készen is állsz.

John Scalzi: Vörösingesek
Star Trek fan vagy? Imádni fogod. Scalzi fan vagy? Azt nem tudom, hogy imádni fogod-e, de hogy vakon megveszed, az biztos. A sztori? Ez egy Scalzi regény, ne mondd már, hogy a sztori érdekel! Na jó, szóval, valami oknál fogva a csillaghajón mindig csak a bakák hullanak el a küldetéseken, a tisztek meg élnek mint Marci hevesen. Ez mitől van? Az ördögbe, Jim, kritikus vagyok, nem nyomozó!

Peter F. Hamilton: Júdás elszabadul
Egyszer most már tényleg megjelenik, ugye? Komolyan, Hamilton ennyi idő alatt megír egy új regényt! Hahó, csipkedjük magunkat, mert még elfelejtik itt az olvasók, mi is volt a beburkolt csillagokkal meg a féregjáratokkal, terroristákkal és azokkal a nyavalyás szilfen ösvényekkel!

Al Robertson: Égtörés
Miután az öreg mester megfaragta a fabábut, az inkább úgy döntött, nem jár iskolába, hanem MI-ket pusztít el egy háborúban, másodállásban meg egy nyomorult fickó agyára megy – szó szerint és képletesen. Egy nagyon vagány kis regény ez, aminek a végén bizony teljesen elborul a szerző agya, és a legnagyobb örömmel házasítja össze Reynolds depresszív űroperáját Rajaniemi virtuális világával.

Ann Leckie: Mellékes kegyelem
Nincs kegyelem, kedves olvasó, ezt a trilógiát most már le kell nyelned! Nem érdekel, hogy grandiózus csihi-puhit akarsz, fejezd be! Leszel szíves jól megrágni és elgondolkodni ezen a furcsa tanmesén, amiben egy emberi testbe szuszakolt űrhajó teázás közben próbál rájönni, miért is nem tud rendesen működni egy csillagközi civilizáció, ami annyira fejlett, hogy semmilyen nemi alapú megkülönböztetés nincs. Mondtam, hogy ne köpd ki!

Terry Pratchett – Stephen Baxter: A Hosszú Mars
A Hosszú Föld és a Még Hosszabb háború után kikacsintunk a vörös bolygóra, mármint annak is több milliónyi variációjára, ahol bizony nem csak otthagyott NASA űrhajósokat és zöld vadembereket találunk, hanem sok mást is. Na meg közben talán lassan érdemi információkat is megtudunk arról a millió dologról, amit a két szerző az előző kötetekben szétszórt. Nekünk ugyanis nincs léghajónk, hogy azzal járjuk körbe a Hosszú Földeket, keresve a megoldást…

Jack Campbell: Fearless
Szóval, az úgy volt, hogy megjött Black Jack Geary, hogy szétrúgja a Szindikátusiak seggét. De legalább is betör pár orrot, miközben az előző kötetben szétvert flottájával mindenáron haza akarja verekedni magát. Ja, hogy nem említettem, hogy nem egyedül van, hanem jó pár állig felfegyverzett, hipermodern csatahajóval? Na zúzzunk!

Marko Kloos: Frontvonalak
Újabb versenyző a military sci-fi porondon, ezúttal a mocskosabb, közkatonai oldalról. Az biztos, hogy lesz itt minden: vér, idegenek, csaták, káromkodás, nem túl dicső jövő. Ha minden igaz, szerencsére ez nem a jópofizós fajtából való (arra ott van nektek a Vörösingesek), úgyhogy ide nekünk egy kis brutális űrháborút!

Blake Crouch: Sötét anyag
Nem tudom, ez miért lesz érdekes, de valamiért biztos. Ha másért nem, legalább mert van benne egy jó nagy rejtély, vagyis hogy egy tudós hogyan kerül át egy alternatív Földre, ahol valakik el akarják tenni láb alól. Bár szerintem az nagyobb rejtély, hogy egy tudós hogy fog életben maradni szerződéses bérgyilkosokkal a nyomában, de ez már legyen az író baja.

Sylvain Neuvel: Alvó óriások
Hidd el, ez biztos nagyon jó lesz… ja, hogy most nem a kiadói oldalról beszélek hozátok? Szóval, ez annyira friss, hogy még kint is fújják, miközben olvassák, mert forró. Interjúk, feljegyzések és hasonlók segítségével rajzolódik ki a nagy rejtély: mi a fene az a böszme mechanikus kéz, ami kiáll a földből? Mindenképpen érdekes kísérletnek tűnik, bár ilyenkor mindig megszólal bennem a csengő, hogy a formával akarják-e eladni a könyvet, vagy fordítva?

Ted Chiang: Storie of Your Life and Others
Na most az biztos, hogy ha elolvasunk egy Chiang novellát akkor úgy fogjuk érezni magunkat, mint az egyik robot szereplője, aki felnyitotta a saját fejét – mert ez a fickó pont ezt teszi velünk, beletúr az agyunkba, és csodát művel a neuronjainkkal. Igen, én is lelkesedhetek igazán valamiért. Mondjuk úgy, ő Miéville, csak kigyúrt brit helyett vékony ázsiai, de az eredmény ugyanaz. (A kiadó szerint ez lehet jövőre csúszik...)

Jonathan Strahan (szerk.): The Best Science Fiction and Fantasy of the Year 10.

Igen, én is látom, töröld le a nyálad! Szóval végre lesz egy kötet a boltok polcán, amin nagy betűkkel szerepel majd, hogy Science Fiction és Fantasy. Kíváncsi vagyok, így berakják-e a paranormális románcok vagy a barkácskönyvek közé… A lényeg, hogy a tavalyi év fantasztikus fantasztikus (fantasztikus2) novellái egy kötetben, szóval valami olyasmi, amit nem hiszem, hogy egy magára is adó SF olvasó ne szerezne be. (Torrentezni nem ér!)

Figyelem, ti űrhajók közt bolyongók, idegen planéták porát taposók, robotokkal küszködők, párhuzamos világokat kutató olvasók! Készüljetek, mert hamarosan megindul ezeknek a hatalmas könyvhordáknak a vonulása, és bizony nektek el kell kapnotok közülük minél többet, mert jaj annak, aki sci-fi olvasónak hívja magát, de ezekkel nem foglalkozik! Készítsétek az olvasólámpákat, elő a szemüvegekkel, fel az olvasónadrágot, és előre!

2016. április 4., hétfő

El nem készült sci-fi filmek: Alien 3

Még a megboldogult Fantazmón indítottam el egy cikksorozatot, ami a meg nem valósult SF filmekkel foglalkozott. Egyetlen cikk maradt, amit végül ott nem közöltem, és egészen eddig a merevlemezemen várta, hogy kikerülhessen a napvilágra. Az Alien 3 különböző forgatókönyveiről most az ekultúrán megjelent Alien ajánló kapcsán szeretnék megemlékezni, a teljesség igénye nélkül, egyszerűen csak rövid ízelítőt adva azoknak, akiket érdekel a franchise pár elvetélt ötlete.

Íme az eredetileg két részes cikk (amiben sokkal több kép lett volna):

Nap mint nap hallani filmes híreket, egy rendező bejelentette, hogy ilyen filmet forgat, egy másik színészt castingoltak valahová, ebből a könyvből írnak forgatókönyvet, és így tovább. Leggyakrabban pedig az ember csak vár, szépen lassan pedig kiderül, hogy a beígért filmek jó része sohasem készül el különféle indokok miatt. A sci-fi filmek története is tele van el nem készült filmekkel, ebben a cikksorozatban nyolc projektet mutatunk be, amelyek ha elkészülnek, egészen más lenne a science fiction mozifilmek világa.

2016. április 1., péntek

A holtak küldöttei

Ha röviden akarnám megragadni Adam-Troy Castro Philip K. Dick-díjas regényének, A holtak küldötteinek (Emissaries from the Dead, 2008) a hangulatát, akkor azt mondanám, Paula Myo a Pandóra csillagából A Holtak Szószólójában nyomoz. De azért a kép nem ilyen egyszerű.

Az Egy Egy Egy egy henger alakú űrállomás, ami három dolog miatt különleges. Először is sokkal nagyobb, mint bármelyik hasonló állomás. Aztán, a megszokottól eltérően, nem a henger belső falán, hanem a tengelye mentén alakítottak ki élőhelyet, vagyis több kilométer mélység fölött kell élnie mindenkinek, aki ott megfordul. Harmadszor pedig, és valójában ezért kelti fel minden faj figyelmét a hely, az MIeredet nevű, kollektív gépi intelligencia itt hozott létre mesterségesen egy fajt, a függeszkedőket. Ez a tény már önmagában is felborzolja mindenki idegeit a Galaxisban, hiszen ez kvázi rabszolgaságot jelent - viszont senki sem akar ujjat húzni a hatalmas MIeredettel. Az emberek számára, akik egyedüliként kutatócsoportot küldhettek az Egy Egy Egyre, most újabb dolog miatt válik forróvá "a plafon", ugyanis rejtélyes haláleset történik az állomáson. Mivel a helyzet igen kényes, ezért Andrea Cort tanácsost küldik a helyszínre, aki maga is problémás alkat: cinikus, mizantróp, és emellett háborús bűnös, akit nagyon sok világon elevenen felkoncolnának...

"Mindannyiunkat birtokolnak."

A holtak küldöttei igazából nem más, mint egy igencsak komorra sikerült űroperai világban játszódó thriller. Nem kapunk ugyan olyan hatalmas tablót Castro univerzumáról, mint mondjuk egy brit Big Dumb Objectes űroperában (lásd: Reynolds, Hamilton, Banks & co.), de amit megtudunk, az alapján könnyen nagyon kényelmetlenül érezhetjük itt magunkat. Mert ez nem egy egyenlőségen alapuló, egységes emberiséggel bíró hely. Itt a bolygókon néha még egymással marakodó, de névleg békében élő, egy hatalmas Konföderáció alatt egyesülő nemzetek léteznek, amelyek ilyen vagy olyan formában, de mind valamennyire megnyomorítják lakosaikat. Legalább is amit az Egy Egy Egyen szolgáló kutatók életútjából megtudunk, az az, hogy az ember elszerződik öt, tíz, húsz évre egy szervezethez, gyakorlatilag lemond szabadságjogai egy részéről, csak hogy a szerződése lejárta után békésen élhesse napjait. Castro regényének egyik nagy erénye, hogy sikerül ezt a helyzetet a maga nyomasztó realitásával érzékeltetnie, és még akkor nem is ástunk a könyv mélyére.

Pedig ott vannak csak az igazán érdekes elemek. Rögtön mindjárt Andrea Cort, aki már-már kóros emberutálatával és antiszociális hajlamaival tökéletes antihős. Állandó szorongása, kisebb fóbiái és a múltjában lévő nyomasztó titkok, valamint a személyét övező, múltjából eredő, világokon átívelő közutálat miatt tökéletesen beilleszkedik ebbe az egészséges emberi kapcsolatokat nélkülöző világba. Ugyan a történet előrehaladtával kissé talán túlságosan is cinikussá válik - mintha nem mindig indokolná a múltja a jelenbeli viszonyulását embertársaihoz -, mégis ő az, aki, mivel senkire nincs tekintettel, tökéletes eszköz arra, hogy az állomáson lassan feltáruló szövevényes hálón átjusson, és a gyilkosságok mellett több más rejtélyre is fényt derítsen.

Mert itt már az első perctől kezdve látszik, hogy nem csak gyilkosságról van szó. Mi ez az űrállomás egyáltalán? Miért hoznak létre MI-k egy szerves fajt, ráadásul ilyen furcsa környezetben? És miért viszonyulnak ellentmondásosan ahhoz, hogy más fajok azonnal érdeklődni kezdenek eziránt? A függeszkedők világa nagyon érdekes, és bár erről is sokkal kevesebbet tudunk meg, mint amihez akár egy vaskos, 600 oldalas könyvben hozzászoktunk, eléggé izgalmas és ötletes, felcsigázza az embert. Egy-két, kezdetben homályban hagyott eleme ugyan kikövetkeztethető, de ez talán nem is baj, hisz' jobb a főszereplővel együtt rájönni a válaszokra. Castro nem csak a különös világképpel megáldott függeszkedők és a saját antropomorfizmusukat levetkőzni képtelen emberek kapcsolatával idézi meg Card klasszikusát, hanem a szereplők kusza viszonyrendszere is jól összecseng A Holtak Szószólójával.

Ami pedig a kötet feloldását illeti, ott összekapcsolódik a függeszkedők körüli rejtély az emberi világ jellemzőivel, ezzel kiemelve az Andrea Cort jellemében végbemenő változásokat, ahogyan lassan megbocsájt saját magának és új célokkal új irányba tud elindulni. Így A holtak küldöttei túllép azon, hogy egyszerű sci-fi thriller legyen és okos, izgalmas kérdéseket felvető, rétegzett, és valahol emberi regénnyé válik, aminek lezárása bőven hagy gondolkodni valót az emberben.

2016. március 29., kedd

Zanzibár

Avagy hogyan válik egy sci-fi könyv posztmodern nagyregénnyé?

Mielőtt elkezded bújni ezt az írást, húzd ki a fejed a monitorból, és nézz körül! Látod magad körül a javaidat? A lakást, amiben élsz, a tévét, a mobilod, a hűtőt, tele étellel, a fürdőszobád, a világítást, a könyveket a polcon, a képeket a falon? Gondolkodj el egy kicsit azon, hogy ezekkel együtt, legyél bármilyen kicsi lakásban, bármennyire is kopottas ruhában, még mindig az emberiség szerencsésebb feléhez tartozol. Bizony, milliárdok élnek rosszabbul nálad. Van, akinek nem jut tiszta ivóvíz, fel tudod ezt fogni? Te pedig itt ülsz, és egy képernyőn - esetleg egy okostelefonon - olvasod ezeket, amiket én is egy laptop billentyűjével gépelek be. Hát nem tiszta science fiction?

Valami ilyesmi ez a regény, John Brunnertől, egyenesen 1968-ból. Igen, a hippikorszak vége ez, barátom, egy év múlva az emberiség eljut a legmesszebb, amennyire képes - mármint a Holdról beszélek, nyilván nem az erkölcsi-társadalmi fejlődésére gondolok, jaj dehogy! -, a sci-fiben is már több, mint fél évtizede tart az Új Hullám. Tudod, az, amikor az írók és az olvasók megelégelték, hogy a kedvenc könyveik nem reflektál a korra, amelyben élnek. Na, Brunner ennek a reflexiónak írta meg a non plus ultráját a Zanzibárral (Stand On Zanzibar, hadd ne magyarázzam a címet).

Szóval, van ez a könyv. Már a formája is furcsa, mármint nem megszokott a sci-fi olvasók között. Brunner úgy látszik magáévá tette a kísérletező regény formavilágát, beleélte magát a posztmodernbe. A fő cselekmény mellett - ami két szálon fut, ezek néha-néha találkoznak, de nem kapcsolódnak úgy össze, mint ahogyan azt az olvasó elvárná - számos apró betoldás, kis mellékszál fut. Ezek szintén nagyon ritkán érintkeznek a egymással vagy akár a főszálakkal. Az egész olyan lesz, mintha kapcsolgatnánk a tévécsatornák között, hol ezt látjuk, hol azt, hol Londonban vagyunk, hol Párizsban, aztán Beniniában, ebben a fiktív nyugat-afrikai országban, hol New Yorkban, aztán a szintén kitalált délkelet-ázsiai Yatakangban, aztán a Csendes Óceáni Harci Övezetben, és így tovább. Bérházak, szépségszalonok, vasúti kocsik, tengeralattjárók, elnöki paloták, kutatólaborok, hivatalok, börtönök, meg se tudnám mondani, hány helyen megfordulunk. És miért? Mert csak így kaphatunk teljes képet Brunner jövőjéről, 2010-ről.

Most azt hiszed, ez valami nevetséges sci-fi álom lesz. Olvastál már túlnépesedési regényt, ott van Harry Harrisontól a Helyet! Helyet!, az is milyen röhejes jövőképet rajzolt már fel, nem is olyan lett 1999. Na ide figyelj! Ha neked ennyi elég, hogy elvegye a kedved egy könyvtől, akkor leszel szíves most! befejezni az olvasást. Köszönöm, ha velem maradtál, akkor talán elmondom, hogy ez a jövő ugyan nem valósult meg, persze, hogyan is valósulhatott volna meg - de annyira közel áll a valósághoz, amennyire csak lehet.


Igen, valóban, Brunner sem találta ki az internetet, ami nélkül ma már el se tudnánk képzelni a világot. És igen, van ott sok dolog, ami meg sem valósult. Például Eugenikai Törvények, amik megszabják, kiknek születhetnek gyerekei. Vagy kupola New York fölött. Vagy modern kori katolikus egyházszakadás. Vagy néhány csodás fejlesztés. De még ezekben is rá lehet ismerni a mi korunkra, és ettől tátod el a szádat olvasás közben. Igen, ebben a világban ott vagy te is, mert ez a világ hihetetlenül megmutatja, milyenben is élsz most. És tudod mit? Pont ezért olyan bitang erős. Mert majdnem ötven éves, és te csak azt érzed, hogy ezt akár tegnap is írhatták volna. De nem, ezt egy fószer írta, aki maga is már húsz éve halott. És bizony ennek ellenére remekül látta, mit fogunk csinálni a Távol-Keleten, Afrikában, Amerikában, milyen lesz a modern nagyváros, hogyan fogja a média alakítani az embert, milyen lesz a nagy tömegek viselkedése, a vállalatok mennyire beleszólnak majd az életünkbe, és így tovább és így tovább. És hiába nincs még Szalmaneszerhez fogható kvázi-MI-nk, azért ne mondjátok, hogy a számítógépek nem befolyásolják teljes mértékben a napjaitokat! Nem, ne forgasd az okostelefonod, ráér az az email később is!

Igazából amondó vagyok, hogy vétek ezt a könyvet sci-fiként olvasni. Mármint persze, sci-fi, de ne azzal foglalkozz, mi valósult meg és mi nem. Mert ha csak azt nézed, amilyenek az emberek, hogy miért viselkednek úgy, ahogy, és hogy Brunner szerint miért olyan ez a világ - és a miénk is, ne gondold, hogy 1968-ban nem lehetett látni ezeket a dolgokat, Brunner nem látnok volt, csak intelligens és használta az eszét - akkor már egyből más ligába kerül a könyv. Komolyan, a Zanzibár simán befér a kortárs posztmodern nagyregények közé, minden sci-fiségével együtt. Néha mintha Palahinuk brutalitása nézett volna be az ablakon, aztán maga Vonnegut is tiszteletét tette Chad Mulligan képében, de még Graham Greene is felbukkant pár pillanatra - csak hogy pár szerzőt említsek. Ahogyan a Virtuálfény kapcsán már elővezettem, azzal, hogy hangulatában, életérzésében, stílusában megjósolta a XXI. századot, mindehhez pedig egy modern, kiforrott, a céljaihoz remekül passzoló írói nyelvet talált, nem egyszerűen egy remek sci-firől beszélünk. Ez szimplán egy remek regény. Nem könnyű, való igaz, simán belezavarodhatunk, elveszíthetjük a fonalat - csak hogy lásd, a két főszereplőt, Norman House-t és Donald Hogan sokáig nem tudtam megkülönböztetni -, a ránk zúduló infóhalom közt alig kapunk levegőt, de rá fog állni az agyad, hidd el nekem. Valami ilyesmit akart összerakni David Brin, de bármennyire is hiteles jövőképet alkotott, nem tudott felnőni a feladathoz. Brunner viszont igen.

Biztos vagyok benne, hogy ez a könyv bizonyos helyeken egyetemi tananyag. Ha nem, annak kellene lennie, mert nagyon fontos dolgokat mond el a világunkról minden hibája ellenére (ne hidd, hogy néha nem kiszámítható, de sehol sem zavaróan). Nagyon sok aspektusáról beszél korunknak, és persze végig megmarad a középpontban a túlnépesedés és annak nyomasztó légköre az emberi kollektíva számára. Mondhatnám hangzatos szavakkal, hogy "ma aktuálisabb, mint valaha", de ez hülyeség. Ez a könyv a megírása óta aktuális. Szomorú tény ez, barátaim, fivéreim, nővéreim, ti, hétmilliárd bolond ezen az űrben rohanó sárgolyóbison...

2016. március 17., csütörtök

Tizenegyes állomás

„Álltam, és néztem lerombolt otthonom, és próbáltam elfelejteni a földi lét édességét.”

Egy este, a Lear király torontói előadásán meghal a címszereplőt játszó Arthur Leander, vele együtt viszont valami egészen más is elindul az elmúlás felé: az emberi civilizáció. Hatalmas méretű, soha nem látott járvány söpör végig a világon, heteken belül majdnem kiirtva a teljes emberiséget. Maroknyi túlélő marad, akik a káosz első zavaros évei után megpróbálkoznak azzal, hogy életre keltik a sokak által már elfeledett világot.

De Emily St. John Mandel regénye, a Tizenegyes állomás nem arról szól, milyen lesz a katasztrófa utáni világ, vagy, hogy mennyi mindennel kell megküzdenie az életben maradottaknak. Pontosabban utóbbiról szól: mi marad meg, ha minden elpusztul, és hogy mi az, aminek a pusztulása valóban szívszorító az ember számára. És hogyan tud megbirkózni az, aki túlélte azt a tényt, hogy sok valóban fontos dolgot elveszített?

Nem lehet erről a könyvről objektíven írni. Ha képes rá az ember, akkor azt jelenti, hogy nem szólította meg igazán. Ha viszont megszólította, akkor olvasás után csak ül a szobájában és az életén mereng, nézi a felhőket az égen, az embereket az utcákon, bámul maga elé vagy összeszoruló torokkal a könnyeivel küszködik. Ez a könyv szépirodalom, a szó leglíraibb értelmében. Arthur Leander élete és halála összekapcsolódik az apokalipszis utáni világban élő Kirsten sorsával, aki kislányként ismerte a színészt és játszott a darabban, amiben a férfi elhunyt. Az írónő rajtuk és a hozzájuk kapcsolódó, az életükbe újra vissza-visszatérő mellékalakokon keresztül, mint egy érzékeny szövetdarabon, öltésről öltésre, időben és térben ugrálva rajzolja fel az emberi kapcsolatokat és azt, milyen is a mi jelenünk. Mi a fontos nekünk ebben a világban? Mi hiányozna, ha elpusztulna? A repülők? A futball? Az újságok? Vagy inkább valami sokkal emberibb dolog – maguk az emberek…

Nagyon sokáig gondolkodtam, miért éreztem úgy többször olvasás közben, hogy el tudnám sírni magam. Miért érintett meg ez a történet, és miért azok az epizódok érintettek meg, amelyek? Nem elég azt mondani, hogy a regénynek gyönyörű a stílusa – mert kétségkívül az. Nem elég azt mondani, hogy az emberi kapcsolatokról szól – számolatlan könyv szól erről, mégis, kevés az, ami ilyen mélyen megérint. Aztán rájöttem: a veszteségről szól az egész. Nem csak a civilizációt veszítjük el a regényben – azokat is elveszítjük, mi és a szereplők, akik fontosak. Ahogy megismerjük az érzékletes jelenetekből azokat az embereket, akik fontosak, akik megérdemlik, hogy fontosak legyenek – majd elveszítjük őket. Amikor pedig a hátramaradottak szembesülnek a veszteségükkel, és lassan feltárják magukban, hogy mi volt az, ami igazán számított, mi is felidézzük az életünket, és azt, hogy mennyi valóban fontos, számunkra fontos dolgot – kapcsolatot, barátokat, lehetőségeket – veszítettünk el. És ami még ennél is fájdalmasabb: ezeket sokszor azért veszítettük el, mert nem léptünk, vagy nem tudtunk lépni. Esetleg fel sem ismertük a helyzetet, mert azt hittük, másról van szó. Nem ismertük fel önmagunkat, ezért nem tudtunk felismerni másokat sem. A művészetet – a civilizáció legigazibb arcát – hordozó Utazó Szimfónia pontosan azt teszi, amit tenni lehet. Megpróbál emlékezni. Emlékezni arra, amit tényleg elveszítettünk. Mert újraépíthetjük a városokat, nyomtathatunk újságot, és igen, az élet megy tovább. De néha megállhatunk, és elsírhatjuk magunkat. Néha elgondolkodhatunk azon, mit rontottunk el, hogy legközelebb ne rontsuk el.

Számomra erről szól a Tizenegyes állomás. Nem mentem bele, milyen eszközökkel éri ezt el, mennyire költői, ahogyan a különféle szálakat és a valódi Tizenegyes állomást, ezt a csodálatos metaforát használja. Majd megteszik ezt mások. Én most kicsit boldog vagyok, mert sikerült megtalálnom magamban azt az érzést, amit előhívott a könyv olvasás közben. És végre tisztában vagyok vele, miért is tartom zseniálisnak azt, amit Emily St. John Mandel vitt véghez. Szavakká formálta az ember legmélyebb érzéseit, de mégis, a veszteség közben sem feledkezett meg arról, hogy van tovább. Van kiút. És van miért élni. Mert önmagában a túlélés nem elég, ha nincs miért élned...

A regényhez tökéletesen illik Harold Budd és Clive Wright közös albuma, az A Song For Lost Blossoms:


2016. január 5., kedd

Könyves visszatekintő 2015

Eredetileg nem akartam könyves évértékelőt írni, mert elég sok helyen olvasható, mik voltak a legjobb olvasmányaim tavaly, de végül több ok miatt is úgy döntöttem, legalább a legjobbakról kicsit bővebben megemlékezem. (Mert miért is lenne ugyanolyan ez az évösszegző, mint a korábbiak?)


Egy fantasy lett az első helyezett: most meglepődtetek, mi? Pedig ennél furcsább és érdekesebb könyvet nem olvastam tavaly. Imádom, amikor egy szerző intelligensen megalkotja a világát, és azt szépen mutatja meg az olvasónak. De emellett még a sztori is remek - nem is emlékszem, mikor izgultam így végkifejleten -, egyszerűen minden oldalon tartogat valami meglepetést a könyv. Persze ez nem egy strandkönyv (már csak mérete miatt sem), oda kell figyelni, de ha rendesen olvasod, meghálálja a könyv és fenomenális élményben lesz részed. Eddig is szerettem Dukajt, de ezután bármit elolvasok tőle!


Ez kicsit az sci-fiben, mint a Dukaj fantasyben: nagyon szeretem ezt a trilógiát, mert friss, szemtelen, és intelligens, ráadásul fogja a hard sci-fit és fogyaszthatóvá teszi. Rengeteg rétege van (akárcsak egy virtnek), és miközben bogarászunk, azt vesszük észre, hogy már a világegyetem sorsa a tét. Talán a pimasz a jó szó erre a könyvre is, mert nem nézi hülyének az olvasóját, felvállalja, hogy bizony ezt lehet nem mindenki fogja érteni, de kit érdekel, ugorjunk fejest a kvantumörvénybe, mert attól még jó szórakozás! Izgatottan várom (mint egy kis csitri, brrr), mit fog lépni Rajaniemi legközelebb.


Ha azt mondom, hogy a legfontosabb kortárs magyar fantasztikus szerző Moskát Anita, akkor sokan megsértődnek? Pedig így van: lehet nem szeretni a sötét, kegyetlen történeteit, a teljesen antipatikus szereplőit és a bizarr világait, de mint irodalom a legmagasabb szinten állnak a könyvei, a bennük foglalt kérdések pedig sokkal összetettebbek és fontosabbak, mint azt a mezei zsánerkönyvekben megszokhattuk. A Horgonyhely egyszerre szól a nemek közti viszonyról, a szeretetről, a megszállottságról és még vagy fél tucatnyi kisebb-nagyobb dologról, ami a mindennapokban is jelen van. Ezt a könyvet el kell olvasni, nincs mese.


Dan Simmons: Ílion

Simmons nálam az Endymionok miatt hátrányból indul, mert a legnagyobb kedvencemet, a Hyperiont tette tönkre velük. Itt is éreztem pár dolgot, ami zavart korábban, de ami az ötleteket, a humort és a lendületet illeti, na, az megint Simmonst idézi. Teljesen elvetemült módon homéroszi isteneket ruház fel nanotechnológiával, robotok vitáznak Shakespeare-ről, a Földön meg dinoszauruszok kergetik az embereket. Akkora joy ride az egész regény, hogy csak na, teli szájjal vigyorogsz a poénokon, izgulsz a cliffhangereknél, és folyamatosan kattog az agyad, mi van a háttérben.


Szóval, van ez a három regény hosszúságú cucc, ami szép lassan felépít egy komplex és bonyolult világot, hogy aztán szépen feltúrja az egészet. Meg nem tudnám ma már mondani, hogy tényleg túl van írva, vagy direkt ilyen, hogy elaltassa a figyelmed, közben teljesen beleéld magad a világába, aztán bumm, hirtelen az utolsó 100 oldalban minden rád szakad. És ennyire izgatottan nem konstatáltam, hogy a Nagy Rejtély bizony... De nem spoilerezek, tessék elolvasni, van még idő a folytatásig.

Jack Campbell: Rendíthetetlen

Szóval, nem is tudtam, hogy military sci-fi lehet ennyire okos. De ez bizony az, nem az a jópofizós, laza fajta, mint Scalzi, nem is az a merengő, mint Haldeman. Ez egy komolyan felépített és végigvitt, hihető katonai SF, egy árnyalt főhőssel, érdekesebbnél érdekesebb problémákkal, és izgalommal. Mert bizony izgulsz, hogy meg tudnak-e lépni, hogy le tudják-e győzni, rá tudnak-e jönni. És szinte azonnal le akarod venni a folytatást a polcodról, szóval ha más nem, ez jelzi, mennyire jó is ez a könyv.