2015. július 20., hétfő

A kauzalitás angyala

Tudjátok, milyen nehéz egy olyan könyvről objektíven beszélni, ami a legmélyebb gyermeki rajongást hozza elő az emberből? Mert lehetne lelkendezni, szuperlatívuszokban beszélni egy ilyen regényről, de az miben különbözne a neten fellelhető legegyszerűbb véleményektől? Aki a háta mögött tudhat több mint hét éves blogger-pályafutást, kritikák és komoly esszék tucatjait, az igazán összekaphatná magát, akármilyen könyvről is legyen szó.

Pedig elsősorban tényleg csak azt tudom elmondani Hannu Rajaniemi trilógiájának utolsó kötetéről (a Kvantumtolvaj és a Fraktálherceg folytatásáról), A kauzalitás angyala című könyvről, hogy valahol zseniális alkotás. Vagy én nem olvasok elég űroperába oltott hard SF-et, mindenesetre ilyen típusú könyvvel – az előzményeken kívül – még nem volt dolgom.

A korábbiakból megismert mestertolvaj, Jean le Flambeur az elpusztult Földről épp a külső bolygók felé tart, hogy megmentse az oorti harcost, Mielit, mielőtt a szobornoszt – a Belső-Naprendszert uraló, digitálisan tárolt személyiségekből álló civilizáció – vagy a zokuk – a szerepjátékos geek-kultúrából merítő poszthumánok a Szaturnuszról – elfognák őt. Azonban a lány minden igyekezete ellenére a zokukhoz kerül, Jean pedig kénytelen Matjek Csen, a szobornoszt alapítójának korai személyiségváltozatával ellopni régi űrhajóját, hogy segítségével még közelebb kerüljön saját múltjához, ezáltal pedig a világ megmentéséhez. Ugyanis a szobornoszt és a zokuk utolsó nagy háborújukra készülnek, de nem ők a legveszélyesebb szereplők ebben a játszmában.

Szívesen mondanám azt, hogy a regény nem ennyire kaotikus, mint ez a hevenyészett, az előzmények ismeretének hiányában érthetetlen zanza, de a helyzet pontosan ez. Rajaniemi univerzuma még mindig majd szétrobban, annyi mindent zsúfolt bele, amit elsőre az ember fel sem fog igazán. Amíg a korábbi kötetekben azt tudtam mondani, nagyjából mindent értettem, itt nem mernék mérget venni ugyanerre. Viszont ahogyan a Diaszpóránál sem zavart ez, úgy itt is hamar túl tudok lendülni a dolgon. Ennek valószínűleg több oka lehet. Egyrészt amikor érteni, mi történik, az egyszerűen lenyűgöző. A finn szerző annyira egyedi és magával ragadó világot teremtett, hogy egy magára valamit is adó science fiction olvasót oldalakon belül az örömtől sikongató kisgyerekké változtat, aki mint a karácsonyra kapott ajándékokat, úgy bontogatja a regény részleteit. Mindeközben pedig cselekményben sincsen hiány, az ember néha csak kapkodja a fejét, hogy kövesse, mi történik – ez egyrészt azért van, mert Rajaniemi továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy itt bizony mindenki bizarr technológiákat használ, másrészt sose tudni, éppen mi a valós, mi a szimulált, és mi a szimuláción belüli szimuláció. A szerző fantáziája szárnyal, és ahogyan a sorozatban megszokhattuk, a modern fizika segítségével varázsol elképesztő jeleneteket. Amikor pedig megállunk kicsit, akkor mélyebben meg tudjuk ismerni ennek a világnak az alapjait, megtudjuk, hogyan jött létre a szobornoszt és a zoku, és milyen szerepe volt mindebben magának Jeannak.

És ha már itt tartunk, a szereplők talán itt érnek meg igazán. A tolvaj, ahogy egyre többet megtud saját magáról – vagyis hogy egyre több részt szerez vissza önmagából –, egyre érettebbé és felelősségteljesebbé válik, nem csak Mieli, de Matjek felé is – aki egyébként kellemes színfoltja a regénynek, tökéletesen segíti a tolvaj útjának és jellemének alakulását. Mieli is érdekes változásokon megy keresztül, a Fraktálhercegben megismert motivációja árnyalódik, ő maga is átértékeli saját életét, és a regény végén megtalálja a saját útját.

Persze továbbra is a regény fő erőssége a világteremtése. Nem lesz annyira szép szöveg, mint a Fraktálherceg, és az ember néha tényleg nem érti, mi is történik pontosan a könyvben, ennek ellenére mégis magával ragadó ez a jövőbeli Naprendszer. Kissé tartottam a zokuk világától, a szerepjátékos közeg nem áll hozzám közel, de Rajaniemi szellemesen nyúl ehhez is, így a különféle zoku csoportok világa egyszerre szórakoztató és lenyűgöző. Ami viszont tovább zavarhatja a képet, hogy tényleg oda kell figyelni, mikor mi történik valóban és mi szimulációban. Ahogy a végét sem értettem teljesen, úgy az az érzésem, hogy a közbenső események során is elmulasztottam pár dolgot, de ez annyira nem zavart.

Szomorúan tettem le a könyvet, mert azt éreztem, most lezárult egy nagyszerű kaland, ami tényleg a science fiction iráni legmélyebb rajongásomból táplálkozott, egy remek könyvsorozat, ami egyesíti a kortárs hard sci-fi és a világra való rácsodálkozás legjobb elemeit. Az egész trilógia nagy teljesítmény, ami bármelyik öreg róka írónak becsületére válna, ugyanakkor fel is adja a leckét Rajanieminek, hiszen innentől mindenki ehhez az ötlet-kavalkádhoz, lenyűgözően sokszínű világhoz és az olvasót érett, gondolkodó embernek néző narrációjához fogja mérni. Talán nem sikerült most a legszikárabban beszélnem a trilógia záró kötetéről nekem sem, de nincs annál nagyobb élmény, amikor egy könyv a legmélyebb húrokat pendíti meg az emberben, nálam pedig ez a világegyetem csodáival való önfeledt szórakozás.

2015. július 15., szerda

Amiért egy zsánerrasszistának élnie érdemes

zsánerrasszizmus (fn.): olyan gondolkodásmód, amely a különféle zsánertematikák közötti különbségeket kiemeli, ezekhez esztétikai, morális vagy értékbeli tulajdonságokat rendel és hierarchiát állít fel közöttük. A zsánerrasszizmus jellemzője egy tematika abszolutizálása a lenézett többivel szemben. Lásd még: eszképizmus (fantasy), sci-fi-fantasy ellentét, igazi fantasztikum, sárkányok

Mi, zsánerrasszisták, tudjuk, hogy csak egy igaz és üdvözítő fantasztikum létezik, és ez a science fiction. És itt most nem a szépirodalmárok által írt fantasztikumra vagy a sci-fi kaland-limonádékra gondolok, hanem azokra a könyvekre, amikben ha nincs is űrhajó, de legalább elfogadható mérvű és erősségű technohablaty van, mindez pedig megfejelve olyan témákkal, amelyek bizony elgondolkodtatják az űrháborúkon és robotlázadásokon szocializálódott olvasókat. A dicsőséges 2012. év után kissé lanyhult az ilyen könyvek hazai megjelenése, de azért egy igazán jó keményvonalas zsánerrasszista még most is találhat magának olvasnivalót. A következőkben összeszedtük, mik jelentek meg eddig (elég karcsú a lista, ejnye-bejnye, mindenki megfeledkezik a jó öreg sci-fi fanokról), és milyen csodálatos űrhajók… izé, könyvek várnak majd ránk.

Terry Pratchett - Stephen Baxter: Hosszú Föld (Hosszú háború)
A nemrég elhunyt Terry Pratchett kollaborált az idehaza nem éppen a legjobb oldaláról ismert Stephen Baxterrel (Időodüsszeia, brrr…), és összeraktak egy négy kötetes sorozatot. A lényeg, hogy egy szem krumpli segítségével milliónyi párhuzamos Földre juthatunk el, ez pedig számtalan lehetőséget és talán ennél is több kérdést vet fel. Az egyedi karakterek, a több világon átívelő gondolatok és a macskák kedvelőinek ajánlott. És, ha az ég és a Delta Vision könyvkiadói folyamatai is úgy akarják (előbbit talán könnyebb pozitív irányba befolyásolni) még idén jöhet a folytatás, ami 50 évvel később veszi fel a fonalat.

Mindenki kedvenc megélhetési bevándorlója (lásd még: angolszász álnevek a magyar SF piacon) folytatja a tavalyi évben megkezdett időutazós kalandregényét, mindjárt azzal, hogy kitörli a XX. századot a történelemből. Köszönjük meg neki! Maxwell-démonok, időn kívüli dimenziók, más fizikájú világok, minden, amiért egy jó zsánerrasszista megnyalhatja mind a tetszőleges számú ujját. Pratchett és Baxter regényével szemben cselekményt is tartalmaz (meg YA románcot, nézzük ezt el neki).

Kim Stanley Robinson: Aurora
Röviden összefoglalva: hihetetlenül sokat fogunk megtudni a generációs űrutazásról, és annál kevesebbet arról, hogyan írjunk emberi karaktereket és akciódús cselekményt. Legalább is ha a 2312-ből indulunk ki. Lapzártunkkor érkezett: már az első húsz oldalon rengeteget tudhatunk meg a nitrogén-megkötő baktériumokról és a Coriolis-erő rejtelmeiről. Jó lesz ez, gyerekek…

Orson Scott Card: Árnyékbábok
Az úgy volt, hogy kellett a pénz… Nem, Card tényleg el akarja nekünk mondani a Végjáték mellékszereplőinek a történetét, Peter világuralomra törését és még biztos sok más érdekes dolgot. Reméljük a gyerekek megnőttek kicsit az előző részek óta.

Jacek Dukaj: Más dalok
Egyes források szerint ez olyan, mintha Gene Wolfot kevernénk China Miéville-lel. Mindenesetre a fülszöveg alapján ez bármi lehet, de bízva abban, hogy Dukaj igazán ínycsiklandozóan szokta keverni a sci-fit ésaz olvasható szépirodalmat (igen, SF ötletek és emberi karakterek, néha ilyen is van) ebből még akár igazi remek zsánerrasszista olvasmány is lehet.

Charles Stross: Mosoda akták 1.
Határeset, a geek-faktor kiugró értéke (és a kvantum és a hullámfügvény szavak elhangzása, illetve a mindenféle furcsa párhuzamos univerzumok megjelenése) miatt végül azért nem lehet rossz választás még akkor sem, ha nem igazán veszi komolyan önmagát – és azért az olvasó se cselekedjen másként.

És akkor most jöjjenek a várható kötetek, reméljük kissé combosabb lesz az év második fele:

Dan Simmons: Ílion
Imádtad a Hyperiont? Nem? Akkor mit keresel itt? Na de hogy beszéljünk erről is: Shakespeare szonettekben beszélő robotok és nanotechnológiát használó olümposzi istenek. Köszönjük, hogy velünk tartott. (Szeptemberben jön.)

Peter F. Hamilton Júdás elszabadul (Judas Unchained)
Egyhavi olvasmányadagunk, különösen, ha már elfelejtettük, mi történt az előzményben, mert akkor azt az 1200 oldalt is újraolvashatjuk. De csak hogy felfrissítsük az emberek emlékezetét: vannak ezek a térkapuk, meg az erre épülő több tucat világ, kvázi örökéletű emberek, ja és fura idegenek (például a szilfenek a hülye ösvényeikkel). Ja és két beburkolt csillag. A többi már spoiler, de ugye mindenkinek megvan az utolsó mondatok döbbenete, avagy amikor Pratchett elvállalt egy cameót ebben az SF univerzumban is. (Nyár végére ígérik, vagyis októberben olvashatjuk.)

John Brunner: Zanzibár (Stand on Zanzibar)
A váratlan meglepetések nagymesterétől várható ez a nem éppen friss regény, de ahogy hallottuk, megéri rá várni. Kb. olyan, mintha Gibson húsz évvel hamarabb született volna, és az első cyberpunk regényét 1968-ban írta volna: túlnépesedés, óriáscégek, metropoliszok, mesterséges intelligenciák, nyakon öntve nyelvi játékokkal, posztmodernbe hajló szövegekkel és saját szlenggel. A fordítót nem irigyeljük, ezúton is jó munkát kívánunk neki, és szorítunk, hogy tényleg legyen hozzá szerkesztő is. (Nyár végére ígérik.)

Emily St. John Mandel: Station Eleven
Kicsit bölcsészesnek tűnő posztapokaliptikus könyv, ahol vándorszínészek a főszereplők. Végül is, ha vége a világnak, ez sem rosszabb foglalkozás, mint teletetoválva BDSM szerkóban randalírozni a sivatagban. De félre a tréfával, várjuk, hiszen nagy esély van rá, hogy egy újabb remek irodalmi SF-fel gazdagodik a könyvespolcunk. Shakespeare (megint), pusztulás felé haladó világ, karakterdráma és szép mondatok. (Valamikor ősszel.)

Adam-Troy Castro: Halottak küldöttei (Emissaries of the Dead)
Szemmel láthatóan a Gabo Kiadó idén eddig nem erőltette meg magát sci-fi téren (nem, az Afterparty nem ér!), de íme, egy újabb ígéretes darab. Aszongya: az egész egy idegen civilizáció által létrehozott mesterséges bioszférában játszódik, amit egy szintén mesterségesen kreált intelligens faj ural, amit az MI-k és az emberek tanulmányoznak. Aztán persze emberek halnak meg, ekkor érkezik ide a mizantróp, munkamániás nyomozónő főhősünk. Igazán szívderítően hangzik, nem? (Ősz.)

Ann Leckie: Mellékes háború (Ancillary Sword)
A világegyetem összes fontos sci-fi díját – és néhány párhuzamos világét is – elnyerő Mellékes igazság folytatása, amiben a széthasadt személyiség pszichológiai problémájának egy érdekes vetülete miatt egy hajdani csatahajó emberi testben próbálja megváltani a hatalmas galaktikus birodalmat (is). Kíváncsiak vagyunk, vajon az első kötetben parlagon hagyott ötleteket ki tudja-e bontani, és hogy továbbra is azon rugózik-e a kritika, hogy ebben a nyelvben nincsenek nemek. Reméljük, igenek vannak. Csak úgy mellékesen. (Ősz.)

Jack Campbell: Rendíthetetlen (Dauntless)
Mindennapi military sci-finket Uram add meg nekünk ma! Avagy ki gondolta volna, hogy egyszer azt fogom mondani, hogy bizony úgy olvasnék egy jó (!) Scalzit. Igaz ezt nem az amerikai netceleb írta, de jó esély van rá, hogy nem hiába népszerű Amerikában. Szétvert űrflotta, kiábrándult katonák, és egy mirelitből kimentett háborús veterán. BSG és Vének háborúja fanatikusoknak kötelező darab.

Orson Scott Card: Az elme gyermekei (Children of the Mind)
Mindössze 16 évet kellett várni arra, hogy kiderüljön, vajon végleg elöntötte-e Card agyát a Fajirtás végén felsejlő vallási téboly. Avagy végre elégtételt kapnak azok az olvasók, akik gyűlölik, ha egy regényt két könyvként írnak meg, de csak az egyiket jelentetik meg. Ami biztosan lesz: öreg Ender (nem vén Ender), akinek Zeuszként a fejéből pattantak elő a könyv bizonyos karakterei, illetve gigászi hangyabolyok, remélhetőleg nem Starship Troopers kivitelben. (Ősz.)

Neal Stephenson: Seveneves
A könyv fizikai méretei miatt nem vagyunk meggyőződve róla, hogy ebben a naptári évben a kezünkbe vehetjük, de a remény hal meg utoljára. Stephensonból kiindulva, érnek majd bennünket meglepetések, mert aki képes sumér hackerekről és a toalettpapír kezelés szabályairól is cyberpunkot írni, attól minden kitelik.

Vernor Vinge: A Deepness in the Sky
Egy zsánerrasszista egyszersmind menthetetlenül optimista is, ezért töretlenül várja egy olyan könyv megjelenését, amire valljuk be, nem fogadnánk nagyobb összegben. Pedig egyébként van itt is minden: a Tűz lobban a mélybenből ismert Lomha Zónában fénysebesség alatt közlekedő hatalmas kereskedő űrflotta, mindenféle emberi civilizáció, és egy pókszerű faj, amelyik sajátságos csillagászati körülményei miatt csak rövid ideig képes aktív civilizációként működni. Ez sem rövid könyv, de legalább sok nyomdahiba fér el benne.


Hát ímhol olvashattátok a kinyilatkoztatást, feleim, tessék mélyen a pénztárcátokba nyúlni és áldozni az Igazi Science Fiction oltárán, addig pedig Greg Egan és Alastair Reynolds szelleme kísérjen benneteket utatokon! A végtelenbe, és tovább!

2015. július 6., hétfő

Forró napokra ajánlom

Ha már éppen leolvadna az emberről a bőr a nagy kánikulában, két igencsak hasznos dolgot tehet: beül a hűvös lakásba (vagy kádba, medencébe) egy jó könyvvel, vagy a moziba, megnézni egy remek filmet. Össze is szedtem három alkotást, amikről más helyeken írtam, és tökéletesnek tartok erre a célra.


Kezdjük talán az ausztrál sivataggal (ami amúgy igazából Afrikában van, a forgatás alatt a természet megtréfálta a stábot és Ausztrália hirtelen kizöldült), ahol is George Miller megcsinálta az igazi Mad Max epigont, ami sokkal jobb, mint az eredeti. Igen, mindenki jól hallotta: az autós posztapokaliptika mára már ZS-filmek klisétára lett, erre jön az eredeti író/rendező és megmutatja, hogyan is kell ezt csinálni. Ráadásul ennél tovább már nem lehet feszíteni a Mad Max élményt: a két órás játékidőben kb. húsz percig nem robognak a szereplők (azaz nincs akció vagy annak előkészítése), a többiben mind folyamatos a pörgés. Ráadásul a dizájn, a sminkek, az autók és az egész látványvilág hihetetlenül magával ragadó (pláne ha tudjuk, hogy még a lángoló gitár is igazi). És bármennyire is meglepő, de bizony ez egy feminista film - na jó, ez így durva, de komolyan és erőteljesen szól a női egyenjogúságról és a nők erejéről, elég csak megnézni Charlize Theron karakterét, aki lényegében a főhős, és kompetens, a nőkért tevőlegesen harcoló valaki (nem egy női testbe bújt férfi). És ezen kívül is nagyon sok rétege van a filmnek. Ami pedig az akciót illeti, nos, mindig is öröm ennyire jól megkoreografált üldözést és gyilkolást nézni a vásznon. Szóval ha csak egyetlen filmet néz meg az ember 2015-ben az az új Mad Max legyen (és utána úgy is napokig fogja hallgatni a zenéjét).


Na most nem ez a legjobb Szorokin. Kicsit néha leül, itt-ott nem nagyon érteni, miért is jó nekünk egy-egy fejezet, de amikor jó, akkor nagyon jó. Szorokin elméje annyira furcsa, hogy az ötletei azonnal letaglózzák az olvasót. Nagyon nem is tudnék mit hozzátenni ahhoz, amit az ajánlóban írtam, veszteni nagyon nem veszíthet vele senki, aki szereti az ilyen furcsa könyveket és nem zavarja, hogy kicsit lassan haladnak a dolgok.


Amit mindenképpen érdemes tudni erről a regényről, az az, hogy ez az utóbbi évek legfontosabb és több szempontból is a legjobb magyar fantasztikus regénye. Nem csak mint fantasy, de még a sci-fiket is simán maga mögé utasítja. A témája, annak komplexitása, kidolgozottsága, a karakterek, a konfliktusaik, a világképe, mind azonnal klasszikussá teszik a regényt. A szerző nem mismásol, nem feledkezik el arról, hogy bizony itt nem lehet félvállról venni a dolgokat, bizony rendesen összerakta a könyvet. És mindenki meg tudja találni azt, amit neki mond, legyen az nő vagy férfi. Számomra a könyv érzelmi vonala volt a leginkább letaglózó, ha végiggondoljuk az egész helyzetet szűkölve tekintünk a körülöttünk lévő világra is. A Horgonyhely nem azért lesz nagyon durva könyv, mert csonkítás, erőszak és embertelen elnyomás van benne (és pár sokkoló jelenet), hanem mert a valóság legfontosabb kérdéséről beszél: a gyűlöletről és mások leigázásáról, aminek egyik formája, hogy a világ lakóinak felét alacsonyabb rendűnek tartják csak azért, mert egy bizonyos nemhez tartoznak. Mindenkinek el kell ezt a könyvet olvasnia, gondoljon akármit a nőkről és a feminizmusról. Ennél fontosabb könyv nem nagyon lesz egy darabig a magyar fantasztikumban.

2015. július 3., péntek

Oly sokáig voltunk lent (Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól)

„Tudom, azt hiszed rólam,
Ismerem jól a világot,
De nem tudok mondani semmit,
Magam is csak várok, várok.”

Ritkán szoktam ilyet mondani, de nem a szerzőre, hanem a kiadóra haragszom. Jelen helyzetben az Agave Kiadóra legújabb regényük, Pék Zoltán Feljövök érted a város alól című könyve miatt. A regényt a kiadói marketing nagyon erősen pozícionálta, egyszerre komor sci-fi jövőkép, egyszerre Budapest-regény, undeground, dicki vízió, ráadásul mindehhez figyelemfelkeltő borítót is készítettek, a szerző személye (elismert és sokak által kedvelt fordító) és a cím (ami ráadásul többszörös jelentést hordoz) csak tovább fokozta az olvasók várakozását. De hangozzon bármennyire is keményen, ezt a regényt nem lett volna szabad kiadni. Félreértés ne essék: nem azt mondom, hogy Pék Zoltán kötete egyáltalán nem érdemes a kiadói figyelemre. De így, ebben a formában ez még nem „kulcsrakész” könyv. Ez egy kézirat, egy első draft, amivel még sokat kell dolgozni, amíg a fogyasztók elé kerülhet, és ez nem csak a szerző feladata.

„A világ olyan valószínűtlen,
Az álom én vagyok,
Olyan jövőkbe nézek,
Amiket sosem láthatok”

A rövidke regény szétszórt információmorzsákkal építi fel a világát: a jövőben (?) Buda és Pest két egymással ellentétes fejlődési utat választott városállam. Előbbiben a könyv történései előtt 25 évvel történt Merénylet (egy korábban jelentéktelennek hitt vallási szekta vezetőjének meggyilkolása) után egy teokratikus, múlt felé forduló államalakulat jött létre, utóbbiban a keleti bevándorlókkal karöltve egy high-tech „city” alakult ki. A hajdani belváros pedig amolyan senkiföldje, ahol főhősünk, Corvinus is tevékenykedik. Kisebb-nagyobb, a legális és illegális határán billegő munkákból tartja fenn magát, kallódik, semmilyen cél nem vezérli. Amikor azonban egy régi ismerőse (nehéz lenne barátnak nevezni) és üzlettársa felkéri, hogy segítsen egy eltűnt fiú ügyében, aki Budára szökött, régi sebek tépődnek fel, Corvinus pedig úgy tűnik, célt kap az életébe.

Ez így összefoglalva, a fülszöveggel és a borítóval megtámogatva nagyon hatásosnak tűnik. Érdekes disztópia, borzongató világkép, mindez az ismerős Budapesten (mindig elgondolkodom azon, hogy aki nem a fővárosban él, mennyivel másként dekódolja az ott játszódó szövegeket), magyar közegben, egy antihőssel, rejtéllyel és komor atmoszférával. Igen ám, de mindezek legjobban a fülszövegben vannak összerakva, ugyanis amit a regény produkál, az nem éppen ez.

„Mint egy hosszú háború
ahol győz az ellenség”

A Feljövök érted a város alól esetében Pék Zoltán azt a regényírói hagyományt követi – tudatosan vagy tudattalanul –, amikor a cselekmény csupán egy eszköz a világ bemutatására és/vagy a szerző különböző témákkal kapcsolatos gondolatainak átadására. Ezzel semmi gond nem is lenne, ha a történet nem élne túlságosan sok klisés fordulattal. Ami már csak azért is probléma, mert nem sok fordulat van a regényben.. Az olvasóban egy idő után kialakul az az elképzelés, hogy hiába is várna a lassan haladó cselekménytől izgalmat, amiért tovább kellene követnie Corvinust, azt nem fogja megkapni, a kiszámíthatóság és a sablonosság hamar megöli a kötet cselekményét, ami máris megnehezíti Pék Zoltán dolgát, hogy fenntartsa az olvasóban az érdeklődést.

Forrás
A szerző ráadásul hiába próbál atmoszférát teremteni, nem állt össze a fejemben a könyv világa. A beígért high-tech Pest például megmarad pár mondatnak. De ugyanez igaz az egész fiktív Pest-Budára, az ember nem érzi, hogy valóban ott jár, ahol a Keleti és Nyugati Pályaudvarok leomló, de patinás épületei vannak, ahol a hatalmas sugár- és körutak, gangos belvárosi házak, a hullámzó Duna, a folyó felé magasodó budai hegyek, a Bazilika, a Vár, a kis budai utcák a dombok közt és a sűrű pesti úthálózat alkotnak egy különös, egyedi hibrid metropoliszt. Attól, hogy a szereplők kimondják, hogy a megjelenő féltucatnyi budapesti helyszín és épület micsoda, még nem lesz a könyv „Budapest-regény”. Az élményt meg kell teremteni, nem el kell mondani. Olvasás közben a helyszín nem rendelkezik funkcióval, csak van, ezért bármelyik másik valós vagy fiktív kettéosztott városban játszódhatna a történet. Budapestnek megvan a maga sajátossága, amiért nem csak a többi magyar várostól, de a világ több más nagyvárosától is különbözik. Ez a különbözőség viszont nagyon hiányzik ebből a könyvből. Ráadásul olvasás közben inkább az ugrott be, hogy Gáspár András jövőbeli városa a Kiálts farkast című könyvében sokkal élőbb és „pestibb” (az inkább pesti regény, sem mint budapesti). De nem ez az egyetlen könyv, ami eszembe jutott Pék Zoltán kapcsán.

Pék Zoltánt fordítóként ismerik, nekem azonban mégsem Gaiman vagy Dick ugrott be olvasás közben, hanem az, hogy ő ültette át magyarra Jeff Noon Vurtját. Ez a manchesteri pszichedelikus, cyberpunk-szerű, sci-fi/fantasy hibrid kaland nagyon egyedi élményt nyújt az olvasóknak. Jelen regény stílusában mintha valami hasonlót próbálna megvalósítani. Elsősorban azt mondanám, minimalista stílust akart elérni a szerző, olyan mondatokkal, amik mindegyikének súlyt kíván adni. Azonban ez a másik végletbe csúszik át., A sok komor szentencia, különösen mert a főszereplő E/1-ben, jelen időben narrál, egy idő után unalmassá, üressé, néhol már-már nevetségessé válik. Corvinus ráadásul a regény előrehaladtával mintha egyre sűrűbben akarna megosztani életbölcsességeket, nagy igazságokat. Viszont ettől is csak olyan lesz, mint a kerület furcsa figurája, akit mindenki ismer, de senki sem vesz komolyan. Corvinus ráadásul nem éppen koherens karakter: egyszerre profi, aki tudja, hová kell menni, hová kell ütni, igazi cyberpunk figura – a regény nem CP, de erőteljesen épít annak elemeire –, aki a társadalom peremén él, saját elhatározásból semmilyen emberi kapcsolata nincsen. Ugyanakkor egy idő után kezd olyan lenni, mint egy kis senki, aki igazából nem annyira jó, aki nem azért szótlan, mert nem akar megszólalni, hanem mert nincs is mit mondania igazából az üres életbölcsességeken kívül. Corvinus nem antihős, Corvinus antikarakter. Értjük, hogy a múltjában kegyetlen dolgok vannak, de ezek is olyanok, mintha csak azért került volna oda, mert egy ilyen figurának sanyarú gyerekkor dukál. Természetesen van ennek a szálnak létjogosultsága, hiszen a jelenben több dolog is ide csatol vissza – a motiváció, bizonyos karakterekhez való viszonya etc. –, de ezt is üresnek és végtelenül klisésnek érezni, ahogyan szinte minden alkotóelemet.

Sokáig lehetne még beszélni a könyvről, ha pedig felvállalnánk, hogy bizonyos spoilereket elmondunk, akkor az egész kötet összedőlne – például miután főszereplőnk a fél könyvön keresztül végig aggódott, hogy át kell mennie Budára, mert az egy igazán szörnyű hely, egyszerűen csak átsétál, és minden akadály nélkül el is vegyül ott. Olyan érzést kelt ez, mintha feleslegesen misztifikálná túl a dolgot, az ember valami komolyabbra számít. Nem érezni, hogy van ok az aggodalomra és a félelemre. Mint amikor izgulunk, hogy vajon mi fog előugrani a szekrény mögül, de aztán kiderül, hogy semmi sincs ott.

Amiről még mindenképpen szólni kell az a regény zenei vonatkozása. A Feljövök érted a város alól egy Európa Kiadó szám egyik sora, ahogyan a regény minden egyes fejezete egy-egy késő hetvenes, de főleg nyolcvanas évekbeli zeneszámhoz kapcsolódik (Európa Kiadó, Hobo Blues Band, KFT, LGT, Piramis, Sziámi, Beatrice, Karthágó, Bikini etc.). Ezek a fejezetcímek jobb-rosszabb módon – néhol kifejezetten sután – beleszövődnek a könyv szövegébe is. A szerző egy interjújában kifejtette, hogy szerette volna beleilleszteni ezeket a szövegeket a könyvébe, a regény nem áll különösebb célzott viszonyban ezekkel. Nem arról van szó, hogy általuk tudatosan akarta a könyv értelmezését befolyásolni, azonban mégis ez történik. Úgy gondolom, ez lehet a könyv egyik kulcsa. A könyv, mondjuk így, annyira undergrounddá akart válni, mint ezek a zeneművek. Ha valaki ismeri ezeknek az együtteseknek a munkásságát és nagyjából el tudja képzelni a nyolcvanas évek „ellenkultúráját”, akkor olvasás közben talán maga is hajlamos úgy tekinteni Pék Zoltán regényére, mint ami ezt az érzést igyekszik megidézni. Az hagyján, hogy a könyvben igazán semmi sincs, amitől ne íródhatott volna a nyolcvanas években – valószínű, ha akkor jelenik meg, kultikussá válik, ha csak bizonyos körökben is –, de a felhasznált panelek és a szöveg stílusa is ezt az érzést erősítette meg bennem. Mert milyen is ezeknek a szövegeknek a jövőképe? Sötét, komor, a bomló szocializmus romjain valami rideg és embertelen nőtt fel, ahol az emberek tömegei élnek a társadalmon kívül, a rendszer elemberteleníti a polgárokat, elvesz minden reményt a jobb életre. Elég csak meghallgatni néhány számot a pesti prolik és a kallódó ifjúság életéről a nyolcvanas években, és továbbgondolni, milyen folytatása lehet egy ilyen jelennek. A regény világa is ilyen, mintha egy nyolcvanas évekbeli rock-zenekar albumának a szövegkönyve lenne az elképzelt jövőről, ahogyan azt a kirekesztettek látják. Csak sajnos, ahogyan a nyolcvanas évek sem csak a kőbányai lakótelepekről szólt, úgy a jövő sem csak ilyen. És amíg egy zeneszámban az ember nem foglalkozik az éppen csak felskiccelt világkép hiányosságaival – hiszen azt a szöveghez tartozó zene is segít megteremteni – addig egy regényben ezek a hiányosságok sokkal szembetűnőbbek. A stílus talán képes elfeledtetni, de még akkor is ott marad a hiány. Nem hiszem, hogy sokak számára fog ez az „album” ismerős életérzést felhozni, de azt hiszem, ha mégis, abban nagy szerepük lesz a fejezetek címeit adó zeneműveknek.

Úgy tűnhet, hogy semmi értékelhetőt nem találni Pék Zoltán első regényében. Ez nincs így, én igyekeztem nyitottan állni a könyvhöz, és kifejezetten sokat töprengtem rajta. Talán én is meglátom az értékeit, ugyanakkor azt gondolom, a szerzőnek még sokat kell dolgoznia, hogy minden elképzelését teljes mértékben meg tudja valósítani. Most ez sajnos nem sikerült neki, szemben mondjuk Totth Benedeknek a Holtversennyel (ez volt a harmadik könyv, ami olvasás közben eszembe jutott), aki sikeresen került át a fordítók világából a regényírókéba. Mindazonáltal úgy gondolom, ebben nem csak a szerző a felelős, bár valóban elhamarkodott és nem szerencsés ilyen kijelentést tenni. Én úgy látom, hogy az Agave kiadó nem foglalkozott kellően ezzel a szöveggel, több, nyilvánvaló hibát egy szerkesztő képes lett volna kiküszöbölni. Egy elsőkönyvessel sokat kell foglalkozni. Tanácsokkal kell segíteni és ha kell, visszatartani a kéziratot addig, amíg készen nem áll a kiadásra. Különösen, ha úgy gondol magára egy kiadó, mint egy írói műhelyre, vagy egy színtérre, ahol a kezdő szerzők megmérettethetik magukat. A Feljövök érted a város alól esetében a felelősség éppen ezért nem csak a szerzőé, de a kiadóé is.

Megnyílt a lábad előtt az időóceán
Várnak rád, hogy lépteid vezessék
Odaát egy ismeretlen sötét tartomány
Légy nálunk üdvözölve, vendég:
A Föld árnyékos oldalán

(Köszönet Szabó István Zoltán "Steve"-nek a szerkesztői észrevételekért)