2015. január 17., szombat

Pandóra csillaga

Az egészet ott kell kezdenem, hogy 2012 nagyon erős év volt számomra science fiction regények terén. Pontosabban a második fele, amikor is gyakorlatilag a képembe robbant a new space opera a maga lélegzetelállítóan érdekes, eleven és a bennem élő, a sci-fit imádó, űrhajókkal és idegen bolygókkal teli fantáziájú gyereket magával ragadó ötleteivel. Alastair Reynolds két regénye, a Tűz lobban a mélyben Vernor Vinge-től, és Peter F. Hamilton könyve, A földre hullt sárkány. Ugyan előbbiek sokkal grandiózusabbak, és később többször is hivatkoztam rájuk, mégis, Hamilton regénye valahol sokrétűbb és szimpatikusabb is számomra, ráadásul nagyon meg is lepett olvasás közben. Azóta várom, hogy Hamiltont felfedezze újra a hazai könyvkiadás, és amikor egy éve megtudtam, hogy a Delta Vision ki akarja adni a Pandóra csillagát (Pandora's Star) és közvetlen folytatását, a Júdás elszabadult (Judas Unchained), mindenhol ezt tekintettem az év legfontosabb sci-fi megjelenésének. Aztán végül hosszú várakozás után a kezembe vehettem a 2004-es könyvet (két kötetben), és bár nagyon sokáig kételkedtem, mégis végül azzal az érzéssel tettem le a könyvet, hogy rögtön belekezdenék a folytatásba.

2050-ben a NASA első Mars-expedíciója hosszú utazás után landol a vörös bolygón. Wilson Kime élete csúcspontját éli át pilótaként, legalább is egészen addig így gondolja, amíg egy házilag barkácsolt űrruhában le nem inti az űrhajójukból kiszálló asztronautákat Nigel Sheldon, egy fizikus, aki barátjával, Ozzie Isaacsszel épp az előbb nyitott féregjáratot a Földről a Marsra. Ezután ugrik a történet, és 2380-ban vesszük fel ismét a fonalat. Ekkor a Csillagközi Nemzetközösség keretein belül az emberek már több mint száz világon élnek, amiket a féregjáratok segítségével, szisztematikusan gyarmatosítottak. A bolygókat hatalmas vasúti hálózat szövi be, melyek a világokat összekötő kapukon keresztül biztosítják a faj lüktető életmódját. Az olyan új felfedezéseknek hála, mint a személyiség adattárolóba mentése és a kvázi örök életet biztosító megfiatalító kezelések, a társadalmat nagy fokú stabilitás jellemzi, csupán néhány elszigetelt esetben kell katonai erőt bevetni. A hatalmas vállalatok, planetáris és csillagközi dinasztiák, köztük pedig talán a legnagyobb, a féreglyuk-technológia monopóliumával rendelkező Térhajlítású Űrközlekedési Vállalat irányítja a Nemzetközösséget. Béke és nyugalom jellemzi az átlagemberek életét.

Egy jelentéktelen bolygón azonban egy csillagász megdöbbentő felfedezést tesz. A Nemzetközösség kutatói eddig is tudták, hogy egy több, mint ezer fényévnyire, a féregjáratok hatósugarán túl lévő kettőscsillag tagjait valami különös idegen burok vett körbe. Azonban senki sem gondolta, hogy a beburkolás nem éveket, hanem pillanatokat vett igénybe. Az emberiség vezetői felbolydulnak: valami van odakint, ami mérhetetlen hatalommal bír, és valamiért egész csillagrendszereket szigetel el. A Dyson Alfa és Béta fajai magukat szigetelték el? Vagy valaki más zárt be valamit? Akármiért is történt, egy bizonyos, veszély leselkedik az űr eddig fel nem térképezett részében. Ugyan az emberiség már találkozott idegenekkel, mint a sok világon jelen lévő szilfenek vagy a hatalmas , több fajnak otthonául szolgáló űrhajóval, a Mennyei Angyallal, de ezek csupán minimális hatást gyakorolnak a Nemzetközösség életére. Az emberek úgy döntenek, űrhajót építenek és a féregjárat-technológia segítségével elmennek a Dyson Ikrekhez, kideríteni, ki és miért hozta létre a két burkot. Wilson Kime-nak most újfent lehetősége nyílik arra, hogy átélje az igazi felfedezés élményét és dicsőségét, mint a Második Esély nevű hajó kapitánya.

Azonban a Nemzetközösségen belül sokan nem akarják, hogy az űrhajó elinduljon. A magukat az Emberi Öntudat Őrzőinek nevező terrorista szervezet meg van győződve, hogy egy idegen lény, a Csillagutazó, beépült a Nemzetközösségbe, és végső célját, az emberiség elpusztítását a Második Eséllyel akarja elérni. És bár a legendás nyomozó, Paula Myo már évtizedek óta a nyomukban van, félő, hogy sikerrel járnak az expedíció megakadályozását illetően.

Ahogyan az a hosszú történetismertetésből is látszik, ez egy grandiózus, több nagyobb és apróbb összetevőből felépülő világ, ahol a szerző több tucatnyi szereplőt mozgat. A fent leírt történet csupán a főbb vonala a regénynek, emellett még több kiegészítő szál is van, és ezek mindegyike valamit hozzátesz az egész képhez. A legfontosabb dolog éppen ez a könyvvel kapcsolatban: ez egy 1150 oldalas írás, ami ráadásul valójában csak egy fél regény, a folytatással lesz teljes a történet (mint a Hyperion és a Hyperion bukása esetében, azzal a különbséggel, hogy a Pandóra csillaga egymaga hosszabb, mint Simmons két Hyperionja együtt). És igazából a méret minden felmerülő főbb negatívum oka. Hamilton szeret lassan építkezni, ez már A földre hullt sárkánynál is látszott, ám amíg az egy 700 oldalas katonai sci-fi, addig ebben a regényben 700 oldalig nem sok igazán erős fordulat történik. A több szál és több szereplő bemutatása, elmélyítése, kapcsolataik felvázolása, a Nemzetközösség világának, bolygóinak lefestése akarva-akaratlanul hihetetlen méretűvé duzzasztják a könyvet. Ráadásul az én ízlésemnek néhol már sok volt a leírás, a különböző planéták és a nemzetközösségi élet jellemzőinek bemutatása nem igényelt feltétlenül ennyit, ahogyan némelyik szál is sokkal hosszabb, mint amit a szerepük indokol - még akkor is, ha azok is a könyv végére érdekessé válnak, az egyikről ráadásul sejteni, hogy igazán a folytatásban lesz szerepe. Egy ekkora könyvnél az ember óhatatlanul elfelejti, mit olvasott öt-hat-hétszáz oldallal korábban. És az rendben van, hogy ha elfelejtettük, akkor az nem is volt igazán releváns információ, de néha a meglepetés azért ért, mert eszembe jutott, hogy egyik vagy másik szereplővel már találkoztunk - 300 oldallal korábban.

A részletességnek persze nem csak negatív oldala van. Hamilton nagyon sok időt szentel arra, hogy bemutassa, hogyan is néz ki ez a XXIV. század, hogyan működik a gazdaság, a társadalom, milyen az az életforma, ahol az ember számos életciklust tud maga mögött, vagy éppen hogyan is működik a bűnüldözés. Mindezeknek köszönhetően egy hihetetlenül grandiózus képet kapunk a jövőről, annak miriádnyi aspektusáról, olyan szintű realista ábrázolásmóddal, amivel a csili-vili űrhajós sci-fikhez szokott olvasó ritkán fut össze egy űroperában (mert attól, hogy mindenki féregjáratokon utazik, a történet a regény végére igazi űrhajós science fictionné válik). És ami a legfurcsább, egy idő után azon veszi észre magát az ember, hogy rendben, sok mindent megtudtunk a világról, de azok az elemek is érdekelnének bennünket, amikre csak egy-két elejtett utalás jutott (ugyanis azoknak tényleg semmi szerepük nincsen). Az író így is talán az összes aspektusát, következményét, lehetőségét megmutatja egy ilyen jellegű jövőnek, a lehetséges társadalmi kísérletektől kezdve az élvhajhász életmód legszélsőségesebb változatáig.

Jim Burns

Persze az ember egy idő után ráun a nagy világbemutatásra, erre már fentebb kitértem. A sztori néha észveszejtően lassan cammog előre, és hiába lesz később jelentősége egy-egy szálnak, kezdetben ezt nem érezzük. De amikor az űrhajósok végre a könyv felénél eljutnak a beburkolt csillagokhoz, ott átkapcsol a történet. Nem mondom, hogy felpörögnek az események, de onnantól kezdve exponenciálisan megnő a 100 oldalra jutó fordulatok száma, a megdöbbentő összefüggések felbukkanása és úgy egészében az az érzés, amikor az ember szinte fizikailag ugrik egyet a meglepetéstől. Hamilton itt - gyakorlatilag a magyar kiadás második kötetében - mutatja meg igazán, mire is képes. A feszültség némelyik jelenetben fizikailag tapinthatóvá válik, aztán amikor kiderül, mi is van a burok alatt, ott az író elengedheti a fantáziáját, és azt is beszippantja a könyv, aki unta az azt megelőző közel 700 oldalt. Sajnos el kell ismerni, hogy egy 200 oldalas könyvnél nem baj, ha a fele csak felvezetés, de egy 1200 oldalasnál már igen. Viszont ez most nagyon rosszul fog hangzani: én valahol az utolsó 400 oldal miatt meg tudok bocsátani. Ugyanis a könyv végére viszont már tényleg teljesen felpörögnek az események, az eddig unalmas szálak is érdekesekké válnak, a nyugodt, optimista jövőképbe Hamilton szinte örömmel tolja bele a konfliktust, és a szemünk láttára következik be a kataklizma. Az ember elkezd izgulni, szorítani a szereplőknek, elkezdi falni az oldalakat, érdeklődve olvassa, mi történik a különféle szereplőkkel. Aztán amikor óhatatlanul eljutunk az utolsó oldalhoz, azonnal nyúlnánk a folytatásért.

Viszont bármennyire is érdekes lesz a regény a végére, bármennyire is grandiózus a világa, bármennyire is csigázzák fel az embert a konfliktusok, ezt a könyvet minden erénye ellenére sem tudom áhítattal forgatni. Egyszerűen attól, hogy egy nagyon egyedi sci-fi univerzumot épít fel és csavar rengeteget a sztorin - és igen, megemelem a kalapom, egyes húzásai tényleg briliánsak -, még nem tudok elfeledkezni a stílus egyszerűségéről. Itt nem fogunk frappáns, idézhető mondatokkal találkozni, vagy mély filozófiai eszmefuttatásokba botlani. Karakterdrámát se nagyon várjunk, a szereplők mindegyike rendelkezik jellegzetes stílusjegyekkel, és nem mondanám őket sablonosnak - ha kétdimenziósnak is tűnnek, azért még el kell ismerni, hogy ezek elég érdekes dimenziók -, de ennyi karakter esetében óhatatlan, hogy csak néhányuk mozgatórugóiba nyerhetünk bepillantást. Az olyan karakterek, mint a terrorista Elvin, Ozzie vagy Kime, kiemelkednek a másodlagosan érdekes szereplők közül (Nigel Sheldon, Oscar vagy éppen Melanie, aki egy idegesítő és jelentéktelen mellékalakból válik nagyon fontossá, ezzel indokolva az első kötet unalmát kicsit oldó nyomozós vonal meglétét). De a két legérdekesebb figura a két nagy ellenlábas, Paula Myo nyomozó és Bradley Johansson, az Őrzők vezetője. Paula a maga szociális és érzelmi kirekesztettségével együtt is az egész könyv legérdekfeszítőbb alakja, ő az, aki szemmel láthatóan a legkompetensebb, legaktívabb, egy igazi kulcsfigura. Johansson pedig egy, a háttérben manipuláló kultuszvezér, akiről azonban a könyv előrehaladtával egyre többet tudunk meg, míg a végére az olvasóban teljesen megkérdőjeleződik az, amit eddig gondolt róla.

Végeredményben viszont elég nehéz úgy ítélkezni egy regény fölött, hogy gyakorlatilag csak a felét olvastam el. Annyi már látszik, hogy itt valami grandiózus dolog várható, hiszem sok központi kérdésre nem hogy választ nem kaptunk, de még utalást sem, viszont egyes elejtett momentumokból arra lehet következtetni, hogy itt bizony még sok meglepetés fog várni bennünket. Ráadásul azért is nehéz helyzetben vagyok, mert szívem szerint azt mondanám, csak akkor kezdjen bele az ember az olvasásba, ha utána - esetleg egy szusszanásnyi szünet beiktatásával - neki tud állni a folytatásnak. Viszont azt is ki kell emelnem, hogy Hamilton magyarországi kiadása miatt mindenkit arra kapacitálok, hogy ha teheti, vegye meg a könyvet - persze csak ha érdekli a történet, remélem, nem fog benne csalódni -, ezzel is támogatva a jövőbeli más művek kiadását. A Pandóra csillaga esetében azt minden hezitálás nélkül elmondhatom, hogy ez egy monumentális sci-fi, igazi, jól megírt new space opera, ahol a realista világalkotás és a sziporkázó, néha teljesen egyedi ötletek jól kiegészítik egymást. Hatalmas kő gördült le a szívemről, hogy nem kellett csalódnom Peter F. Hamiltonban, ugyanis a kezdeti (még ha ez a kezdet a regény feléig is tartott) kétségek és rossz szájíz ellenére, a kisebb döccenők mellett is valóban önfeledten tudtam élvezni az elém táruló képet és a történetet, aminek nagyon várom a befejezését.

Manchu képe a francia kiadáshoz

2015. január 6., kedd

2014 zenével

Valahogy most nincsen kedvem évértékelőt írni. Biztos van, akit érdekel, melyik könyvek tetszettek a legjobban, de nem érzek rá késztetést, hogy ilyenekről írjak, nem tudom, miért. Talán mert most sokkal jobban foglalkoztat a saját valós életem. Viszont személyes hangú visszatekintést sem szerettem volna, egyrészt mert félek, hogy túlságosan sokat osztanék meg magamról, amit később megbánnék, másrészt a visszatekintéseknek csak akkor van értelmük, ha az ember tanul vagy merít a történtekből. Miközben nézegettem (hallgattam) a blogger kollegina zenei összeállítását az ötlött a fejembe, miért nem zenékkel mutatom be 2014-et? Igaz, hogy nem tudok zenélni, nem értek a zenéhez, nem tudom megkülönböztetni a zenei stílusokat (mármint névvel nem), de zenével nőttem fel, szinte mindig kell, hogy szóljon valami a közelemben. Talán éppen ezért sokszor egy-egy helyzetnek, emléknek, érzésnek, könyvnek, filmnek, sőt, embernek is társítok a fejemben jellegzetes zenét, amit hallva rá asszociálok (például Blue Swimm című Yppah számról az Óraverzum ugrik be, csak hogy mondjak egy könyvet).

Persze nehéz lenne mindent zenével illusztrálni, de meglepően sok új hangzás került be az életembe. Talán ez is jelent valamit. Lássuk! (Ezeken kívül persze sok más és más zenét hallgatok, de ezek a legerősebb hatásúak szigorúan a tavalyi évből.)

2015. január 2., péntek

Solaris

Stanisław Lem egyike volt a legismertebb nem angolszász sci-fi szerzőknek, a Solarist (1961) pedig sokan - valószínűleg joggal - a legfontosabb művének tartják. Valószínűleg sokat segített a népszerűsítésében Andrej Tarkovszkij filmadaptációja, ami nem csak, mint science fiction, de mint lélektani film is fontos alkotás (nem csoda, ha amerikai remake is készült belőle). A regény és a két filmváltozat érdekes módon ugyanannak a történetnek három különböző aspektusát emeli ki, három különböző megközelítést alkalmaz. Most a regényről fogok csak beszélni, de ajánlom megtekintésre a filmváltozatokat is (még az újat is, minden hibája ellenére).

A történet kezdetén Kris Kelvin pszichológus megérkezik a Solaris Állomásra, ahol néhány tudós munkálkodik azon, hogy megértse, de legalább is tanulmányozza az idegen bolygót befedő, különös, élő óceánt. Kelvinnek hamar rá kell jönnie, hogy a tudósok között őrült állapotok uralkodnak, de ami a legkülönlegesebb, nemsokára neki is szembesülnie kell azzal, amit valószínűleg az óceán okozott. Vajon miről van szó? Az eddig kiismerhetetlen, gyakran a józan észnek ellentmondóan viselkedő óceánlény kapcsolatfelvételi próbálkozásáról? Vagy valami félresikerült kísérletről? Esetleg isteni büntetésről? Netán épp ellenkezőleg, lehetőségről, hogy az emberek rendbe hozzák régi hibájukat? Akármelyik is, Kelvinnek szembe kell néznie saját legmélyebb félelmével.

A könyv bár ötven éves, ez nem érződik rajta annyira, pontosabban a technikai részleteken az ember hajlamos átsiklani, ugyanis maga az alapfelvetés roppant érdekes, a prózája pedig nem is akar klasszikus értelemben vett sci-fiként viselkedni. Ugyanakkor mégis sci-fi regényről beszélünk, ami egy klasszikus toposzt próbál átértelmezni.

A regény két fő gondolatmenet mentén szerveződik. Az egyik a kapcsolatfelvétel örök témája, Az idegen óceánlény vizsgálata az emberiség legnagyobb kihívása, valami, amire már régóta vágynak. Ugyanakkor hamar rájönnek a kutatók, hogy szinte semmit sem képesek kihámozni a megfigyeléseikből és kísérleteikből, a külön tudományággá vált Solaris-kutatás - a szolarisztika - száz éve alatt ugyan hatalmas mennyiségű adat és hipotézis halmozódott fel, de tények tekintetében annál szegényesebbek az emberek. A könyv sok oldalon keresztül foglalkozik ezekkel a hipotézisekkel, a szolarisztika történetével, kutatóival, közben pedig bemutatja az óceán természetét, jellemzőit. Ezek a részek sokszor talán túl vontatottak, ugyanakkor érdekes gondolatokat tartalmaznak a tudomány fejlődéséről, jellegéről, mindenféle tudomány mivoltáról. Lem egy percig sem hagyja az olvasót reménykedni: meddő kísérlet bármilyen módon is vizsgálni az óceánt, és bár a könnyv végén nyitva hagyja a lehetőségét annak, hogy talán most változás következik ebben, az olvasó nem képes már feltétlenül reménykedni. A bukás, az igazi megismerhetetlen elfogadása a legnehezebb feladat mindenkinek. A Solaris ezért válik kulcsfontosságú regénnyé, mert a sci-fi klasszikus alapvetését, miszerint az univerzum megismerhető és a tudomány segítségével minden megmagyarázható, teljes mértékben megkérdőjelezi.

Ráadásul nem csak az univerzum megismerhetősége kerül mérlegre, hanem az elképzelés is, hogy az ember "meghódítja" a világegyetemet és a csillagokat. Ahogyan az amerikai határvidék mítosza áttevődött az űrbe a ponyvamagazinokban, úgy az idegen világok amolyan kicsit eltorzított, de lényegében antropomorf helyek lettek, az idegenek sem sokban különböznek azoktól a civilizációs formáktól, amiken az emberiség a történelem során átesett. Sok science fictionben az idegen, a más valami jellemző emberi felnagyítása, tükörként arra szolgál, hogy az emberiség tanulmányozhassa benne magát. A Solaris óceánja azonban minden, csak nem emberi. Lem ki is fejti, hogy az ember antropomorf szemlélete a legnagyobb gát, ám ennél is nagyobb az, hogy az ember számára megérthetetlenül idegen az egész bolygó. Ugyanakkor mégis talán az óceán az, ami a leginkább képes megmutatni az emberi lélek legmélyét. (Aminek az ötlete és bemutatása valóban egyedi és felejthetetlen.)

És éppen ez, a lélek legmélye a másik központi eleme Lem művének, vagyis Kelvin és Harey története. Tarkovszkij filmje erre fókuszál, és számomra ennek a történetnek ez sokkal fontosabb részének is tűnik. Azonban amíg a filmváltozatban minden egzisztenciális kérdés ennek a karakterdrámának a hatáskörében történik, addig a könyv kevesebbet foglalkozik vele, és egyetértve a kolleginával, hiába az ebből a szituációból fakadó - néhol valóban remek jelenetekben felvillantott - feszültség, az állandóan beékelődő tudományos fejtegetések megakasztják a történetnek ezt a szálát, és az olvasó elveszítheti érdeklődését. Amíg a filmváltozatban az egzisztenciális vonal fogott meg, addig a könyvnek inkább a korábban taglalt tudományfilozófiai vonala és a sci-fi alapötlet újraértelmezése fogott meg. Igazából itt Kelvin és Harey története csupán ürügy, sokkal jobban is ki lehetett volna használni a kettejük viszonyában rejlő drámát. Ritkán mondok ilyet, de lehetett volna hosszabb a könyv, hogy a felmerülő kérdéseke jobban kifejtse.

Emellett sajnos nekem is problémám volt a könyv végén hirtelen előkerülő vallásfilozófiával, amit annak tudok be ugyan, hogy a megismerés kudarca akarva-akaratlanul előhívja az emberből a metafizikai magyarázatokat - mert az emberi agynak valamilyen magyarázatot kell találnia az érthetetlen eseményekre. Azonban ezt a részt ennek ellenére is előkészítés nélkülinek éreztem.

Érdekes, hogy mikor évekkel ezelőtt olvastam a könyvet, megfogott, de nem tudtam megmondani, amíg újra nem olvastam, hogy mi volt az az aspektusa, ami nagyon tetszett. Újraolvasva megint érdekesnek találtam a felvetett kérdéseket, de talán a filmváltozat miatt is már sokkal jobban meglátom azt, amitől talán még jobb lehetne a könyv. Félreértés ne essék, a Solaris nagyon erős és nagyon fontos könyv, több gondolata is intelligens és továbbgondolásra érdemes. Csupán arról van szó, hogy kihasználatlanul maradtak bizonyos lehetőségei, amiket viszont Tarkovszkij a maga módján kihasznált.

(Lábjegyzet: Lem nem szerette a filmváltozatot, holott erre véleményem szerint semmi oka nem volt.)

Forrás