2014. december 7., vasárnap

A Metabárók kasztja - La Caste des Méta-Barons

Sok helyütt lelkendeztem már Alejandro Jodorowsky Dűne-látomásáért, és amikor megtudtam, hogy elvetélt ötleteit képregényekben teljesítette ki, azonnal érdekelni kezdtek a művek. A Jodoverse néven emlegetett képregényes univerzum első tagja az Incal, amiből már a nyolcvanas években is akartak animációs filmet, illetve felröppent az a hír is, hogy majd Nicolas Winding Refn (Drive, Only God Forgives) készít belőle filmet. Magyarul az egész Jodoverse-ből a Metabárók kasztjának története, pontosabban annak kb. az első harmada látott napvilágot A Metabárók kasztja - első rész címen. Ezt a képregényt Jodorowsky az argentín Juan Giménezzel közösen alkotta meg, elmesélve az Incalban feltűnő utolsó Metabáró családfájának történetét.

Az egész a Metabunkerben, az utolsó, név nélküli Metabáró erődítményében kezdődik, ahol két robot, Tonto és Lothar szolgálja mesterüket. Unalmukban Tonto, aki már több száz éve szolgálja a családot, elkezdi mesélni a kaszt történetét. Az ős, Othon von Salza, egy kalandor, aki beházasodott a nagy múltú bárói családba, alapítja meg a Metabárók kasztját, miután egyedüliként menekül meg a bolygójának legendás erőforrásáért vívott küzdelemből. A történetben végigkövethetjük az ő, majd fia, Aghnar útját, láthatjuk Stealhead, a szívtelen hadúr kutatását a szerelem és az érzelmek után, Aghora, a női testbe zárt férfi harcát és végül az utolsó Metabáró küzdelmét az egész Univerzum pusztulását hozó idegenek ellen és végül saját kasztjának elátkozását.

Az egész Metabáró sorozat lényegében egy hatalmas, vérrel, intrikával és erősebbnél erősebb ellenfelekkel tarkított "űr szappanopera". Az öt generációnak mindig szembe kell néznie a kívülről jövő idegen fenyegetéssel - egy szomszédos Galaxis lakói, lélekszívó vámpírok egy másik dimenzióból, vagy az életet magát felfaló lények hordái -, ugyanakkor az emberiség más frakcióival is fel kell venniük a harcot - legyen szó akár a technopapokról, a technológiai fejlődést istenítő népről, a Shabda-Oud mentális erővel bíró boszorkányrendjéről, vagy a Birodalmat irányító elitről, kalózokról, rablókról. Végezetül pedig minden Metabárónak le kell győznie saját apját, hogy bizonyítsa, ő a leghatalmasabb harcos az ismert Világegyetemben, és senki nem képes megállítani. A Metabárók élete állandó harc és szenvedés, a ritkán adódó nyugodt és békés pillanatokat mindig megtöri valamilyen ármány vagy külső veszély. Az embernek ezért a vége felé kissé már az az érzése, hogy az újabb és újabb, nagyobb és erősebb ellenfelek mellett elsikkad valami, amiért igazán érdemes lenne olvasni a történetet. Szerencsére azonban Jodorowsky, még ha meg is marad a space fantasyk vad és főleg intrikákra-harcra összpontosító nyomvonalán, képes egy-két érdekes fordulatot belecsempészni a történetbe. Mind az öt Metabáró története érdekes a maga módján, bár személy szerint Stealhead alakja maradt meg bennem leginkább, az ő kutatása spirituális utazássá válik, ráadásul az ősatya mellett neki van talán a legnagyobb hatása az egész sorozatban. Magyarul Aghnar történeténél fejeződik be a kötet, de már ez a rész tartogat izgalmakat és érdekességeket.



Jodorowsky maga mesélt arról, hogy a Metabárókban több, Dűnéhez kitalált ötletét felhasználta. Ilyen az ő Leto hercege a Dűnéből, aki egy baleset folytán kasztrálttá válik. Belőle lesz a képregényben Othon, akitől egy Shadba-Oud  boszorkány valamilyen rejtélyes, már-már varázslat szintjén mozgó eljárás segítségével teherbe esik. Ahogyan a Dűnében Jessica, úgy itt Honorata egy nagyobb hatalom, az egyértelműen a Bene Gesseritről mintázott Shadba-Oudok ügynöke majd később árulója. Ez a történetszál le sem tagadhatná, honnan merít, de például a Birodalom felépítése is hasonlóságot mutat Herbert univerzumával, a technopapok akár a Dűnéből is előléphettek volna. Jodorowsky univerzumát egyébként számomra egyértelműen a lenyűgöző ötletek emelték ki a tucatképregények közül. Lényei, idegenjei, emberei, mindez Giménez rajzstílusában tálalva nagyon szuggesztív és magával ragadó. Hatalmas űrcetek, egzotikus bolygók, robotok és gyilkos szörnyek népesítik be ezt az univerzumot. Noha az űrcsaták néhol már olyan aprólékosak, hogy az ember hajlamos elveszni a részletekben, az alakok, az űrhajók, mind szemet gyönyörködtetőek, némelyik jelenet megvalósítása (pl. a párhuzamos dimenzióba való átlépés) pedig kifejezetten ötletes. Természetesen az egész látványban - ahogyan a történetben is - túlteng a maszkulinitás, a férfiak mint erőtől duzzadó izomkolosszusok, a nők pedig harcias amazonok és/vagy termékenység-istennők archetípusai, ez csak akkor zavaró, ha elfelejtjük, hogy ez egy harcos klán története egy kegyetlen és barbár űr-sci-fiben.

Mivel nagyon nehéz úgy beszélni a képregényről, hogy az ember ne lője le a váratlan fordulatokat - amelyek közül egy-kettő még engem, a sokat látott rókát is megleptek és örömet okoztak meglepetésükkel -, pláne úgy, hogy sokan csak a magyarul megjelent kötetet olvasták/férnek hozzá, ezért csak címszavakban próbálok beszélni azokról a főbb témákról, amelyek felbukkannak a lapokon. Jodorowsky mindig is hangoztatta - mind szóban, mind pedig a műveiben -, hogy alapvetően spirituális lélek. Az elvetélt Dűnéje is erről szólt volna, és a Metabárók történetében is felfedezhetőek. Szembeötlő például, hogy itt a lelkierő legalább akkora, ha nem nagyobb erő, mint a fizikai. A pozitív szereplők mind nemes lelkűek, ugyanakkor amikor a kaszt túlélése a cél, képesek a legaljasabb dolgokra, hazudnak, akár szeretteiket is becsapják. Kérdés, hogy mi a fontosabb, megőrizni a hagyományt, vagy az egyén boldogsága? És hogy mi értelme van egyáltalán magának a Metabáróknak? Ezek olyan dolgok, amik kiderülnek a képregényből. Stealhead kutatása, mint már mondtam, talán a legérdekesebb. Ugyan ő a leghatalmasabb harcos, mégis híján van az emberi érzelmeknek, ami nélkül nem válhat igazi Metabáróvá - ez az utolsó Metabáró kisé talán szentimentálissá sikerült történetében is visszaköszön -, ezért képes hatalmas áldozatokat meghozni. Ugyanakkor ő sem képes mindig szakítani saját lényének előbbre valóságával, ahogyan ez szinte mindegyik Metabárónál megjelenik - a nyugodt élet csábítása, az állandó harccal teli élet feladása -, és sokszor ez okozza vesztüket. Sokszor felteszi a történet a kérdést, mi célja egy ilyen életnek? A szereplők, főleg a nagy veszteségek után, sokszor érzik üresnek, céltalannak az életüket, ekkor vagy a féktelen öldöklésbe menekülnek - így válnak az Univerzum leggazdagabb zsoldosaivá -, vagy az apátiába, elvonulva a világ elől. Jodorowsky végül megadja a választ, ami ha végigtekintünk a történetfolyamon, érthető, csak számomra kissé hirtelen jött, a sok harc és vér elfedte a motívumokat, amelyek előkészítették volna a megvilágosodást.

A Metabárók története nem könnyed kikapcsolódás, és sokaknak túlságosan erőszakos, maszkulin, a sok harc könnyen elveheti az ember kedvét attól, hogy megpróbálja kihámozni a sztorit és a mondanivalót. Ugyanakkor a rajzolás, az ötletek - ami közül persze ma már némelyik nem működik ugyanúgy, például a két, feszültségoldásnak bedobott robot néha kifejezetten bosszantó tud lenni -, és a világ kárpótolhat sokakat ezért. Sajnálatos módon esély sincsen rá, hogy a sorozat folytatódjék magyarul, de angolul is könnyen követhetőek és érthetőek a szövegek, még a nagy metafizikai okfejtések és a költemények is. Mert bizony ebben költemények is vannak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése