2014. január 29., szerda

Konzulváros

Kezdhetném ugyanúgy ezt a bejegyzést, mint a Krakenről írtat, de nem fogom. Legyen elég annyi, hogy China Miéville még akkor sem képes konvencionális zsánerregényt írni, amikor ő maga jelöli meg egy jól körülhatárolható fogalommal. A Konzulváros (Embassytown) 2011-ből Miéville eddigi első sci-fije, amit megannyi díjra (Hugo, Nebula, Clarke, Campbell, BSFA) jelöltek, de csak a Locus SF-díját nyerte el, és bármennyire is közhelyesen hangozzon, nem hazudtolja meg szerzőjét, sem ötleteiben, sem a történetet elindító elképzelések szempontjából.

Az űr egy távoli szegletében, egy jelentéktelen bolygón, Ariekán található egy hatalmas, élő metropolisz. Ez egyáltalán nem különleges, sok ilyen van még a világegyetemben. A városban, egyfajta zárványként húzza meg magát az emberek kolóniája, Konzulváros. A bolygó őslakói, a Gazdák különös módon kommunikálnak, dupla hangképző szervükkel szólaltatják meg a Nyelvet, ami lényegében maga a mögötte lévő értelem; a Nyelv sajátos módon nem ismeri a jelölő és a jelölt fogalmát, ennek egyik hozadéka például, hogy nem képesek hazudni, hiszen minden kimondott szó a valóság egy-egy ideája. A Gazdákkal Konzulvárosban csak a konzulok, ezek a különös módon létrehozott klónok képesek beszélni, akik két emberként keltik egy személy illúzióját, hiszen az idegenek csak a két hangzós Nyelvet beszélni képes entitásokat tudják értelmes lényként elfogadni. Azonban a város és Arieka megszokott élete felborul, amikor Brémából, aminek a bolygó gyarmata, egy új konzul érkezik, aki nem csak, hogy különbözik az itteniektől, de felbukkanásával a Gazdák egész világa gyökeresen megváltozik.

A nyelv és a kommunikáció ritkán kerül elő a science fictionben, mint a történet mozgatórugója - persze nem a Konzulváros az első ezen a téren, de Miéville mindenképpen érdekesen és egyedien nyúlt a témához. A Nyelv és az areikai Gazdák ötlete nem is jöhetett volna más szerzőtől, ahogyan a jól végigvitt ötletből kisarjadó egyéb regényelemek, mint a bizarr konzulok vagy a Nyelvben hasonlatként funkcionáló eberek ("A lány, aki azt ette, amit elé raktak"). Persze nem kell megijedni, ugyan aki otthonosan mozog a nyelvelméletben az bizonyára sokkal több rétegét megérti és élvezi a könyvnek, de azok is tökéletesen fel tudják fogni, miről beszél a regény, akik nem szeretik a nyelvészkedést. És természetesen ez egy űropera, úgyhogy azok is találnak kedvükre valót, akik a tematika klasszikus jegyeit keresik. Ugyanakkor Miéville még itt sem tagadja meg önmagát, a regény első fele, Avice, az immerülő visszaemlékezéséből kirajzolódó kép hemzseg a ragyogó elképzelésektől, elég csak az immer (itt a hipertér megfelelője) természetére utalni. Az író nem ad többet számunkra ebből az űroperából, mint amire szükségünk van - egy-egy űrkikötő, városok említés szintjén, pár furcsa szokás és idegen - a fő történet megértéséhez, de már ettől is zsong az ember agya, pláne mivel kezdetben a múlt és a konzulvárosi jelen világa párhuzamosan fut.

Talán emiatt tűnik úgy, hogy a regény valamivel a fele után lelassul és itt-ott leül. Miéville olyan vehemenciával dobálta bele a keverékbe az újabb és újabb ötleteket, hogy amikor ez a mérték csökken és inkább a Nyelvre, az intrikákra és az új konzul, EzCal ténykedése nyomán kialakuló helyzetre fókuszál, az emberben hiányérzet keletkezik, akárha megvonnák tőle drogadagját. Félreértés ne essék, a történet még mindig érdekes, és a világ is kellően furcsa elemei kerülnek elő időnként, így az ember egyáltalán nem unatkozik, csak kicsit furcsa megszokni ezt a lelassult tempót és az új fókuszt. Nem érezni azt, mint olyan sok más hosszú regénynél - bizony, Miéville egyes regényeinél is -, hogy túlírt lenne a könyv (egy ügyes szerkesztő biztosan tudott volna még húzni belőle, de egy ügyes szerkesztő mindenhonnan tud húzni). Viszont sajnos az sem válik a regény javára, hogy végig megmarad sterilnek, ahogyan azt pl. itt is kifejtik. Egyszerűen valamiért nem képes berántani az embert - pedig a narráció első személyű -, talán a karakterekben nem sikerül eléggé elmélyedni. Avice, hiába az egyetlen nézőponti figura, akinek gondolkodását és személyiségét is megismerjük valamennyire, nem válik eggyé az olvasói szemszöggel, mintha valamilyen elvont visszaemlékezését olvasnánk, nem tudjuk beleélni magunkat a helyzetébe.

Holott a hangulat, ahogyan már utaltam rá, nagyon jól megfogott. Konzulváros és Arieka él és lélegzik - szó szerint és átvitt értelemben is -, de nincs olyan funkciója, mint Új-Crobuzonnak vagy Londonnak a Krakenben. Bevallom, ez kicsit meg is lepett, de örülök neki, hogy ezúttal a város nem lépett elő szereplővé, sőt, főszereplővé, és Miéville ötleteivel nem nyomta agyon a történetet (ami persze egy másfajta élvezetet nyújtott volna). Ugyanis amire végül kifut a könyv az mindenképpen megéri az olvasást, egyedi és nagyon jól végiggondolt, az előzményekből szervesen következő és  jól megmagyarázott. Miéville végre képes volt egy jó lezárást írni, nem marad hiányérzete az embernek vagy nem érzi azt, hogy azért őt most valahol csúnyán átejtették. Igen, kissé talán szentimentálisnak tűnhet a zárlat, de minden ott van, ahol lennie kell, és bebizonyosodik, hogy nem a semmiért mutatott meg bizonyos dolgokat a regény első fele. Talán kicsit jobban élveztem volna a könyvet, ha a Nyelvvel kapcsolatos végső ötletek kicsit hamarabb jönnek elő, ugyanis a könyv utolsó hatvan-hetven oldalán újra felpörög az ötletgyár és visszatér az a zsongás, ami a kötet első felét jellemezte.

Egy szó mint száz, a Konzulváros egy nagyon jó regény, kissé különbözik is Miéville más könyveitől, de alapjaiban hasonlít rájuk. Vad ötletek tárháza, egy fantáziadús világ, érdekes történet és mély rétegek, amelyek felfejtése a szakavatottak számára is örömmel szolgálhat. Nem tökéletes regény, nem is ez lesz a kedvenc kötetem a szerzőtől, de nagyon jó emlékként marad meg bennem és bátran ajánlom bárkinek, aki szereti az egyedi könyveket, mert Miéville úgy látszik, tényleg mindig egyedi könyveket alkot.

Bónuszként végül pár rajz, milyenek is lehetnek a Gazdák:

Forrás

Forrás

Forrás

2014. január 27., hétfő

Mesterséges horizontok

Idehaza nagyon ritkán jelenik meg olyan könyv, ami tematikusan a science fictionnel foglalkozna, pláne a kortárs sci-fivel. Ezért is fontos könyv Sánta Szilárd 2012-es Mesterséges horizontok című vékonyka tanulmánykötete, ami a Parazita Könyvek sorozatban látott napvilágot, ahol időről időre bukkannak fel a populáris kultúrával foglalkozó elméleti kötetek (krimi, sci-fi, fantasy). Ugyanakkor nem szabad elmennünk amellett, hogy a könyv koránt sem hibátlan, ráadásul furcsán válogat a vizsgált régiók és a vonzáskörükbe tartozó művek között.

Az igencsak információ-dús bevezető részben a sci-fi kezdeteitől írja le történetét, kitérve arra, hogyan is látják az irodalomtudósok a tematikát, ill. hogy a tematikáról milyen diskurzus alakult ki. Minden esetlegessége ellenére ezzel a résszel nem is lenne problémám, azonban a folytatásokban már felsejlenek olyan jellemzők, amik végig jelen vannak a könyvben és engem, mint olvasót és mint sci-fi iránt érdeklődő "hobbikutatót" is zavartak.

Elsőként mindjárt itt van, amiről a Magyar Narancs cikkében Sepsi László is beszél, vagyis hogy a könyv indokolatlanul és fals képet festve az egész zsánerről William Gibson "körül forog". Ez a cyberpunkkal foglalkozó résznél még érthető is, hiszen Gibson megkerülhetetlen a CP-ről folytatott diskurzus kapcsán, és ott még viszonylag széleskörűen beszél az irodalmi és az eszmetörténeti cyberpunkról. Később azonban számomra kissé esetlegesen előhozza Gibson A Gernsback-kontinuum című novelláját amikor az alternatív történelemről - pontosabban valami kissé megfoghatatlan "spekulatív fikcióról" beszél, amit zavar gyűjtőfogalomként használ, és elsőre úgy tűnik, csak a párhuzamos történelmekben játszódó munkákat érti alatta - beszél, de ez még védhető idézés. Azonban amikor a Trendvadász című Gibson regény kerül elő ugyanennél a témánál, ott már nem éreztem a felemlegetés létjogosultságát, legalább is a korábbi kontextusban semmiképpen.

És itt elérkezünk a második problémához: a témák és az írások ad hoc jellegéhez. Félreértés ne essék, a kötetben feldolgozásra szánt területek - (post)cyberpunk, brit SF boom, spekulatív fikció (?), új űropera, nanotechnológiai SF és biopunk - mind fontos és jelentős részei a kortárs sci-finek. A problémám az, hogy egyrészt nem alakul ki egy egységes kép - amire mintha kísérletet tenne egy-egy tanulmány zárszava, bár ebben nem vagyok biztos -, másrészt a vizsgálatra/szemléltetésre választott művek előcitálása esetleges. Mire gondolok? Fent már említettem a spekulatív fikcióval foglalkozó részt - Sepsi jogosan megjegyzi, hogy méltatlanul keveset szól a steampunkról -, de számomra sokkal szembetűnőbb volt a brit SF kilencvenes-kétezres évekbeli felfutását és az új űroperát bemutató rész. Az csak kekeckedés a részemről, hogy néhol nem említ meg ide vágó, fontos szerzőket - az űroperánál pl. Reynolds neve hiányzik -, de ennél sokkal különösebb számomra, hogy milyen indíttatásból választ példákat. A brit SF-nél China Miéville és Armada (Scar) című regénye kerül a fókuszba. Ez már csak azért is érdekes, mert eleddig egy szóval sem utalt rá a kötet, hogy a kortárs fantasztikum más területei - fantasy, természetfeletti horror etc. - is vizsgálódása tárgyát képeznék (a kötet alcíme: Bevezetés a kortárs sci-fi olvasásába). De ha el is fogadjuk, hogy az Armada, mint fantasy, ami keveri a különféle szórakoztató irodalmi zsánerek elemeit, példaként szolgálhat a brit sci-fi bemutatására (az sem világos, a fejezet címében az SF mit jelöl, sci-fit vagy valami mást?), akkor is felmerül a kérdés, miért ez a könyv? A Perdido pályaudvar, végállomás szintén remek példa lenne, ha nem jobb, és ne feledjük, hogy Miéville írt sci-fit is (Konzulváros, ami több, mint valószínű azért nem került ide, mert magyarul egy évvel később jelent meg - félreértés ne essék, kifejezetten tetszik, hogy magyarul hozzáférhető szövegekre támaszkodik, de erről később). Ráadásul ugyan tény, hogy Miéville talán a legizgalmasabb szerző a kortárs fantasztikumban, a britek közül még más műveket is elemezhetett/említhetett volna. Így ugyanis nem túl meggyőző, hogy valóban "BOOM"-ról beszélhetünk.

Az új űroperánál már valamennyivel jobban védhető a helyzet, ott ugyanis Dan Simmons Hyperionja kerül elő. Igazat kell adnom a szerzőnek, hogy mint a modern űropera egyik szemléletes példája remekül megállja a helyét a könyv, mindössze azzal van a bajom, hogy bár arra hozza szemléltetőül, hogy az űropera nem ismeri a "nemzet" fogalmát, a Hegemóniáról olvasva egészen más lesz az ember benyomása - hiszen számtalan, eltérő, gyakran földi nemzetekben gyökerező kultúrák összefércelt halmazaként jelenik meg előttünk ez a csillagközi birodalom. Dicséretes azonban, hogy igyekszik felvillantani, mennyire sokrétű regényről is van szó, függetlenül attól, hogy kissé sutának tűnik ez a rész, nem illeszkedik szervesen a korábbiakhoz, ahogyan a Banks Kultúrája bemutatása utáni Coda, ami valahogy a slipstreamet vonja be. Itt nem találni se magyarázatot, miért kapcsolódik az űroperához, sem pedig arra, hogy milyen céllal szerepel egyáltalán a tanulmányban (ráadásul igen rövid és ködös eszmefuttatás erejéig, ami egy egész tanulmányt megért volna).

Viszont, bármennyire is zavaró, kissé strukturálatlan és esetleges benyomást kelt a kötet, akadnak szép számmal pozitívumok is benne és vele kapcsolatban. Mindjárt azt fontos kiemelni, hogy végre egy olyan kötet, ami kilép a hetvenes évekkel bezáródó sci-fi világából és igyekszik bemutatni - kisebb-nagyobb sikerrel - korunk pezsgő és jelenünkre reflektáló science fictionjét, teszi pedig mindezt olyan kötetekre támaszkodva, amelyek a hazai olvasók számára is elérhetőek (éppen ezért lenne érdekes, ha ma íródna a kötet). Ráadásul, ahol tud, ott kitekint az irodalomból az eszmetörténet, a tudomány és a filozófia felé is, hogy még teljesebbé tegye a képet és rávilágítson, mennyire is szervesen beépült a sci-fi a világba és a világ történései mennyire intenzíven jelennek meg ebben a tematikában. A nanotechnológiáról szóló tanulmány éppen ezért talán az egyik legjobb fejezete a kötetnek, mert jó egyensúllyal hozza össze a két területet, és kellő mennyiségű irodalmi alapanyaggal dolgozik. A felhúzhatós lányról szóló utolsó rész is, noha valahol nem több, mint egy kicsit bő könyvbemutató, azért állja meg a helyét, mert reflektál a felvetett kérdésekre és azok jelenkori vetületeire.

A Mesterséges horizontok olyan könyv, amit érdemes regények mellé olvasni. Ugyanis a felhasznált regények olvasása után adhat egyfajta sorvezetőt, betekintést engedhet abba, hogyan is érdemes vizsgálni a különféle szövegeket - ezzel pedig lényegében beváltja az alcímben vállalt feladatát -, ugyanakkor mint önálló szöveg nem képes eléggé erős lenni. Az, hogy a szöveg mezei olvasónak néhol túl tudományos, tudományos szemmel vizsgálódó irodalmároknak pedig túlságosan "elmesélő", szintén rontják az olvasási élményt. Viszont talán tényleg az esetlegesség a legnagyobb gond a kötettel, mind felépítése szempontjából, mind pedig az egyes tanulmányok szempontjából. Kár érte, de kezdetnek kifejezetten jó.

2014. január 15., szerda

A Fény Ura

Roger Zelazny is azon szerzői közé tartozik a fantasztikumnak, aki hivatkozási pont, idehaza mégis alig ismert a neve - és nem is nagyon van esély rá, hogy művei kiadásra kerüljenek, mert egyszerűen elrobogott mellette a zsáner. Persze ez nem teljesen igaz, mármint hogy ismeretlen: az Amber fantasy regényeiből több megjelent és novellái bekerültek a Galaktikába és különféle válogatásokba. De sci-fi regényei, amelyek a tematika klasszikusai, sokáig vakfoltok voltak idehaza. 2009-ben aztán az Agave belekezdett egy sorozatba, ami sajnos elhalt, ebben klasszikus SF regényeket jelentettek volna meg, így Zelazny Hugo-díjas és Nebula-jelölt 1967-es A Fény Ura (Lord of Light) című könyve megjelent magyarul (és ez is elkallódott a gyenge visszhangok miatt).

"Követői úgy hívták, Mahasamatman, és istennek hitték. Ő viszont inkább elhagyta azt, hogy Maha-, meg hogy -atman, és magát csak úgy nevezte: Sam. Ő sosem állította, hogy isten. De persze azt sem, hogy nem az."

Egy világban, ahol a reinkarnáció valós, istenek uralkodnak. Brahma, Visnu, Síva, Ganésa, Káli, Jama és társaik, nagy és félistenek, héroszok a Mennyben élnek, Templomaikból fogadják a halandók hódolatát. Azonban egy nap megjelenik Sziddhárta, aki egy az Elsők közül, de nem kért az istenség mézédes gyönyöreiből. Sőt, elhinti az elégedetlenség gyökereit, és Buddhává válik. Követőivel egyre több borsot tör az istenek orra alá, míg egyszer legyőzik, és a Nirvánába jut. De hosszú évek után Tathágata, a Buddha, Sziddhárta, vagy egyszerűen csak Sam visszatér a világba, hogy befejezze, amit elkezdett, és megdöntse az istenek uralmát.

A Fény Ura különös regény. Okosan ötvözi a hindu történetek hangnemét a science fiction elemeivel és szövegével. Rutinos sci-fi olvasók számára bizonyára nem jelent újdonságot, hogy az istenek itt nem transzcendens lények, és nem is az időszámításunk előtti V. századi Indiában vagyunk. Ez a világ nem a Föld, hanem egy idegen bolygó a messzi jövőben. Itt élnek az emberek, és egy kisebbség, a fejlett tudomány segítségével kvázi isteni hatalommal ruházta fel magát, míg a többség úgy él, mint a hindu mítoszok korának lakosai. De nem csak istenek vannak ezen a világon, hanem különféle démonok is, akikre elegáns magyarázatot kapunk. Összességében talán azt lehet mondani, hogy az egész regény elegáns. Zelazny fogja az ötletet, amit azóta már unásig ismerünk, de nem a legegyszerűbb, legegyértelműbb lehetőségeket írja meg, hanem érzékenyen összeilleszti a korábban említett történelmi hangulattal. Így válik a tudomány élő mítosszá, a tudatátöltés reinkarnációvá, a repülő az istenek szekerévé, és lesz az egész teremtett világ egy nagyon egyedi sci-fi.

De mindettől még nem válna emlékezetessé a regény, két tényező van benne, ami kortalanná képes változtatni ezt a majd ötven éves könyvet: a stílus és a gondolatvilág. Előbbit már érintettük, Zelazny az ötletek és a világ kialakításakor a nyelvet is különös hibriddé tette, szereplői nem csak egyszerűen egy hindu világba lettek helyezve, hanem annak szerves részei. Az istenek nem csak attribútumaikkal és mítikus elődeikkel azonosulnak, hanem a nyelvezettel is. Ráadásul az elbeszélői hang is felveszi a buddhista/hindu történetekből ismerős formulákat és mondatszerkesztést. Éppen ezért, amikor a szereplők olyan profán dolgot tesznek, mint hogy cigit kérnek, az sokkal erősebben hat, de mégsem lóg ki, valahogy az apró elejtett szavak és kifejezések képesek visszarántani a szöveget a realizmus talajára, így érdekes elegyet hoz létre az író, hiszen olyan az egész, mintha a valóságban történne egy mítikus történet a szemünk előtt. Ehhez pedig hozzáadódnak a különféle mesés elbeszélések, legendák, fiktív és valós buddhista-hindu szövegek beillesztése.

Ezzel pedig el is jutunk a másik fontos komponenshez. A hatvanas években nem meglepő, hogy valaki az indiai vallási világot használja, Zelazny viszont többet tesz, mint hogy egyszerűen újrajátszik néhány legendát és mítoszt sci-fi keretek között. Sam a hindu kozmológiára válaszul a buddhizmus elképzeléseit éleszti fel ellenerőként, de ahogy ő fogalmaz, nem is hisz benne igazán, és nagyon ő maga sem tudja, miért pont a Buddha tanait választotta ki eszközként. A regényben ezzel szemben nagyon érdekesen láthatjuk, mi is a buddhizmus, az emberekre gyakorolt hatását, és azt, hogy magára Samre milyen hatást fejt ki, hogyan változtat meg egy idea, egy eszme valakit, nem csak a főszereplőt, de azokat is, akik kapcsolatba kerülnek vele. Noha a lázadás valódi célja az, hogy az uraltak is megkaphassák azokat a technológiákat, amikkel az istenek rendelkeznek - vagy legalább is hagyják őket az istenek fejlődni a saját erejükből -, ez mégis különös eleganciával összekapcsolódik a buddhizmussal. Természetesen mindenkinek a maga tiszte, hogy eldöntse, mit olvas ki a könyvből, de mindenképpen érdemes figyelni a hosszú fejtegetésekre, az apró utalásokra és áthallásokra, mert egy sokkal komplexebb képet kaphatunk belőle.

A Fény Ura nem mindennapi regény. Az a fajta, amiről hosszan lehet beszélni, aminek ereje van, még ha nem is több száz oldal. Olyan regény, ami érdekes olvasmányélmény, még azoknak is, akik egyébként nem szeretik a science fictiont. Az pedig már csak hab a tortán, hogy valaha filmet akartak belőle készíteni, de végül egy olyan történetben csúcsosodott ki, amit a pár éve készült Argo-akció mutatott be.

2014. január 11., szombat

Csillagmajor

Lázár Ervin állítólag saját gyerekkorának emlékeire támaszkodva írta meg a Csillagmajor című kötete írásait. Nem igazán regény, de nem is igazán novelláskötet. Az írások - tizenöt darab - egy apró, Isten háta mögötti tolnai falu, Rácpácegres vidékén játszódnak, szereplői a falusiak és a velük érintkezésbe kerülőmás emberek, grófnők, katonák, politikai funkcionáriusok.

A történetekben egy sokak számára ismerős világ képe rajzolódik ki, a magyar falu világa, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol az idegen azonnal feltűnik, a távolban a szomszéd templom tornya magasodik, az emberek életét pedig a természet szeszélye, a földeken való munka és a tradíciók határozzák meg. Az írásokban végigkövethetjük mintegy fél évszázad történéseit, de azok mintha csupán véletlenül érintenék meg Rácpácegrest és környékét. A falusiak csak szegről-végről kerülnek kapcsolatba a háborúval, a fejlődéssel, a kommunizmussal. Az ő életük, ahogyan a szerző írja, mit sem változik alapjaiban, függetlenül attól, a világ sorsa merre halad. De Rácpácegres a saját változatlanságában mást is őriz a paraszti életmód mellett, mégpedig egy különös, csodákkal teli világot. Itt akármikor felbukkanhat egy óriás, angyal, ördög, bármikor szembe jöhet egy aprócska csoda. Ez egy olyan világ, ahol akármi megtörténhet.

A Csillagmajor történetei kedvesek, és annak, aki semmilyen kapcsolatban nem állt soha a magyar paraszti világgal, érdekesek lehetnek. Akinek meg élénk emlékei vannak erről a világról - még ha csak nagyszülei elmeséléséből is -, az kedvesen elnosztalgiázhat felette a történetek felett. Mindenki megtalálhatja a számára kedveseket - engem A kovács története és A keserűfű melankolikus egyéni-nemzeti tragikuma fogott meg -, még ha esetleg több írás nem is hagy benne mély nyomot. Mert bármennyire is varázslatos ez a kötet, el kell ismerni, hogy valahol ott áll vagy bukik a sikere, hogy az adott olvasó hogyan is viszonyul a bemutatott világhoz. Így aztán én ugyan kellemes elszórakoztam, néha el is merültem a falusiak életének csodáiban, végül azonban még sem hagyott bennem mély nyomokat a kötet. Mindettől függetlenül nem hiszem, hogy bárki megbánja, hogy ezt az igazán rövid könyvecskét a kezébe veszi, mert lehetséges, hogy ő is talál szívének kedves meséket benne.

2014. január 7., kedd

Axiomatic

Az ausztrál Greg Egannek meglepő módon idehaza igencsak sok novelláját olvashatjuk különféle válogatásokban. Így fordulhatott elő, hogy az Axiomatic című novelláskötetének egy híján az összes írása megjelent magyarul. Ezek között a legváltozatosabb témájú írásokat találjuk, közös jellemzőjük azonban az, hogy gyakran E/1-ben íródtak, egy-egy személyes probléma kapcsán kerülnek elő a különféle tudományos kérdések, sokszor pedig Egan magával az individuummal, az "énnel" játszik és elmélkedik róla.

The Infinite Assassin (A végtelen gyilkos, 1991)

Az egyik legfurcsább darab a kötetben. Valamilyen drog használata közben a párhuzamos univerzumok betüremkednek a valóságba, a főszereplő pedig az ilyen drogfogyasztók megtalálására és kiiktatására szakosodott. Kicsi olyan, mint a hullámfüggvénnyel zsonglőrködő Karantén, de itt elég kevés a kapaszkodó. A nézőpont miatt főleg a benyomások dominálnak, emiatt mi is kissé megzavarodunk, és mikor a történet végéhez érünk, csak lassan rakjuk össze, mit is olvastunk. Nem rossz írás, de mindenképpen érdemes többször nekifutni. (Magyarul: Csillaghajók antológia)

The Hundred Light-Year Diary (A száz fényéves napló, 1992)

Mi történik, ha sikerült információt visszajuttatni a múltba - és ez mindenkinek állampolgári jogává válik? Determináltság, szabad akarat, a jövő megváltoztathatóságának kérdése, Egan ügyesen játszik el ezekkel a kérdésekkel. Sőt, leginkább az ragadja meg, mihez kezd a kisember, ha lehetősége adódik lejegyezni mindennapjait és visszaküldeni: képes változtatni bármin, és a múltbéli én mennyire lesz rabja saját jegyzeteinek? Csupán az elején kell túltenni magunkat az asztrofizikai részen, ezt ellensúlyozva a végső csattanó viszont annyira emberi, hogy elsőre nem is számítanánk rá egy ilyen stílusú írásban. (Magyarul: Csillaghajók antológia)

Eugene (1990)

Egantől kissé szokatlanul ez az írás humort is tartalmaz, és most nem hideg intellektuális poénkodásra kell gondolni. A lottónyereményéből egy igencsak átlagos képességű pár meddőségüket mesterséges úton próbálja orvosolni, de a felkeresett szakember inkább egy zseni gyereket ígér nekik. A kötet más írásaihoz viszonyítva könnyed stílusú mű egészen az utolsó oldalig titokban tartja, mire is akar kifutni, hogy aztán egy pofon erejével kapjuk meg a szerzőre jellemző kvantumfizikai varászlatot. Furcsa ezt mondani, de ez egy könnyedebb darab a sok kvantumfizika után. (Magyarul: Csillaghajók antológia)

The Caress (Az ölelés, 1990)

Nagyon szuggesztív darab, legalább is bennem kellően nyomot hagyott. A főhős, egy rendőr, egy rutin házkutatás során egy halott nő házában egy emberfejű-leopárd testű kimérát talál. A novella egy furcsa művészeti ággal foglalkozik, aminek aztán egy nagyon különös műalkotás létrehozásában van szerepe, ahogy a kimérának is. Egan a maga kitekert logikájával megmutatja, hogy egyeseknek sokkal fontosabbak elvont dolgok, és ezekért akármire képesek, még ha az elért eredmény csupán egy pillanatig tart. És éppen ezért, bármennyire is hihetetlennek tűnik az egész, képesek vagyunk elfogadni, hogy ilyen létezik, mert miről másról szólna a művészet, ha nem a pillanatról? (Magyarul: Csillaghajók antológia)

Blood Sisters (Vértestvérek, 1991)

Ez az, ami talán a legkevésbé fantasztikus, illetve úgy fogalmazom, hogy az írás akár egy jelenben játszódó orvosi techo-triller alapfelállása is lehetne. Egypetéjű ikrek ugyanazt a kórt kapják meg, és feltételezhetően ugyanaz lesz a kimenetele is a betegségnek, de mi van, ha mégsem? Egan az orvostudomány és a gyógyszerészet egyik etikailag legfurcsább kérdését vizsgálja, nevezetesen a gyógyszerek tesztelésének menetét. Érdemes olvasás után elgondolkodni, vajon mi a jobb, amire kifutott a novella, vagy egy másik megoldás. Ebben a kettősségben rejlik az írás ereje. (Magyarul: Ópium keringő antológia; Galaktika 151.)

Axiomatic (Axiomatikus, 1990)

A Karanténból ismerős neurális modokkal kapcsolatos történetben egy férfi azért vásárol ilyen szerkezetet, hogy képes legyen megölni felesége gyilkosát. Egannél a tudat vagy a szemléletmód mesterséges módosítása kedvelt téma, a kötet más írásában is előkerül. Itt a fő kérdés az, hogy vajon a szándék elég-e a tetthez, és vajon nem lehetséges, hogy egy meggyőződéssel teljesen mást érünk el, mint amit eredetileg akartunk. (Magyarul: Feketecsuklyások antológia)

The Safe-Deposit Box (A páncélkazetta, 1990)

Ez egy nagyon különös írás, a főhős ugyanis egy olyan entitás, aki minden nap más és más testben ébred fel. Vándorlása gyerekkorától fogva zajlik, és egyetlen városkára korlátozódik. Egan érzékletesen festi fel, milyen is lehet egy ilyen ember (?) élete, hogyan képes megbirkózni az állandóan változó keretekkel, és bár nem kerül annyira nagy hangsúly arra a kérdésre, hogy mi is alakítja ki a főhős személyiségét, ha állandóan változik, valamennyi utalás erre is történik. A végső magyarázat talán kissé suta, de érthető és el lehet fogadni. (Magyarul: Ópium keringő antológia)

Seeing (A látó, 1995)

Elsőre szokatlannak tűnik az alapfelállás: egy fejbe lőtt férfinek testen kívüli élménye támad, ami állandósul. Aztán persze kiderül, hogy egyáltalán nem egy ezoterikus téma feldolgozásáról van szó, pontosabban de, csak Egan tudományos magyarázatot ad erre a nagyon szokatlan "nézőpontra": az agy egy része megsérült, ezért a beérkező információkból egy ilyen különös képet alkot meg magának. Rövid történet, igazából nem is foglalkozik mással, csak hogy milyen egy ilyen látószöggel együtt élni, de azt mondanám, még ezt sem viszi túlzásba. Itt éreztem igazán, hogy lehetne valami karakán történet mögötte, ami feltölti az ötletet. Nem volt rossz, de el tudtam volna még viselni többet. (Magyarul: Ópium keringő antológia)

A Kidnapping (Emberrablás, 1995)

Egy rendhagyó zsarolás és emberrablás története, a mesterséges személyiségmásolatok korából. Ez az írás igazából egyetlen egy dilemma kifejtése, a főhős morális problémája, ami abból áll, hogy hogyan is viszonyuljon felesége másolatához. A virtuális világok kérdésének egyik legérdekesebb aspektusát mutatja meg, és noha nem egy akciódús történet, mégis kíváncsiak vagyunk, hogyan birkózik meg a főszereplő önmagával és milyen megoldásra is jut végül. (Magyarul: Ópium keringő antológia)

Learning to Be Me (Hogy önmagam lehessek, 1990)

Ez a novella szintén azt a kérdést boncolgatja, hogy mitől lesz az ember egyén és nem csak egy szimpla szimulált személyiség, miben különbözik a valódi én a mesterségestől. A főhős hosszú "menekülése" a fejébe ültetett személyiségmásolat elől - pontosabban attól, hogy egyszer majd abban a kristályban folytassa tovább az életet. Az egész novella lényegében ennek az elsőre gyávának tűnő férfinek a története, de azért ha az ember belegondol, mi is hamar át tudjuk érezni rémületét. Végül egy érdekes hiba az, ami eldönti az egész kérdést, de azért számomra még mindig maradtak kételyek. (Magyarul: A Galaxis császára antológia)


A főhős reménytelen szerelme, agyának átalakítása, genetikai machinációk, kissé zavar történet, és a címmel ellentétben nem igazán romantikus komédia. Amilyen rövid, olyan furcsa. Senki nem veszít semmit, ha ezt kihagyja. (Kiegészítés: a legtöbb kiadásban a The Moat című novella olvasható a The Vat helyett)

The Walk (A séta, 1992)

Az egész novellát úgy kell elképzelni, mint a legendás jelenetet A halál keresztútjánban (Miller's Crossing), amikor Gabriel Byrne vezeti John Turturrót az erdőben, hogy megölje, utóbbi pedig minden módon próbálja győzködni. Annyi a különbség, hogy itt a gyilkos egy neuromod miatt meggyőzhetetlen, a győzködő pedig egy kisstílű hacker figura. Hasonló az alapkérdése az Axiomatic-hoz, itt is az a kérdés, hogy lehet-e a hitet beültetni, és ez mivel is jár. Igazából a csattanó miatt lesz nagyon emlékezetes ez az írás, talán a kötet legjobban sikerült novellalezárása. (Magyarul: Csillagrobbanás antológia) 

The Cutie (A kis aranyos, 1989)

Igencsak bizarr alapötlettel rukkol elő ez az írás: egy férfi mesterséges embriót ültet magába, kihordja, megszüli és nevelni kezdi. A kis mesterséges gyerek elvileg négy éves korig él, de addig teljesen olyan, mint egy igazi csecsemő, leszámítva, hogy igazán sosem fejlődik az intelligenciája akárcsak egy két éves szintjére. Az írás eleve furcsa hangulatú, hisz a főhős megszállottá válik, és külön bejáratú őrületében könnyen ráismerhetünk az egyedülálló apukák egyik típusára, ami csak tovább fokozza a mesterséges gyerek által keltett groteszket. Természetesen mivel Egan hősei önreflexívek, igencsak mélyre kerülünk a szereplőlelkivilágába, így a csattanó különösen erőssé válik. (Magyarul: Feketecsuklyások antológia)

Into Darkness (Rohanás a sötétségbe, 1992)

A kötet talán legerősebb, legjobban eltalált darabja. A történet szerint egy hatalmas sötét buborék ugrál a Föld felszínén, eltorzítva a téridőt, és csupán a középpont felé lehet haladni, ahova fontos is eljutni, ugyanis a gömb eltűnését csak ott lehet túlélni. A novella hangulata és az alapötlet remekül összeillik, a főhős szemén át már-már horrorisztikus a középpont felé terjedő sötétség és az, ahogyan a hatósugárban kifejti a hatását a különös erő. Maradandó írás, emlékezetes képekkel és hátborzongatóan jó befejezéssel. (Magyarul: A Jessa fátyla antológia)

Appropriate Love (Házastársi szeretet, 1991)

Az abszurd Egan írások újabb remekbe szabott darabja a nőről, aki a méhében kénytelen megőrizni férje agyát, amíg növesztenek neki egy testet. Egyszerre bizarr, hátborzongató és nagyon érdekes ötlet, és a megvalósítás is Eganes, ahogyan a nő érzelmeinek változását és az életének átalakulását írja le. Itt nem a matematikai okfejtésre kell figyelni, hanem a főhősnő lelkivilágának rezdüléseire. (Magyarul: Csillagrobbanás antológia)

The Moral Virologist (Az erkölcsös víruskutató, 1990)

Egy bigott vallási fanatikus úgy dönt, a tudomány eszközét használva súlyt le a bűnösökre. A novella maga nem annyira erős, a történet középpontjában álló férfi lélektana jól ki van dolgozva, és persze a tudományos részletek is erősek, de valahogy nem hagyott bennem mély nyomot, hiába érdekes maga a történet. Valószínű ez egyéni beállítottság kérdése, nem a téma vagy a főszereplő lelkivilága miatt. Ennek ellenére ez sem rossz novella, sőt, ráadásul valamennyire különbözik is a kötet más darabjaitól. (Magyarul: A Jessa fátyla antológia)

Closer (Egyre közelebb, 1992)

Az alap a Learning to Be Me-ből ismert személyiségmásolat, vagy ha úgy jobban tetszik, a Diaszpóra tudatfeltöltésének megfelelője. Maga a fő kérdés pedig abban áll, hogy mennyire tudja megismerni valaki a másikat, és hogy vajon ha képesek vagyunk teljesen eggyé válni a másikkal, akkor még mindig megmaradunk Én lenni? Az egyént vajon az határozza meg, amiben különbözik a Másoktól? Filozófusok már évszázadok óta rágják ezt a kérdést, Egan pedig egy szerelmespár próbálkozásain keresztül a legmeghökkentőbb módokon keresztül igyekszik ha nem is kielégítő választ adni erre a kérdésre, de felmutatni, hogy ő hogyan is gondolkodik róla. A kötet "énkereső" novelláinak sorába illeszkedő, újabb elgondolkodtató írás, ami megnyerte az 1990. évi ausztrál Ditmar Awardot. (Magyarul: Tűzözön antológia)

Unstable Orbits in the Space of Lies (Bizonytalan pályák a hazugságok tengerében, 1992)

Ebben a novellában a fantasztikum eredetére nem kapunk racionális magyarázatot, így tehát mondhatjuk azt, hogy ez egy "fantasy", vagy valami hasonló. Persze ez nem is lényeges, mert maga az ötlet rejti magában az érdekességet: a különféle hitek - és Egan nagyon okosan a tudományban való hitet is ide sorolja - földrajzi területeken fejtik ki a hatásukat. Aki sok Egant olvas, az meg sem lepődik, hogy pont neki jutott eszébe ez, hiszen nagyon sokszor éppen a hit a fő kérdése a novelláinak (lásd a kötetből az Axiomatic-ot vagy a The Walkot). Itt lényegében nincsen szó másról, hogy a főszereplő most szembesül egy olyan jelenséggel, ami tökéletesen illeszkedik az írás világába, de a kérdés az, hogy a főhős elhiszi-e ez? És ha igen, akkor az mit jelent a fiktív világra nézve? (Magyarul: Holtak galaxisa antológia)

Egannek ebben a kötetben helyet kapott novellái tehát nagyjából hasonló kérdéseket járnak körül, de mindezt nagyon érdekesen és elgondolkodtatóan teszik. Aki a Diaszpórához hasonló élményt vár, az talán picit csalódni fog, de ezek az írások is nagyon jók, minden sci-fi olvasónak csak ajánlani tudom Greg Egan rövidebb történeteit is.