2013. december 25., szerda

A hipertér vándorai

Az Árnyfal című kötet folytatásaként jelent meg A hipertér vándorai 2005-ben, amiben hét történet kapott helyet. Ezek egy kivétellel science fiction írások, a szórakoztató egyszerű daraboktól a maradandóakig.

Ian Watson: Egy a lehetséges közül

A Pioneer nevű űrhajó száz utasával egy új technológia, a Q-térben való utazás segítségével tart egy új világ felé. Ám nem várt esemény történik, amikor a hajó száz változatra szakad, egy-egy emberrel a fedélzetén. Azonban valami megérint néhány utast az utazás során, és feltárul előttük egy sokkal nagyobb méretű intelligencia és a téridő szövedékének árnyai. Watson írásának legértékelhetőbb része az új világ vizsgálatának és az expedíció megszervezésének realisztikussága, illetve jól működik a kvantummechanikára épülő elmélete az árutazásról és a Q-térről. Ugyanakkor a messiás vonal és a hatalmas "fajtudat" ötlete már kissé zavaros, és nem sikerül teljesen átadnia elképzeléseit. Ettől függetlenül ez egy érdekes darab, ami nem esik bele a kézenfekvő megoldások csapdájába.

Eric Frank Russel: Halandzsa

Russel legtöbbet idézett története egy űrhajóról, ahol rovancs készül, de a fedeb hiányzik. Nem mai darab, és könnyen elunhatjuk magunkat közben, ráadásul nem biztos, hogy sok megmarad bennünk belőle az egy szem poénon kívül. Legszemléletesebb jellemzése, hogy korábban már találkoztam a novellával, de oldalakig nem is jutott eszembe. Egyszer olvasható sztori.

Böszörményi Gyula: Jó éjt, kapitány!

Rejtélyesen induló, melankolikus történet ami egy nem túl meglepő és éppen ezért megrázónak sem nevezhető végkifejletbe fut ki. Még ha lenne is potenciál a lírai stílusban, az egész novella nem nyújt túl sokat, tucatírássá válik, amire nem nagyon fogunk emlékezni olvasás után.

Larry Niven: A laposföldi

Beowulf Shaeffer, akire a Neutroncsillag történetéből emlékezhetünk, az Ismert Űr egyik nagy utazója, egy űrhajón összeismerkedik a laposföldivel, Elefánttal, aki megelégeli, hogy akármennyit utazhat az űrben, csak laposföldi marad. Így hát vesz egy hajót, és elindul felfedezni a Galaxis legkülönösebb bolygóját. Ebben az írásban felbukkannak Niven csapongó fantáziájának egy-egy lényei és ötletei, illetve visszautal az Ismert Űr korábbi történéseire, de a szellemes stílus nem elegendő ahhoz, hogy a kissé ellaposodó történetet felrázza. Mert hiába a legkülönösebb bolygó, igazi végkifejletet nem kapunk, így aztán kissé különös érzése lesz az embernek, mikor befejezi a novellát.

Douglas Smith: Rendezett állapot

Az időutazás és a bosszú nem új téma, éppen ezért ez a novella sem ráz meg senkit. Egyszer el lehet olvasni, de amikor rájövünk - illetve elmondják nekünk -, hogy mi a csattanó, nem nagyon érdeklődünk már a végkifejletre.

Neil Gaiman: A smaragdszín vázlat

Ez az a novella, amiért megéri kézbe venni a kötetet! Gaiman zseniális novellista, és most sem hazudtolja meg magát, amikor újfent egy remekül működő mixet alkot. Vegyik Sherlock Holmes történeteit, és keverjük össze H. P. Lovecrafttel, az eredmény pedig ez az írás lesz, ami egyszerre hihetetlenül jópofa, velőt rázóan félelmetes, sziporkázó stílusbravúr és a végső csattanóval csak még inkább megbizonyosodunk róla, hogy Gaiman nem hiába az egyik legeredetibb szerző a körtárs fantasztikumban. A történet szerint Lovecraft Vénei már eljöttek, és békét hoztak, ám most valaki meggyilkolta az egyik kisebb lényt közülük. Ki lehetett az? Vajon tényleg veszély leselkedik a Vénekre? És talán tényleg nem jó dolog, hogy ők itt vannak? Mindezek mellé pedig minden fejezet elején apró finomságként hirdetéseket kapunk, amelyekből mások kész regényeket írnak. De szerencsére Gaiman jobb ennél, így válik A smaragdszín vázlat az egyik legjobb novellává, amit a viktoriánus fantasy témájában alkottak.

Judith Tarr: Állatkert

Ha nem is a legemlékezetesebb, de talán a legszerethetőbb történet a kötetből, ami a furcsa jövőbeli állatkert és egy elvált házaspár kislánya körül bonyolódik. Nincsenek nagy konfliktusok, sem erős jelenetek, de nem is vállal semmi nagyot, egyszerűen csak felvázol egy kissé furcsa helyzetet, nevezetesen amikor a gyermekünk egy pterodactilust szeretne megsimogatni.

A kötet tehát ugyan nem lesz minden idők legjobb válogatása, de Gaiman története miatt érdemes beszerezni, és pár másik novellának köszönhetően unatkozni sem fogunk, amíg a vékonyka válogatás végére érünk.

1 megjegyzés:

  1. Nem hiszek ennek a könyvkritikának. Aki az Eric Frank Russel - Halandzsáról ilyeneket ír, az hiteltelen kritikus.

    VálaszTörlés