2013. augusztus 30., péntek

Éjszárnyak

Robert Silverberg ma már az SF nagy öregje, történetein generációk nőttek fel és több írását a tematika fontos művei között tartanak számon. Idehaza kevésbé ismert három kisregényéből összeállított regénye, az Éjszárnyak (Nightwings), amit ugyan kiadtak a kilencvenes évek hazai könyvdömpingjében, de olyan gyorsan el is tűnt. Pedig nem akármilyen kötetről van szó, elég annyit mondani, hogy az eredeti, 1968-as Éjszárnyak kisregény hozta meg Silverberg első Hugóját (ha az 1956-os Best New Author kategóriagyőzelmét nem számoljuk), és a másik két kisregény közül, melyek Az Emlékőrzők között (Perris Way) és A Jorslembe vezető út (To Jorslem), utóbbit szintén jelölték Nebulára és Hugóra is. A történetek összegyűjtve 1969-ben jelentek meg először.

A Föld Harmadik Ciklusában, Roum ősi városába tart három utazó. A Kémlelő, aki nevét csak saját Kasztjának árulhatja el, Avluela, az Éjszárnyas, és Gormon, a Torzszülött. Hamarosan Roum Hercegének vendégei lesznek, aki, mint Uralkodó, megkívánta a kecses Éjszárnyast, ám hamarosan ezért a tettéért óriási árat kell fizetnie, amikor elérkeznek a mitikus Hódítók, akiknek jöttére a Második Ciklus kataklizmája óta várnak a Földön, s a Kémlelők évezredek óta kutatják a csillagokat hatalmas flottájuk után. Az invázió után a világ rendje megborul, a trió szétválik, hogy aztán a Kémlelő - aki Perrisbe érkezve már Tomis az Emlékörzők közül - hosszú útjának végén Jorslemben rájöjjön, mi is jelenti a Föld lakói számára az igazi megváltást.

A hatvanas évek az egész emberi kultúrában, annak minden területén mozgolódást szült, a második világháború utáni nemzedék kereste a helyét és igyekezett új utakat mutatni, a meglévő formákat megújítani. A sci-fiben is ez történt, a New Wave témákban, formában, stílusban igyekezett változtatni. Ebbe a tendenciába tökéletesen illeszkedik az Éjszárnyak. Science fiction, de a titokzatos kataklizma - amelyet végül megismer az olvasó, mikor az Emlékőrzők között jár a főhős - utáni világ kissé fantasybe illő. De ebben a fantasyben idegen lények járják a bolygót, génmódosítás az alapja a különféle furcsa embereknek, és a technika, noha a többség számára valami vallásos-mágikus dolog, még mindig létezik és a szakavatottak valamennyire képesek is használni azt. Az embert hamar magába szippantja ez a különös és öreg világ, ahol a mi korunk az Első Ciklus vége, és az emberiség már túljutott fénykorán, a Föld vegetál, ha nem egy lassú lejtőn csúszik a pusztulásba.

Nem csak a helyszín szokatlan. A fő karakter, a kezdetben névtelen Kémlelő, majd nevét természetességgel Tomisra váltó figura nem tekinthető a klasszikus értelemben vett  főhősnek. Nem cselekszik, csupán sodródik, és amikor mégis cselekvésre szánja el magát, akkor is végül sikertelenségben végződik az általa elindított folyamat, ráadásul ennek egyetlen folyománya pont saját lelki békéjének megbomlása. Az, hogy nevét olyan egyszerűen lecseréli, mint egy ruhát - még ha a Kasztokba való belépés is áll ennek hátterében - csak még jobban erősíti, hogy igazából egy jelentéktelen öregemberről van szó, aki még saját maga előtt sem képes igazi erős figurává válni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem hihető, hiszen vannak saját gondolatai, kétségei, értelmes figura, csupán passzív, sodródó. Éppen ez teszi őt megfelelő alaknak egy ilyen műbe, hiszen a Föld is passzív, éppen ahogyan ő, és ahogyan a Földnek, úgy az Emlékőrző/Tomisnak is szüksége van megváltásra, ami sikeresen el is ér. Az talán kicsit homályos, hogyan is jut el végül oda, hogy felajánlják neki ezt, de egészen addig a pontig hihető helyzete.

Az Éjszárnyak mindenképpen egy érdekes mű, olyasmi, mint egy különös utazás egy álomszerű világba, miközben a kísérőnk valami erkölcsi igazságokról beszél nekünk. Mi persze el vagyunk foglalva a képpel, a látvánnyal, így csak fél füllel figyelünk. Vagy megragad bennünk valami, vagy nem. Mindenesetre a könyv szépen öregedett, több mint negyven évvel a megírása után is le tudja kötni az olvasót, már ha az inkább szemlélődne, mint a főhős, nem pedig akcióra kíváncsi, hisz itt az apokalipszis már elmúlt, az invázió pedig egy lázálomszerű éjszaka alatt lejátszódik, minden nagy csata nélkül. Ráadásul, ha valaki jellemző New Wave írást keres magyarul, annak is tökéletes választás lehet ez a könyv.

2013. augusztus 19., hétfő

Az ötös számú vágóhíd

Az egész úgy kezdődött, hogy Billy Pilgrim kiesett az időből.

A mikor kérdésnek ebben az esetben nincs értelme. A hol szintén nem érdekes, ahogyan a miért vagy a hogyan sem. Egyszerűen megtörtént, a múltban mindig, ahogyan a jelenben és a jövőben is mindig meg fog. Egyetlen fontos dolog volt, amiért érdemes ezt megemlíteni: mert Billy Pilgrim azon furcsa emberi lények közé tartozott/tartozik/fog tartozni, akik egyszerre jelentéktelenek és különlegesek, nevetségesek és tragikusan bölcsek. Billy Kurt Vonnegut Jr., az Amerikában élt/élő író Az ötös számú vágóhíd (Slaughterhouse Five) című regényének fő alakja, aki amellett, hogy átlagos életet élt a New York állambeli Iliumban, átélte Drezda második világháborúban történő lerombolását - amerikai bombák által, több mint százharmincezer ember életét követelve - és meg is kapva. Persze nem ő az egyetlen, aki ott volt. Ott volt Edgar Derby, a szerencsétlen középiskolai tanár, akit agyonlőttek a bombázások után, mert kihozott egy teáskannát a romok alól. De ott volt a kis Paul Lazzaro, egy piti autótolvaj, aki megesküdött, hogy megöleti Billyt, és ezt be is tartja. És ott volt Kurt Vonnegut Jr., aki a háború után hazatért, és amellett, hogy igyekezett tisztes ember látszatát kelteni, olyan kétes dolgokat művelt, mint éjszaka részegen telefonálgatott régi barátainak és könyveket írt tele mindenfélékkel. Az egyik ilyen furcsa könyv ez is, mármint Az ötös számú vágóhíd, 1969-ből.

Ezt a könyvet tartják Vonnegut főművének, igazi műremeknek, a kortárs amerikai regényirodalom megkerülhetetlen bástyájának, ami A gyermekek kereszteshadjáratáról, vagyis a második világháborúról és az azt átélt nemzedékről szól. Meg Amerikáról. Meg sok minden másról is. Persze felfoghatjuk a könyvet kudarcnak is, hisz kérem szépen, nem sokban különbözik egy Kilgore Trout regénytől, tralfamadori idegenekkel, akik a kezükben hordozzák a szemüket, és az idő mindenségét egyszerre látják, ahogyan a világegyetem pusztulását is, és mégsem tesznek ez ellen semmit. Így megy ez.

Szóval, itt van Billy, ez a már-már komikus figura, aki felnő, részt vesz a háborúban, túléli egy vágóhídon a háború legborzalmasabb bombázását, hazamegy, betegen kezelik, elvesz egy lányt amit a józan esze birtokában sose tenne, gazdag ember lesz két gyerekkel, majd élete végén nagy tiszteletnek örvendő figura. És közben elrabolják a Tralfamador bolygó lakói, kiállítják, mint egy egzotikus állatot, majd ott összemelegszik Montana Wildhackkel. És, függetlenül csészealjaktól, háborútól, feleségtől és optometrikusoktól, ugrál az időben oda-vissza. És közben megtanulja, hogy az élet az az élet, és semmi több, jó és rossz dolgokegyütt, de igazán csak a jó dolgokkal kell foglalkozni. A rosszakból úgy is van elég, nem kell még rontani a helyzeten azzal, hogy törődünk velük.

Vonnegut mindent nagyon jól lát - és mindenre így felel: így megy ez. Az emberek gyakran túl buták, túl önzők, túl kicsinyesek, vagy egyszerűen túl lusták ahhoz, hogy észrevegyék, mit is csinálnak éppen, és az miért is rossz, vagy jó, adott esetben. Vajon mi lehetett az, ami miatt odáig fajultak a dolgok, hogy Drezda holdbéli tájjá változtatásában csúcsosodjanak ki azok a dolgok? Választ nem kapunk, csak gondolkodjunk, mondja Vonnegut, ott van a válasz, próbáljunk rájönni. És közben csak figyeljük Billyt, amint átsodródik az életén, találkozik a legfurcsább alakokkal - mint Trout a maga már-már a baromság határát súroló, mégis igaz regényeivel - és mindössze végül csak ennyit tud mondani: így megy ez.

Mert van az a dolog a világon, amiről a legtöbb, amit el lehet mondani, az az, hogy "csip-csirip."