2013. január 26., szombat

Calderon

A hazai könyvkiadás – és valahol a nemzetközi kiadás – egyik nagy hátránya, hogy nehéz az ismeretlen szerzőknek regényt publikálniuk. Idehaza ezt tetőzik, hogy még egy novelláival ismertté vált írótól sem szívesen jelentetnek meg regényt, és ha ki is jön egy-egy ilyen mű, könnyen lehet, hogy a kiadó profiljához kell igazodnia. (K.) Varga Beáta novellistaként – legalább is az én szememben – bebizonyította, hogy rendelkezik mindennel, aminek köszönhetően jó regényíróvá válhat. Külön kiemelendő, hogy női sci-fi íróvá – egyedül talán Görgey Etelkának sikerült nőként sikeres science fictiont kiadatnia idehaza, holott több tehetséges szerző is vár erre. Azonban a Könyvmolyképzőnél megjelent Calderon, avagy hullajelölt kerestetik inkább a kiadó egyéb kiadványaihoz hasonlít, sem mint az írónő korábbi sci-fi novelláihoz.

Genius Calderonnak semmi sem sikerül. Legalábbis ami az öngyilkossággal kapcsolatos. Miután szerelme, akiért megtagadta nemesi rangját és családját, meghalt, úgy érezte, semmi értelme az életének. De valahogy nem akar ez neki összejönni. Sokadik próbálkozása után közli vele a lány családja: legalább előbb a temetés költségeit keresse meg. Így keveredik Calderon kapitány egy, az egész Birodalom jövője szempontjából fontos esemény középpontjába, amikor érthetetlen okokból kinevezik egy csatahajó élére. Nem elég, hogy dolgozik benne a halálvágy, pánikrohamok gyötrik, nem ért a hajó irányításához és a legénység jelentős része szívből utálja, még egy apró japán lány is nehezíti mindennapjait, aki szemmel láthatóan az egyetlen ember, aki látja, mi rejtőzik valójában a férfiben – és aki iránt a kapitány váratlanul vonzódni is kezd. De Taina Tivest sem kell félteni, a lány nem adja olyan könnyen magát, ahogy azt Calderon megszokta. És a neheze még csak ezután jön…

Nagyon sok olvasói visszajelzésben található az a mondat, hogy bár az illető nem szereti a sci-fit – vagy nem is akart ilyet olvasni eddig –, mégis most úgy látja, végre olyan sci-fivel találkozott, ami megmutatta, hogy ez igenis lehet másmilyen. Bár véleményem szerint egy jó könyvnél teljesen mindegy, milyen tematikába próbálja az ember beleszuszakolni – ahogy a filmek közt is egyaránt lehet zseniális egy western és egy zaklatott művészfilm –, mégis úgy látom, fontos ezzel a kérdéssel itt foglalkozni. Az ok, amiért sokan ezt nem szokványos sci-finek tartják, az az, hogy ez nem sci-fi. Ugyan vannak itt űrhajók meg bolygók, lézerfegyver és hideg űr, de ez csak dísz. Kardozó nemesek, szamurájok, középkorias rendszer, ezek és hasonlók dominálnak. Persze láttunk már hasonlót, elég csak a Dűnére gondolni. De ott van, ami science fictionné alakítja át a történetet, itt pedig nincs. A Calderon akár a XVIII. században is játszódhatna.

Persze nem ez, ami miatt már az olvasás elején – sőt, részben már előtte – úgy éreztem, nem én vagyok ennek a könyvnek a célközönsége. Hanem mert ez egy női ponyva. Igyekszem nem degradáló környezetben használni a ponyva – és még kevésbé a női – kifejezést, de ez a regény nem más, mint egy hölgyek számára élvezhető, könnyed, kiszámítható ponyvaregény. Ha létezne egy lista – biztosan létezik – azokról az elemekről, amiknek benne kell lennie egy ilyen könyvben, nos, a Calderon nagy részét kipipálhatná. Jóképű, szerethetően macsó és önfejű férfi főhős, aki még vicces is, de gáláns lovag, bármennyire is képes szemétkedni bárkivel. Aztán egy kicsi, első ránézésre védtelen nő, aki azonban ha kell, férfi módjára helyt áll, felveszi a versenyt bárkivel, de a tradíciók/család miatt kénytelen behódolni az idősebb férfi családtagnak (az azonosuláshoz tökéletes figura). Aztán, mint mondtam, vannak rosszfiúk, ó igen, meg nemesek, akik még kardot is rántanak egymásra, meg misztikus jóslatok és kardszertartás, csinos lányok és fess férfiak, bálok és lézertűz. Ajvé!

Mostanában a nőknek szóló irodalom felfutásakor egy magamfajta hímnemű egyed elgondolkodik, hogy most azért gondolok rosszat az ilyen könyvekről, mert a férfi megfelelőinek – lásd pl. spaghetti western, ami tipikusan férfias, vagy a háborús regények etc. – hibái felett elsiklom, éppen azért, mert azok nekem, mint férfinak szólnak? Lehetséges, éppen ezért fontos, hogy szem előtt tartsa az ember: egy ilyen könyv egy férfi olvasónál mindenképpen hátránnyal indul.

Ettől függetlenül azonban a klisé továbbra is klisé marad, még ha direkt használják is. És elég nehéz ennyi kliséből működő, mi több, élvezetes valamit összerakni. Egy idő után ugyanis az ember várja, keresi, mi az, amitől ez a könyv több, mi van a sablonokon kívül a regényben. Itt látszik, hogy talán lenne valami. Elvégre egy kis lélekbúvárkodás is történik, a két főhős kapcsolata árnyalt és sokoldalú, a Játék pedig, a manipuláció, egészen egyedi színt visz a könyvbe. De ezek nem veszik át a hatalmat a klisék felett, megmaradnak érdekességként, a fő hangsúlyt a sablonok és a mindenhonnan ismerős elemek kapják. Sajnos bármennyire is jó írástechnikailag a Calderon, és mások számára minden bizonnyal szórakoztató, szomorúan konstatáltam, hogy egy olyan tehetségű szerző, mint Varga Beáta (az On Sai írói álnevet hihetetlenül elhibázottnak tartom), megmaradt a könnyed szórakoztatásnál. Stílusparódiának ez kevés – holott itt-ott érezni, hogy azt is megpróbálja, már csak elég a nevekre gondolni –, komolyabban viszont nem lehet venni.

Mindezek ellenére biztos sokan megtalálják ebben a műben a számításukat, és Calderon kapitány jövőbeni kalandjai remélhetően ki fogja elégíteni őket. Aki viszont valamivel komolyabbra vágyik, vagy nem kedveli az ilyen típusú regényeket, az talán keressen más olvasnivalót, minden rosszindulat nélkül. Mert különben úgy fog járni, mint én, vagyis végig fogja unatkozni a könyvet.

2013. január 2., szerda

Jelenések tere

Idehaza Alastair Reynolds először egyik önálló regényével, a 2008-as Napok Házával (House of Suns) jelent meg, ami rögtön megmutatta, miért is tartják sokan ezt a walesi asztrofizikust a kétezres évek legjobb űropera szerzőjének. Reynolds azonban a köztudatba a most megjelent Jelenések tere (Revelation Space) című első, 2000-es regényével robbant be. A kis példányszámú első kiadást hamar követte a második, népszerűsége vetekszik a sci-fi klasszikusaival, folytatásaival együtt pedig egy grandiózus jövőképet rajzolnak ki, nem hiába szállt ringbe a BSFA díjáért és a Clarke-díjért.

Dan Sylveste, Chasm City hajdani legbefolyásosabb családjának tagja évtizedek óta az eldugott Resurgam bolygón kutat a kihalt civilizáció, az amarantinok nyomai után. Sylveste megszállottan keresi, mi lehetett a madárszerű lényeket közel egymillió évvel ezelőtt kipusztító titokzatos Esemény. A tudós úgy hiszi, nem egyszerű természeti katasztrófáról van csupán szó, az amarantinok valamilyen módon maguk idézték elő a pusztulásukat – a telepeseknek pedig mindenáron meg kell tudniuk, mi volt ez a tett, hogy elkerüljenek egy hasonló csapást. Ám a telepesek közül csak kevesen gondolkodnak így, Sylveste pedig hamar a helyi frakciók kereszttüzében találja magát.

Eközben a titokzatos fényhajó, a Végtelen Nosztalgia maroknyi legénysége a Yellowstone bolygó felé tart, hogy Chasm City hatalmas, valaha virágzó városában megtalálják Calvin Sylvestet, vagy ha őt nem is, hát a fiát, Dant, ugyanis a hajó kapitányán csak ők képesek segíteni – az ultrák pedig mindent hajlandóak megtenni a kapitányukért. Nem is sejtik, hogy valaki szintén keresi a fiatalabb Sylvestet, egy bérgyilkos, aki titokzatos megbízójától azt a feladatot kapta, hogy ölje meg a tudóst, bármi áron.

A három szálon és három időben meginduló cselekmény elég hamar összefut, de eközben különböző szegleteit ismerjük meg ennek a világnak. A több frakcióra szakadt XXVI. századi emberiség csillagközi terjeszkedésének utolsó időszakát éli. Nem készülnek már hatalmas csillaghajók, az azokat megépítő szintetikusok (conjoiner) felhagytak ezzel, a legtöbb ilyen fényhajó pedig az ultráknak, ezeknek az űrbéli élethez alkalmazkodott transzhumánoknak a kezén van. Mindeközben a demarkhisták, a Yellowstone urai kénytelenek voltak beletörődni, hogy a fenséges Chasm City véglegesen áldozatul esett a titokzatos olvasztóhalálnak, a szerves szöveteket és az implantátumokat fájdalmas módon tönkretevő betegségnek. Ráadásul az idegenek, akikkel összefutott az emberiség a csillagok között – már nem számítva a néhány kihalt civilizációt – is inkább furcsa rejtvény, sem mint valódi társ az űrben. A mintanyomók és a fátyolszövők mára csupán a legelszántabb tudósokat és vakmerő – vagy őrült, ez csupán részletkérdés – kalandorok célpontjai, akik nem riadnak vissza semmitől. Reynolds már ebben a regényben felvillantja egy hihetetlenül eleven és furcsa univerzum képét, és csak elképzelni lehet, mik szerepelnek pl. a Chasm Cityben, vagy a Redemption Arkban, ami a szintetikusok már-már felfoghatatlan világába kalauzol el. A Jelenések tere lenyűgöző univerzuma önmagában megéri az olvasást, apró ötletek sokasága bújik meg a grandiózus építőelemek között, az ember pedig nyakig belemerül ebbe a furcsa világba. Minden űroperáért rajongó olvasót azonnal beszippant.

De a regényt nem csak ezt teszi különlegessé. Reynolds ugyanis, ha nem is alkotott egy tökéletes művet, de egészen jól keverte a lapokat. A három szál szépen összefut, a rejtélyeket pedig jól építette fel. Az ember képes izgulni, feszülten figyelni, sőt, meghökkenni egy-egy fordulatnál. Reynolds a regény első harmadában nagyon jól építi fel a feszültséget, jól adagolja az információkat, és hibátlanul mozgatja a szálakat. Éppen ezért tűnik talán túl elnyújtottnak a regény nagyobbik része. Nem mondanám, hogy sok a felesleges rész – persze itt-ott biztos akad –, hanem egyszerűen túl lassan folynak az események. Aztán amikor felpörögnek a dolgok, ott is inkább olyan érzésünk támadhat, mint mikor a régi motor rúg egyet-kettőt az autóban. És személy szerint kicsit furcsán éreztem magam a befejezésnél. Logikus, meg nagy távlatokat mutat be – ezzel rokon a Napok Házával, még ha a két történet közt óriási különbségek is vannak – amik mindenképpen érdekesek és ambiciózusak, de nem éreztem katarzist, nem éreztem, hogy kielégített a végkifejlet. Talán éppen a korábbi remek, feszültséggel teli és hangulatos jelenetek miatt éreztem így. Mert a másik erénye a regénynek, hogy több hangulatos epizódja van. A legerőteljesebb a Végtelen Nosztalgia bemutatása: egy hatalmas, négy kilométer hosszú, több száz szintes hajó, ami olyan nyomasztó történelemmel bír, ami még méreteinél is hátborzongatóbb, és tökéletesen illik hozzá ez a végét járó szerkezet.

Ha hibát akarnánk még felhozni, a szereplőket könnyedén idecitálhatnánk, de engem olvasás közben talán csak Khouri zavart, aki inkább volt idegesítő, mint hiteles katona, de előfordulhat, direkt ilyenre írta a szerző. A legérdekesebb figura kétség kívül – a néhány különleges mellékszereplőn, mint a kapitányon kívül – a három ultra, akiken szintén érződik, hogy sokat láttak, és hiába ez életük legfontosabb eseménye, azért bőven átéltek már furcsa dolgokat.

A Jelenések tere olyan könyv, ami után az ember kapva kapna a következő hasonló regény után. Nem hibátlan, koránt sem az, de első regénynek hihetetlenül ambiciózus – még a Kvantumtolvajnál is inkább – ráadásul egy hatalmas és különleges világot tár az olvasója elé, amiben még sokkal több van, és erre a folytatásokat övező rajongás csak még jobban ráerősít. Összességében talán csak kicsit maradt rossz mellékzönge bennem a regény elolvasása után, ugyanakkor már-már gyermeki lelkesedéssel várom a következő Reynolds regényt, legyen az ebben az univerzumban játszódó, vagy másban. Addig is, aki nem akar várni, az interneten itt-ott elszórva találhat Revelation Space novellákat (például az 1997-es A Spy in Europa-t), vagy megnézheti. A kétkedők pedig megnézhetik, hány országban aratott már sikert a modern űropera egyik sarokköve.


2013. január 1., kedd

2012

2012 nem volt egy olyan év, amikor sok filmet néztem vagy sok könyvet olvastam. Holott sci-fi kiadás terén ez egy nagyon jó év volt – meglepően az. Új kiadók, új könyvsorozatok, régi kiadók új könyvei. És ha ez nem lenne elég, a kortárs sci-fi úgy zúdult a kis magyar olvasóra, mint a Niagara (feltűnő a modern űropera berobbanása). Ezen háttér előtt próbálok valami összegzést kicsikarni magamból.