2013. december 25., szerda

A hipertér vándorai

Az Árnyfal című kötet folytatásaként jelent meg A hipertér vándorai 2005-ben, amiben hét történet kapott helyet. Ezek egy kivétellel science fiction írások, a szórakoztató egyszerű daraboktól a maradandóakig.

Ian Watson: Egy a lehetséges közül

A Pioneer nevű űrhajó száz utasával egy új technológia, a Q-térben való utazás segítségével tart egy új világ felé. Ám nem várt esemény történik, amikor a hajó száz változatra szakad, egy-egy emberrel a fedélzetén. Azonban valami megérint néhány utast az utazás során, és feltárul előttük egy sokkal nagyobb méretű intelligencia és a téridő szövedékének árnyai. Watson írásának legértékelhetőbb része az új világ vizsgálatának és az expedíció megszervezésének realisztikussága, illetve jól működik a kvantummechanikára épülő elmélete az árutazásról és a Q-térről. Ugyanakkor a messiás vonal és a hatalmas "fajtudat" ötlete már kissé zavaros, és nem sikerül teljesen átadnia elképzeléseit. Ettől függetlenül ez egy érdekes darab, ami nem esik bele a kézenfekvő megoldások csapdájába.

Eric Frank Russel: Halandzsa

Russel legtöbbet idézett története egy űrhajóról, ahol rovancs készül, de a fedeb hiányzik. Nem mai darab, és könnyen elunhatjuk magunkat közben, ráadásul nem biztos, hogy sok megmarad bennünk belőle az egy szem poénon kívül. Legszemléletesebb jellemzése, hogy korábban már találkoztam a novellával, de oldalakig nem is jutott eszembe. Egyszer olvasható sztori.

Böszörményi Gyula: Jó éjt, kapitány!

Rejtélyesen induló, melankolikus történet ami egy nem túl meglepő és éppen ezért megrázónak sem nevezhető végkifejletbe fut ki. Még ha lenne is potenciál a lírai stílusban, az egész novella nem nyújt túl sokat, tucatírássá válik, amire nem nagyon fogunk emlékezni olvasás után.

Larry Niven: A laposföldi

Beowulf Shaeffer, akire a Neutroncsillag történetéből emlékezhetünk, az Ismert Űr egyik nagy utazója, egy űrhajón összeismerkedik a laposföldivel, Elefánttal, aki megelégeli, hogy akármennyit utazhat az űrben, csak laposföldi marad. Így hát vesz egy hajót, és elindul felfedezni a Galaxis legkülönösebb bolygóját. Ebben az írásban felbukkannak Niven csapongó fantáziájának egy-egy lényei és ötletei, illetve visszautal az Ismert Űr korábbi történéseire, de a szellemes stílus nem elegendő ahhoz, hogy a kissé ellaposodó történetet felrázza. Mert hiába a legkülönösebb bolygó, igazi végkifejletet nem kapunk, így aztán kissé különös érzése lesz az embernek, mikor befejezi a novellát.

Douglas Smith: Rendezett állapot

Az időutazás és a bosszú nem új téma, éppen ezért ez a novella sem ráz meg senkit. Egyszer el lehet olvasni, de amikor rájövünk - illetve elmondják nekünk -, hogy mi a csattanó, nem nagyon érdeklődünk már a végkifejletre.

Neil Gaiman: A smaragdszín vázlat

Ez az a novella, amiért megéri kézbe venni a kötetet! Gaiman zseniális novellista, és most sem hazudtolja meg magát, amikor újfent egy remekül működő mixet alkot. Vegyik Sherlock Holmes történeteit, és keverjük össze H. P. Lovecrafttel, az eredmény pedig ez az írás lesz, ami egyszerre hihetetlenül jópofa, velőt rázóan félelmetes, sziporkázó stílusbravúr és a végső csattanóval csak még inkább megbizonyosodunk róla, hogy Gaiman nem hiába az egyik legeredetibb szerző a körtárs fantasztikumban. A történet szerint Lovecraft Vénei már eljöttek, és békét hoztak, ám most valaki meggyilkolta az egyik kisebb lényt közülük. Ki lehetett az? Vajon tényleg veszély leselkedik a Vénekre? És talán tényleg nem jó dolog, hogy ők itt vannak? Mindezek mellé pedig minden fejezet elején apró finomságként hirdetéseket kapunk, amelyekből mások kész regényeket írnak. De szerencsére Gaiman jobb ennél, így válik A smaragdszín vázlat az egyik legjobb novellává, amit a viktoriánus fantasy témájában alkottak.

Judith Tarr: Állatkert

Ha nem is a legemlékezetesebb, de talán a legszerethetőbb történet a kötetből, ami a furcsa jövőbeli állatkert és egy elvált házaspár kislánya körül bonyolódik. Nincsenek nagy konfliktusok, sem erős jelenetek, de nem is vállal semmi nagyot, egyszerűen csak felvázol egy kissé furcsa helyzetet, nevezetesen amikor a gyermekünk egy pterodactilust szeretne megsimogatni.

A kötet tehát ugyan nem lesz minden idők legjobb válogatása, de Gaiman története miatt érdemes beszerezni, és pár másik novellának köszönhetően unatkozni sem fogunk, amíg a vékonyka válogatás végére érünk.

2013. november 7., csütörtök

Isten hozott a majomházban! (Playboy antológia)

Akik tudják, hogy a Playboy magazin nem csupán a meztelen hölgyekről szól, hanem bizony gyakorta jelennek meg bennük érdekes cikkek és interjúk híres emberekkel, írókkal, színészekkel, azok nem fognak meglepődni azon sem, hogy néhanapján sci-fi írásokat is közöl a lap. 1998-ban ezekből a munkákból állítottak össze egy válogatást, amiből aztán a Szukits kiadó szemezgetett, és az eredeti 25-ből 12-t kiadtak az Isten hozott a majomházban! című antológiában. (Nem keverendő össze az azonos című Kurt Vonnegut novelláskötettel!) A kiadvány a maga nemében színvonalas sci-fiket tartalmaz klasszikus szerzőktől, és noha néhányon kifogott az idő vasfoga, a legjobbak még ma is frissnek hatnak, még ha eredetileg harminc-negyven éve is jelentek meg.

Stephen King: Az istenek szövegszerkesztője (The Word Processor, 1983)
Kinget nem kell senkinek bemutatni, és azon sem érdemes meglepődni, hogy sci-fi írások közé került,noha a vágyálmokat teljesítő, házilag barkácsolt szövegszerkesztő gépezet története nem igazán ebbe a tematikába tartozik. Maga az írás nem vállal sokat, és nem is lesz valami emlékezetes, hiába villantja fel a főszereplő sanyarú életét és a vágyott szép alternatívát, nem annyira erős a leírás, hogy komolyan megragadjon minket. Kellemes kis mese, igazából fajsúlytalan írás.

Frederik Pohl: A gépies ember (The Schematic Man, 1969)
Érdekes ötlet és jó novella lenne, de a megírása óta eltelt több, mint negyven év alatt már olyan mértékben feldolgozták a témát, hogy ennek a műnek már csak kuriózumértéke van. Többet nem is igazán lehet elmondani, az ember géppé válásának lelki kérdéseit felvető rövid munka.

Arthur C. Clarke: Alsó Földegyüttállás (Transit of Earth, 1971)
Ha nem látnám, hogy mikor jelent meg, azt hinném, valamikor a negyvenes években vetették papírra a novellát. Unalmas, lassú, a leírásokban és a történetben nincs semmi, ami fenntartaná az érdeklődést. Napjainkban már nem érdekes, hogy egy asztronauta megfigyel három bolygó együttállását - és semmi több. Nem tudom elképzelni, hogy ez még a hetvenes években érdekelhetett bárkit tizennyolc évtől fölfelé...

Ray Bradbury: Eltűnt város a Marson (The Lost City of Mars, 1967)
A kötet egyik legjobb darabja, minőségi írás, amit Bradburytől elvárhat az ember. Mintha a Marsbéli krónikák egyik kimaradt fejezetét olvasnánk, szemünk előtt megelevenedik a kihalt Mars újra feltöltött csatornáival, kihalt metropoliszával. De ahogyan az lenni szokott, a Mesternél az emberek állnak a középpontban, ők azok, akiknek a lelkét az elhagyatott város megragadja és nem ereszti. A történet ereje az emberi oldalban és a szép prózában keresendő. Talán csak kissé kurta-furcsa a lezárás, és egy-két dolgot nem értünk meg teljesen, mégis ez olyan írás, amit az ember magával visz további útja során.

Joe Haldeman: Több, mint részeinek összege (More Than the Sum of His Parts, 1985)
A kiborggá váló ember klasszikus esete, legalább is elsőre ennek látszik, Haldeman azonban képes meglepni minket. Eleinte érthetetlen, miért fecsérel ennyi szót a kiborg szexuális képességeire, aztán megadja rá a választ, mi pedig egyből látjuk, hogy itt bizony minden ravaszul elő volt készítve. Nem mondanám, hogy sci-fi történeti munka, de a kissé baljós és tanulságos befejezés mindenképpen kiemeli a kötet darabjai közül.

Le Guin: Kilenc élet (Nine Lives)
Philip K. Dick: Fagyos utazás (Frozen Journey, 1980)
Dick jobb novellista, mint regényíró, rövidebb írásai sokkal fókuszáltabbak és érdekfeszítőbbek. Nincs ez másképp ezzel a sztorival sem, a megszokott tudatalattiban való vájkálás kerül elő itt is, mint sok más Dick-történetnél, azonban itt egy emlékezetesebb próbálkozást láthatunk az írótól ennek szavakba öntésére. A novella vége ugyan nem ad katarzist, legalább is én hiányoltam valamit, de az évtizedes "álomban" vergődő űrhajós utazása szintén erős írása a kötetnek.

Ursula K. Le Guin: Kilenc élet (Nine Lives, 1969)
És elérkeztünk a legjobbhoz. Olvasás nélkül lefogadtam volna, hogy Le Guin kisregénye az élbolyban fog helyet foglalni. Hiába írtak már több száz könyvet a klónozás kapcsán, az írónő képes olyan aspektusát megmutatni, ami évtizedekkel később is érdekessé teszi a történetet. Moralitás, az embernek lenni kérdése, a másokkal való kapcsolatunk, ez mind előkerül a klónok kapcsán, a legfőbb kérdés pedig az, a mi személyiségünknek mennyire a részei azok, akik közel állnak hozzánk: család, barátok, rokonok. A Kilenc élet ráadásul irodalmilag is jól kidolgozott mű, a párbeszédek érdekesek, ahogyan a szereplők interakciói is élők. Mindenképpen ajánlott azoknak, akik szeretnének egy remek sci-fi írást olvasni.

Larry Niven: A leviatán (Leviathan!, 1970)
És a másik véglet, egy végtelenül könnyed történet az időutazóról, aki szembetalálja magát a mitológia óriásszörnyével. Niven nem tör nagy babérokra, ő csupán szórakoztató akar lenni, és ehhez nagyon is ért. A történetben nincsen nagy csavar, semmi grandiózus, ez egy egyszer élvezhető, kellemes kis szösszenet.

Robert Silverberg: Gianni (Gianni, 1982)
Silverbergnek volt már egy hasonló tematikájú novellája, a Végy egy katonát, ahol két történelmi személyiség mesterséges rekonstrukcióját ugrasztották össze a tudósok, itt pedig egy nagy zeneszerzőt ragadnak el halála előtt a múltból, hogy a közeljövőben páratlan zeneműveket alkothasson. Azonban ahogyan az lenni szokott, a művész is ember, és nem lehet tökéletesen megismerni senkit a kortársak elmondása alapján. Ráadásul semmi nem garantálja, hogy a régi hibák nem történnek meg újra. A Gianni egy élvezetes és érdekes történet, a múltból kiragadott ember toposzának értelemmel teli felhasználása. Mindenképpen ajánlott olvasmány.

Niven: Leviathan!
Robert Sheckley: Érzel valamit, amikor ezt csinálom? (Can You Feel Anything When I Do This?, 1969)
Sheckley klasszikus robottörténetei közül az egyik, ahol a kikapós háziasszony és a mindenes robot románca végül nem úgy végződik, ahogyan a robot elképzelte. Semmi különös nincsen ebben a történetben sem, sokban hasonlít más, az ötvenes-hatvanas években íródott Sheckley-novellákhoz, hangulatában és stílusában egyaránt. Nem rossz, de nem is váltja meg a világot, egyszer kellemesen el lehet olvasni.

Kurt Vonnegut, Jr.: Isten hozott a majomházban! (Welcome to the Monkey House, 1968)
A szerző egyik legtöbbet idézett írása a túlnépesedésről és egy igencsak különös módon a rendszer ellen lázadóférfiról. Az elsőre humoros és szatirikus írás valójában sokkal komolyabb, mint azt elsőre gondolnánk, és Vonnegut hozza a formáját, hogy rámutasson pár érdekes kérdésre a kora társadalmával kapcsolatban. Az már más kérdés, hogy ezek nélkül, egy másik korban és környezetben is működik-e a történet, de ennek eldöntése már az olvasón múlik.

Terry Bisson: Irodai románc (An Office Romance, 1997)
Jópofa ötlet, hogy a Windows világa valamilyen kicsavart formában átkerül a valóságba, Ablakokkal, Ikonokkal stb. Bisson szereti az ilyen típusú történeteket, elég csak a Nyomd le Annát! című rövid szösszenetére gondolnunk. Sajnos ez nem annyira eleven, és bár minden érthető és a helyén van, mégis kevésnek hat ma, a virtuális valóság hétköznapiságában. Mindenesetre ennek elolvasása sem Ablakon kidobott idő, jól el lehet vele lenni, ha az ember nem keres mély tartalmat az írásban.

Ha nem is tökéletes kiadványról van szó, az Isten hozott a majomházban! novelláinak elolvasását senki nem fogja megbánni, egy-két remek történettel is találkozhat, amelyekre valószínű évek múltán is emlékezni fog. Kár, hogy a maradék 13 novella nem fért bele ebbe a kiadása.

2013. november 4., hétfő

Sinistra körzet

Valahol a Kárpátokban, egy sosemvolt hegyvidéken terül el a Sinistra körzet, a határ mentén. Ide, pontosabban Dobrin városába - a helyieknek Dobrin City - érkezik meg a főhős, aki miután elveszti az iratait - amit sorsszerűen el kell veszítenie, hiszen a körzetben senki sem az, aki volt azon kívül - az Andrej Bodor nevet kapja Borcan ezredestől, a dobrini hegyivadászok vezetőjétől, az itteni élet urától. Ám maga a történet akkor kezdődik, amikor Borcan ezredes meghal, és ez ugyan elsőre nem látszik, az esemény sok mindent megváltoztat Dobrin Cityben.

A Sinistra körzet, az erdélyi születésű Bodor Ádám író 1992-es regényének nem a története a fontos. Andrej elbeszéléséből ugyan megismerjük a körzet fontosabb alakjait, szokásait, mende-mondáit, de az egész világ annyira szürreális, annyira erőteljesen telepszik rá a könyvre, hogy felesleges a történettel foglalkozni. Elég annyi, hogy Andrej fogadott fiát, Béla Dundasiant akarja megtalálni itt, a világ végén is túl, de valahogy nem nagyon igyekszik ezzel, éveket tölt el Dobrinban, és bár folyamatosan hivatkozik átutazó voltára, mégis lassan szerves részévé válik a körzetnek. A regény, vagy inkább novellák füzére - az alcím szerint "egy regény fejezetei" - első látásra is túlmutat az egyszerű olvasaton, és ezen a blogon nem is vállalkoznék mély elemzésére - aki kíváncsi, az számos cikket találhat a regényről (Korunk, Látó, Beszélő), inkább csupán az egyszeri olvasó szemével vetek rá egy pillantást.

Ami először szembe tűnik az olvasás során, az a kapaszkodók hiánya. Az ember nem tudja, hol van, bár nagyjából  be tudja határolni, és hamar rájön, hogy itt valami Isten háta mögötti hegyvidéken jár, ahol Európa ezen részének népei úgy kavarognak, mint a zöldségek egy nagy tál szegényes levesben. De mindez semmit sem ér, hiszen hamar kicsúszik a lábunk alól a talaj, amikor olyan, már-már groteszk dolgoknak leszünk tanúi, mint a hegyvidék felett örökkön repkedő esernyő, vagy Borcan halála. Ember alatti élet ez, ahogy sokan megjegyzik, a természet vad szabadságával szemben itt túlszabályozottak, a hegyi vadászok és vezetőjük nem csak egyszerűen az élet, de a létezés felett uralkodik, szava a fizika törvényeivel lép egy szintre, és tenni ellene ugyan lehet, de felesleges. Andrej is belátja ezt rögtön, és csöndes belenyugvással szemléli az őt körülvevő világot.

Ez a világ pedig korántsem kellemes, a hegyi köd, a hő, a csönd, a moha, az erdő, ezek valahogy nem a természetnek, hanem a pusztulásnak a megtestesüléseiként jelennek meg. Valahogy az emberi világ félig a mi korunkban, félig egy ősi állapotban létezik, és az emberi viszonyok is e között a két univerzum között ingáznak. De bármennyire is különbözőnek tűnjön ez a két világ, az emberek mindkettőben ugyanolyan állatiasak, akik csupán alapvető ösztöneikkel foglalkoznak. Éppen ezért válik végül Sinistra fojtogatóvá, ahonnan így vagy úgy, de el kell menni. Van, aki átszökik a határon és van, aki befordul saját szolipszista világába. A könyv nyelvezete is erősen a környezet hatása alatt áll, a lassú, nehézkes beszédet hirtelen váltja fel a nyers káromkodás, a szofisztikált sorokat a rövid, már-már primitív tőmondatok. Apokaliptikus világ ez, és ehhez fogható a nyelve is.

A Sinistra körzet nem könnyű olvasmány, ez a világ mindent megtesz azért, hogy eltántorítsa az embert, és nem is csinálja rosszul. Egy ennyire elzárt, már-már mitikus világ, ahova a valóság eseményei is csupán szürreális formában tudják betenni a lábukat, nem éppen kellemes helyszín, ráadásul az itt élők sem olyan figurák, akikkel azonosulni lehet. Ám ahogy mindenki más, végül mi is elhagyjuk Dobrin City-t, hogy évekkel később lássuk, hogy talán semmi sem változott, mert az életnek mindig lesz egy szelete, ami ilyen állatias és elnyomás alatt élő, egy olyan hely, mint a Sinistra körzet.

2013. október 31., csütörtök

Kraken

Kiállíthatsz egy istent egy múzeumban?

Kezdjük a közhelyekkel: China Miéville egyike a kortárs fantasztikum legkülönösebb alakjainak, regényei mind egyediek és bizarrok, ötletei lenyűgözőek, prózája szellemes, figurái felejthetetlenek. És most jöjjön a lényeg: nincs ez másként  a Kraken esetében sem (amúgy 2010-es és Locus Fantasy nyertes, ha ez érdekel valakit).

Az egész egy szokatlan bűnesettel kezdődött. Mit szokatlan, megmagyarázhatatlan, egyszerűen lehetetlen: eltűnt a londoni Természettudományi Múzeumból a hatalmas Architeuthis dux egy preparált, nyolc méteres példánya, üvegvitrinestől, egy olyan teremből, aminek ki sem fér az ajtaján. De mégis ki az ördögnek kell egy hatalmas, halott lábasfejű, a mitikus kraken valós formája? Billy Harrow, az állat preparátora is ezen töri a fejét, és hamarosan választ is kap kérdésére: akárkinek, aki az Apokalipszist akarja hozni a világra. Kezdetben minden egyszerűnek tűnik, vagy legalábbis kezelhetőnek: különféle kultuszok, kraken-hívő szekták, és a velük foglalkozó kultuszrendőrség. Tiszta sor, van pár furcsaság a világon, de ez még semmi szokatlan. De mire véljen egy tetoválást, ami beszél? Vagy embereket, akik London utcaköveiből jósolnak? Vagy egy anyagtalan szakszervezeti vezetőt? És Billynek rá kell jönnie, mindez csupán a kezdet, hisz hamarosan kulcsfigurája lesz ennek az őrült hajszának a kraken után, amiről kiderül, hogy nem csupán egy túlméretezett tintahal, hanem egy mélytengeri isten, és akinek a birtokában van, az lángtengerrel boríthatja be az egész világot.

Aki valaha kezébe vett már könyvet Miéville-től, az tudja, mire számítson. A városfétis itt is erős, London él - a maga módján szó szerint -, minden utcája eleven, és sokkal többet rejt, mint gondolnánk. Ugyanis nem csak az a London van, amit mi ismerünk - ki jobban, ki kevésbé -, hanem egy másik (és itt nem szégyen Gaimant említeni), egy varázslatos, pontosabban fortélyos, ahol nem csak a szokásos varázslók és nekromanták élnek, hanem különféle kultuszok vívják háborúikat, amelyekben a hit által valóban istenek manifesztálódnak, a gengszterek sem éppen hétköznapiak, és akkor még a várost benépesítő számolatlanul sokféle mágikus lényről nem is esett szó. A Kraken - újabb közhely! - tipikusan az a regény, amiről ha elkezd az ember beszélni, elveszi a felfedezés örömét. Mert annyi zseniális ötlet sorjázik a lapokon, hogy mindenki, aki nyitott egy kicsit is az ilyesmire, mind a tíz ujját megnyalja örömében. Arról nem is beszélve, hogy mindenki találhat személyes kedvenceket - bevallom, én a kultuszgyűjtőkről szóló résznél tiszta szívemből elmosolyodtam. Miéville okos, meghökkentő és gyakran vicces dolgokat talál ki, a legegyszerűbb elgondolást is képes véresen komolyra venni, és a legvérmesebb fantasylényt is eddig nem látott módon kifordítani. Mert itt még az angyalok sem olyanok, mint hinnénk, és az evolúciónak is lehet fortélyos oldala.

Anno a Perdido pályaudvar, végállomás olvasása után sokáig merengtem, mit is olvastam: fantasybe oltott sci-fit, vagy sci-fis fantasyt? Miéville-nek megvan az a zseniális képessége, hogy a fantasy alapvetően irracionális világát is racionálissá teszi, de legalább is logikussá. Egy sci-fi logikával megírt fantasy, még ha ez nem is olyan erős a Kraken esetében, mint anno a Perdidónál volt. Itt bizony nem egyszerűen arról van szó, hogy van egy párhuzamos, varázslatos világ - az a világ ennek a világnak is a szerves része, csápjai kiérnek idáig, még ha nem is teljes egészében látjuk azt.

Mert hát elég sok különlegesség van a regényben, de mind közül talán a kraken, a mélytengeri sötétségből kiemelkedő, csápos isten és az ő köré épülő misztika az, ami a legerőteljesebb a szövegben. Az elhappolipolás, a csáposság és maga az egész krakenológia mind erőteljesen jelen van - és szerencsére a fordítás remekül adja át a hangulatot, nem lehet elégszer hálálkodni Juhász Viktornak -, és hiába annyi ötlet, a polip hatása mégsem sikkad el. Érdekes, hogy Miéville elejtett kifejezésekkel és pár képpel éri el, hogy egy-egy építőelem hatásos legyen. A gyilkos duó is nem azért lesz félelmetes, amit a regény lapjain tesznek, hanem amit csak sejtet a szerző. Ugyanígy a kultuszok háborúja és a mini apokalipszisek is inkább elejtett szavakból és hangulatokból épülnek fel, nem pedig színes-szélesvásznú jelenetekben. És szerencsére Miéville van annyira jó író, hogy képes legyen mindezt véghezvinni és ne legyen érdektelen.

De mindennek ellenére sem lesz a Kraken tökéletes regény. Sajnos a történet nem valami erős, hiába érdekes és rejtélyes, és fordulat fordulatot követ, a cselekmény lassan hömpölyög, és ez egy ennyire hosszú könyvnél, ahol ráadásul tényleg számolatlan apró elemet vonultat fel a szerző, nem feltétlenül szerencsés. Ráadásul sajnos a szereplők sem lesznek eléggé közeliek, még Billy figurája is megmarad valami távoli alaknak, nem éljük bele magunkat a cselekedetekbe, hiába látjuk a mozgatórugókat, értjük a motivációkat, de a legtöbb karakter megmarad különlegesnek, semmint megfoghatónak. És talán még az is problémaként jelenhet meg, hogy Miéville tényleg rengeteg ötletet vonultat fel, és egyszerűen nincs idő mindennel foglalkozni, egy részük megmarad cukorkának az üvegvitrin mögött, amiről viszont így nem teljesen érthető, miért volt jó megmutatnia. Ez tehát egy olyan regény, ami néha túl sokat markol.

Mindent összevetve viszont ez egy nagyon-nagyon jó könyv, ami beszippant, a polipcsápok lerántanak a fortélyos London mélyére, és majd csak hatszáz oldal után engednek újra a felszínre. Miéville akármennyire is nem tökéletes művet írt, akármennyire is néha túlírt a kötet, van benne valami megfoghatatlan, valami bizsergető, valami egyedi, ami miatt az ember az utolsó oldal után úgy érzi, bizony most kell még egy írást olvasnia a szerzőtől. Mi ez, ha nem tehetség?

2013. augusztus 30., péntek

Éjszárnyak

Robert Silverberg ma már az SF nagy öregje, történetein generációk nőttek fel és több írását a tematika fontos művei között tartanak számon. Idehaza kevésbé ismert három kisregényéből összeállított regénye, az Éjszárnyak (Nightwings), amit ugyan kiadtak a kilencvenes évek hazai könyvdömpingjében, de olyan gyorsan el is tűnt. Pedig nem akármilyen kötetről van szó, elég annyit mondani, hogy az eredeti, 1968-as Éjszárnyak kisregény hozta meg Silverberg első Hugóját (ha az 1956-os Best New Author kategóriagyőzelmét nem számoljuk), és a másik két kisregény közül, melyek Az Emlékőrzők között (Perris Way) és A Jorslembe vezető út (To Jorslem), utóbbit szintén jelölték Nebulára és Hugóra is. A történetek összegyűjtve 1969-ben jelentek meg először.

A Föld Harmadik Ciklusában, Roum ősi városába tart három utazó. A Kémlelő, aki nevét csak saját Kasztjának árulhatja el, Avluela, az Éjszárnyas, és Gormon, a Torzszülött. Hamarosan Roum Hercegének vendégei lesznek, aki, mint Uralkodó, megkívánta a kecses Éjszárnyast, ám hamarosan ezért a tettéért óriási árat kell fizetnie, amikor elérkeznek a mitikus Hódítók, akiknek jöttére a Második Ciklus kataklizmája óta várnak a Földön, s a Kémlelők évezredek óta kutatják a csillagokat hatalmas flottájuk után. Az invázió után a világ rendje megborul, a trió szétválik, hogy aztán a Kémlelő - aki Perrisbe érkezve már Tomis az Emlékörzők közül - hosszú útjának végén Jorslemben rájöjjön, mi is jelenti a Föld lakói számára az igazi megváltást.

A hatvanas évek az egész emberi kultúrában, annak minden területén mozgolódást szült, a második világháború utáni nemzedék kereste a helyét és igyekezett új utakat mutatni, a meglévő formákat megújítani. A sci-fiben is ez történt, a New Wave témákban, formában, stílusban igyekezett változtatni. Ebbe a tendenciába tökéletesen illeszkedik az Éjszárnyak. Science fiction, de a titokzatos kataklizma - amelyet végül megismer az olvasó, mikor az Emlékőrzők között jár a főhős - utáni világ kissé fantasybe illő. De ebben a fantasyben idegen lények járják a bolygót, génmódosítás az alapja a különféle furcsa embereknek, és a technika, noha a többség számára valami vallásos-mágikus dolog, még mindig létezik és a szakavatottak valamennyire képesek is használni azt. Az embert hamar magába szippantja ez a különös és öreg világ, ahol a mi korunk az Első Ciklus vége, és az emberiség már túljutott fénykorán, a Föld vegetál, ha nem egy lassú lejtőn csúszik a pusztulásba.

Nem csak a helyszín szokatlan. A fő karakter, a kezdetben névtelen Kémlelő, majd nevét természetességgel Tomisra váltó figura nem tekinthető a klasszikus értelemben vett  főhősnek. Nem cselekszik, csupán sodródik, és amikor mégis cselekvésre szánja el magát, akkor is végül sikertelenségben végződik az általa elindított folyamat, ráadásul ennek egyetlen folyománya pont saját lelki békéjének megbomlása. Az, hogy nevét olyan egyszerűen lecseréli, mint egy ruhát - még ha a Kasztokba való belépés is áll ennek hátterében - csak még jobban erősíti, hogy igazából egy jelentéktelen öregemberről van szó, aki még saját maga előtt sem képes igazi erős figurává válni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem hihető, hiszen vannak saját gondolatai, kétségei, értelmes figura, csupán passzív, sodródó. Éppen ez teszi őt megfelelő alaknak egy ilyen műbe, hiszen a Föld is passzív, éppen ahogyan ő, és ahogyan a Földnek, úgy az Emlékőrző/Tomisnak is szüksége van megváltásra, ami sikeresen el is ér. Az talán kicsit homályos, hogyan is jut el végül oda, hogy felajánlják neki ezt, de egészen addig a pontig hihető helyzete.

Az Éjszárnyak mindenképpen egy érdekes mű, olyasmi, mint egy különös utazás egy álomszerű világba, miközben a kísérőnk valami erkölcsi igazságokról beszél nekünk. Mi persze el vagyunk foglalva a képpel, a látvánnyal, így csak fél füllel figyelünk. Vagy megragad bennünk valami, vagy nem. Mindenesetre a könyv szépen öregedett, több mint negyven évvel a megírása után is le tudja kötni az olvasót, már ha az inkább szemlélődne, mint a főhős, nem pedig akcióra kíváncsi, hisz itt az apokalipszis már elmúlt, az invázió pedig egy lázálomszerű éjszaka alatt lejátszódik, minden nagy csata nélkül. Ráadásul, ha valaki jellemző New Wave írást keres magyarul, annak is tökéletes választás lehet ez a könyv.

2013. augusztus 19., hétfő

Az ötös számú vágóhíd

Az egész úgy kezdődött, hogy Billy Pilgrim kiesett az időből.

A mikor kérdésnek ebben az esetben nincs értelme. A hol szintén nem érdekes, ahogyan a miért vagy a hogyan sem. Egyszerűen megtörtént, a múltban mindig, ahogyan a jelenben és a jövőben is mindig meg fog. Egyetlen fontos dolog volt, amiért érdemes ezt megemlíteni: mert Billy Pilgrim azon furcsa emberi lények közé tartozott/tartozik/fog tartozni, akik egyszerre jelentéktelenek és különlegesek, nevetségesek és tragikusan bölcsek. Billy Kurt Vonnegut Jr., az Amerikában élt/élő író Az ötös számú vágóhíd (Slaughterhouse Five) című regényének fő alakja, aki amellett, hogy átlagos életet élt a New York állambeli Iliumban, átélte Drezda második világháborúban történő lerombolását - amerikai bombák által, több mint százharmincezer ember életét követelve - és meg is kapva. Persze nem ő az egyetlen, aki ott volt. Ott volt Edgar Derby, a szerencsétlen középiskolai tanár, akit agyonlőttek a bombázások után, mert kihozott egy teáskannát a romok alól. De ott volt a kis Paul Lazzaro, egy piti autótolvaj, aki megesküdött, hogy megöleti Billyt, és ezt be is tartja. És ott volt Kurt Vonnegut Jr., aki a háború után hazatért, és amellett, hogy igyekezett tisztes ember látszatát kelteni, olyan kétes dolgokat művelt, mint éjszaka részegen telefonálgatott régi barátainak és könyveket írt tele mindenfélékkel. Az egyik ilyen furcsa könyv ez is, mármint Az ötös számú vágóhíd, 1969-ből.

Ezt a könyvet tartják Vonnegut főművének, igazi műremeknek, a kortárs amerikai regényirodalom megkerülhetetlen bástyájának, ami A gyermekek kereszteshadjáratáról, vagyis a második világháborúról és az azt átélt nemzedékről szól. Meg Amerikáról. Meg sok minden másról is. Persze felfoghatjuk a könyvet kudarcnak is, hisz kérem szépen, nem sokban különbözik egy Kilgore Trout regénytől, tralfamadori idegenekkel, akik a kezükben hordozzák a szemüket, és az idő mindenségét egyszerre látják, ahogyan a világegyetem pusztulását is, és mégsem tesznek ez ellen semmit. Így megy ez.

Szóval, itt van Billy, ez a már-már komikus figura, aki felnő, részt vesz a háborúban, túléli egy vágóhídon a háború legborzalmasabb bombázását, hazamegy, betegen kezelik, elvesz egy lányt amit a józan esze birtokában sose tenne, gazdag ember lesz két gyerekkel, majd élete végén nagy tiszteletnek örvendő figura. És közben elrabolják a Tralfamador bolygó lakói, kiállítják, mint egy egzotikus állatot, majd ott összemelegszik Montana Wildhackkel. És, függetlenül csészealjaktól, háborútól, feleségtől és optometrikusoktól, ugrál az időben oda-vissza. És közben megtanulja, hogy az élet az az élet, és semmi több, jó és rossz dolgokegyütt, de igazán csak a jó dolgokkal kell foglalkozni. A rosszakból úgy is van elég, nem kell még rontani a helyzeten azzal, hogy törődünk velük.

Vonnegut mindent nagyon jól lát - és mindenre így felel: így megy ez. Az emberek gyakran túl buták, túl önzők, túl kicsinyesek, vagy egyszerűen túl lusták ahhoz, hogy észrevegyék, mit is csinálnak éppen, és az miért is rossz, vagy jó, adott esetben. Vajon mi lehetett az, ami miatt odáig fajultak a dolgok, hogy Drezda holdbéli tájjá változtatásában csúcsosodjanak ki azok a dolgok? Választ nem kapunk, csak gondolkodjunk, mondja Vonnegut, ott van a válasz, próbáljunk rájönni. És közben csak figyeljük Billyt, amint átsodródik az életén, találkozik a legfurcsább alakokkal - mint Trout a maga már-már a baromság határát súroló, mégis igaz regényeivel - és mindössze végül csak ennyit tud mondani: így megy ez.

Mert van az a dolog a világon, amiről a legtöbb, amit el lehet mondani, az az, hogy "csip-csirip."

2013. július 30., kedd

A határtól délre, a naptól nyugatra

Murakami Haruki talán a legismertebb kortárs japán szerző. Könyvei milliós példányszámban kelnek el, minden új megjelenését hatalmas várakozás előzi meg. Művei két nagy csoportba sorolhatóak: az egyik a mágikus realista elemekkel teleszőtt könyvei, mint Világvége és a keményre főtt csodaország vagy a Kafka a tengerparton. A másik csoport pedig főleg a hatvanas évek diákjainak ill. a nyolcvanas-kilencvenes évek felnőttjeinek párkapcsolati, egzisztenciális kérdéseivel foglalkozik. Valójában minden műve ezek köré a kérdések köré épül, és bár hősei Japánban élnek, és gyakran esik meg velük valami teljesen szokatlan - például hogy átkerülnek egy másik világba vagy találkoznak a Birkaemberrel -, mégis olyan élethelyzeteket, figurákat teremt az író, amivel világszerte képes megszólítani az embereket.

Az 1992-es A határtól délre, a naptól nyugatra című könyv talán a legrövidebb regénye. Főhőse, Hadzsime a háború után született, a hatvanas évek végén volt egyetemista és a nyolcvanas években vált családapává. A külső szemlélő számára élete tökéletesnek tűnhet: két jól menő dzsessz bár tulajdonosa, szép felesége és két kislánya van, semmiért nem panaszkodhat. Hadzsime azonban nem boldog, és találkozása gyerekkori barátjával, Simamotóval felszínre hozza benne az érzést, hogy igazából tizenkét évesen volt utoljára boldog, amikor tudtán kívül szerelmes volt a lányba, és az viszont szerette őt. Több mint húsz évvel később a nő megjelenése teljesen felforgatja az életét, és kérdéses, hogyan fog végződni. A kérdés az, mi a fontosabb Hadzsime számára, a biztonság, vagy az az érzés, amit évtizedeken át hordozott magában...

Amennyire képes behatolni a könyv az ember lelkébe, olyannyira nehéz elmondani, miről is szól. Szerelemről? Talán. Boldogságról? Esetleg. Dolgokról, amiket meg kellett volna tennünk? Vagy amiket másképp kellett volna véghezvinni? Arról, hogyan élünk, mik a fontosak, tudunk-e őszinték lenni másokkal, mennyire könnyű valakit egy életre megsebeznünk? A regénybeli Hadzsime kissé kallódó figura, aki bár halad előre, lelke mégis mintha mit sem változna. Felfogja, ami körülötte történik, mégis egy kagyló marad, ami magába zárja belső énjét, ezzel kirekeszt mindenkit maga körül. Hogy ez tudatos döntés volt-e részéről? Nem valószínű. Vannak olyan emberek, akiket az élet tesz ilyenné. Ráadásul ő nem csak hogy nem nyílik meg, de mindvégig megragad a múltjában, ahhoz, hogy változzon, egy régóta magában hurcolt emléket kellett újraélnie, továbbélnie. De vajon mi mennyire élünk a saját múltunkban? Mi képesek vagyunk változni, igazából?

A könyv nem ad válaszokat. Csak kérdez. Sőt, még talán azt sem. Éppen ezért a lezárása hagyhat savanyú ízt az ember szájában: az élet nem áll meg, mi viszont egy ponton tovább már nem követhetjük Hadzsimét tovább. Ez már egy másik történet, remélhetően egy megváltozott férfiról. Nekünk kell rálelnünk, mit tudunk kihámozni ebből a regényből. De ha nem is akarunk feltétlenül mély igazságokat fellelni a lapokon, akkor is elmerülhetünk Murakami jellegzetes stílusában, világában, hagyhatjuk, hogy Nat King Cole és mások zenéje elringasson és emlékeztessen arra, hogy igazából mennyire fantasztikus dolog, hogy élünk, és hogy mi irányítjuk az életünket.

2013. június 16., vasárnap

Place Rimbaud

Érzed a szelet, valami nagynak az előszelét, egy viharét, ami tombolni fog, elmossa az izzadságot, a koszt és a nyomasztó hőséget. Vársz, vársz rá türelemmel, hiszen már itt van, tudod, érzed. De nem történik semmi, csak a bensődben érzed, a genetikus emlékezet millió éves tudása miatt érzed, hogy valami történt valahol. Látod a viharfelhőket a távolban, a felvillanó fényeket is, érzed az ionok vibrálását. De itt nem történik semmi.

Ilyesmit éreztem Trenka Csaba Gábor új regénye, a Place Rimbaud olvasása közben. Egy vihar lehetőségét.

Askoni Gaabor, az ottfelejtett világjáró újságíró Djibuti forró nappalainak és talán még forróbb éjszakáinak világában bolyong, betölti a harminchatot, ám egyetlen társasága egy üveg abszint. De hamarosan kap valami célt az élete, amibe ő is úgy kapaszkodik, mint a fuldokló egy deszkába: véletlenül fültanúja lesz egy összeesküvésnek, majd pedig megpróbálják megölni. Szerencsésen sikerül azonban elmenekülnie, és hamarosan újdonsült budapesti barátai, Lajtai Orsi és Rókusi Zordon segítségével elindul, hogy a fél világon át Goa szigetén ráleljen a rejtélyre.

Mit mondhatnék erről a könyvről? Valahol, valahol ott van a mélyén az, amitől Trenka különbözik a kortársaitól, amiért képes a galaxisok csillagködeiben megbúvó életérzést megfogni, a nők, a zene és az egzotikum elegyét. A szereplőiben is ott van, Zordon és Gaabor tökéletes Trenka-figurák - lehetnének. Érezni a feelinget, de nem tud eluralkodni. A furcsa mondatok itt üresen konganak, valami hiányzik. Csak arra tudok gondolni, hogy a történet nyomja el ezt a regényt. Hiába van egy-két érdekes sors, egy-egy furcsa helyszín, egy-egy velőig hatoló mondat, a szél nem támad fel, bármit is mondjon a könyv. A vihar elmarad, nem kapunk felfrissülést.

Persze, működhetne a regény, de a "trenkás" elemek ugyanígy zavarják az összképet. A történet nem elég erős, maga a befejezés pedig igencsak kurta-furcsa - de lesz folytatás, talán abban.

De mégis, mégis ez a könyv megéri az olvasást, hisz a vihar ott van benne, csak nem tör ki, ott van benne a goa, a lüktető ritmusok, a lányok halált hozóan szép tekintete, a szépség egy koszos utcaképben, a sivatagban, a tengerben. Nem olyan erősen, mint az Egyenlítői Magyar Afrikában, de ott van. Csak el kell merülni, hagyni, hogy átáramoljon az agyadon, kinyitni a szemed és meglátni magad körül a világot - az igazi világot, nem ami számlákból, politikusokból, mindennapi bosszúságokból áll.

Merülj el!


2013. május 20., hétfő

Virágot Algernonnak

A pszichológia mindig hálás regénytéma, hiszen az emberi elme sokkal rejtélyesebb, mint az óceánok mélye és a világűr együttvéve. Emiatt persze megszámlálhatatlan mű született már ebben a témában, de csak kevés tudott igazán maradandóvá válni az irodalomban. Daniel Keyes, aki pszichológiából és irodalomból rendelkezik diplomával, 1958-as novellájával, majd az abból készült regénnyel, a Virágot Algernonnak  (Flowers for Algernon) című munkájával ilyen maradandót alkotott. A regény 1966-ban jelent meg, és el is nyerte a Nebula-díjat (a novella Hugót nyert megjelenésekor), és máig az egyik leghatásosabb könyvnek tartják, amit az emberi pszichéről írtak, nem véletlenül született több mozgóképes adaptációja.

Charlie Gordon harmincas éveit tapossa, de szellemileg egy gyerek szintjén áll. Képes magáról gondoskodni, kénytelen is, hiszen szülei tizenéves korában intézetbe adták, majd onnan nagybátyjához került. Ám most egy kísérleti műtéti kezelés segítségével megnövekedhet az intelligenciája, Charlie pedig normális ember lehet. Ahogyan a kis kísérleti fehér egeret, Algernont, úgy a férfit is megműtik, és előmeneteli jelentéseiből lassan felsejlik, hogy bizony, a műtét sikeres volt. Charlie először csak a környező világgal kezd ismerkedni, aztán ráébred múltjára, korábbi helyzetére, végül pedig lassan fölül is múlja az őt körülvevő embereket. De míg tudásában egyre magasabbra tör, lelkiekben újabb és újabb akadállyal kell szembenéznie, saját démonai, gyermekkorában beidegződött gátjai kerülnek elő, neki pedig fájdalmas harcot kell folytatnia azért, hogy teljes személyiség lehessen...

A regény erőssége nem csak abban áll, hogy Keyes mesteri módon, hihetetlenül jól építi fel Charlie személyiségének változásait, az egyre okosabbá váló ember felismeréseit és a környezete reakcióit, hanem hogy mindezt irodalmilag is remekül viszi véghez. Charlie nyelve kezdetben durva, egyszerű, az írásmódja is elidegenítő, aztán szépen lassan változik - Keyes nem átall egyszer-kétszer átejteni a reménykedő olvasót - míg eljut a szépen kimunkált nyelvezetig. Bár minden szereplőt az ő elbeszéléséből ismerünk meg, mindegyikük él, interakcióik a főszereplővel valósak és megalapozottak. Természetesen azonban a középpontban végig Charlie áll, az ő elméje, álmai, frusztrációi, elgondolásai. A története annyira letaglózó és magával ragadó, hogy az ember képtelen letenni a regényt. De ne egy kellemes olvasmányra számítsunk, Keyes a maga nyers valójában mutatja nekünk a dolgokat, és hamarosan mi is elkezdünk szorongani a főhőssel együtt, szorítunk neki, összeszorul a gyomrunk, ha valami rossz történik. És ahogy haladunk előre, egyre több rossz dolog történik, ahogy Charlie ereszkedik egyre mélyebbre saját elméje bugyraiba...

Chris Moore borítója
A Virágot Algernonnak olyan regény, ami után az ember azt kívánja, soha ne ismerje meg, mi játszódik le önmagában, soha ne kelljen szembenéznie azokkal a démonokkal, amiket mindenki hurcol magában gyerekkora óta. Ugyanakkor ez egy újabb remek példa arra, mennyire fontos az, hogy mégiscsak nézzünk szembe önmagunkkal, próbáljunk rájönni, mi is dolgozik bennünk. Keyes remekül választotta meg a regény formájátt, ugyanis azzal, hogy Charlie naplóját olvassuk, sokkal közelebb kerülünk hozzá, mégis, megmarad egyfajta távolságtartás, mintha egy valóságos személyt szemlélnénk, az ő életének történéseit olvasnánk. A könyv nem elsősorban science fiction - a fiktív operáción kívül nincs is semmi más, ami ehhez a tematikához kötné -, hanem egy lélektani utazás, éppen ezért bárki nyugodtan nekikezdhet. Természetesen erős idegekre van szükség, de ha valaki meg tud birkózik Charlie Gordon nem mindennapi - és valahol mégis mindennapi - történetével, akkor végül sokkal gazdagabb lesz, és sokkal jobban fogja értékelni azt, amije van.

(A regényt hangoskönyvként hallgattam meg Fekete Ernő előadásában, ami csak még inkább erősíti a bevonódást a történetbe.)

2013. április 28., vasárnap

Fraktálherceg

Íme az egy csapásra világhírűvé vált finn író első regényének, a Kvantumtolvajnak a folytatása, a Fraktálherceg (The Fractal Prince). Hannu Rajaniemi jött, látott, és bizony győzött, ugyanis sikerült egy az elődjénél jobb művet összehoznia, ahol egyértelműen látszik, hogy ő maga is fejlődik. Természetesen önállóan is élvezhető a regény, de nem árt, ha az ember tisztában van a világgal, amit az előzmény fest fel. Mert ugyan mennyi érthető elsőre a Szobornoszt és a Naprendszer különleges viszonyrendszeréből?

Jean le Flambeur, a zseniális mestertolvaj és szélhámos, mióta kijutott a Dilemmabörtönből, nem önmaga - szó szerint. Legfőbb célja éppen az, hogy rájöjjön, mit vesztett el, és tulajdonképpen, hogyan is történhetett ez meg vele? Ebben az oorti harcos, Mieli és hajója, Perhonen vannak a segítségére, noha ők is egy nagyobb hatalom parancsait követik. Ennek a kutatásnak egyik állomásaként, és titokzatos megbízójuk ügye miatt most éppen a Földre tartanak, a Naprendszer legvédettebb bolygójára, ami felett az új istenek, a Szobornoszt uralkodik - eltekintve attól, hogy valamiért még ők sem képesek a bolygó felszínére lépni. Csupán egyetlen város, Szirr tud ellenállni a káoszkódnak, ami minden élőt azonnal megfertőz, ha nincs megfelelő védelme. Ebben a városban él Tavaddud, a dzsinnek szeretője, aki Szirr egyik leghatalmasabb családjának a tagja. Így keveredik bele egy gyilkosságba, amit a Szobornoszt egyik legerősebb tagja - pontosabban annak egyik elágazása - próbál kivizsgálni, és ami lehet, hogy az egész Föld sorsát megpecsételi. De hogy kerül a képbe a tolvaj, és a Schrödinger-dobozba zárt istenség?

Tisztában vagyok vele, hogy nem a legszerencsésebb egy másik regény relációjában beszélni egy könyvről, még ha az előzményéről is van szó, és ráadásul egy nagyon erőteljes és egyedi kezdés. Azonban mégis kénytelen vagyok ilyen elemeket is belefűzni a mondandómba. Kezdve mindjárt azzal, hogy a Fraktálherceg jobb, mint az előzménye. Sokkal koherensebb, jobban felépített, a különféle elemek jól csatlakoznak - még ha elsőre nem is látszik ez -, stílusában is egységesebb. A regénynek kifejezetten jót tett a történetekre szabdalás, a sokat idézett Ezeregyéjszaka típusú narráció, ráadásul a legendákban és mesés történetekben való információ átadása kellemes módon történik, különleges hangulatot kölcsönözve ezzel a regénynek. Ugyanakkor az izgalmak a történetben is tobzódnak, Rajaniemi nem csak a stílussal teszi érdekessé a szöveget. Jó sci-fi íróhoz méltón kihasználja az általa teremtett univerzum lehetőségeit, legyenek azok a kvantumvilág terei, a hatalmas csillagközi űr, vagy egy virtuális szimuláció. De míg a Kvantumtolvajban a világ szinte elnyomta a sztorit - vagy pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a sztori nem volt olyan nagy ívű, mint amilyen a világa volt -, addig itt a kettő kiegészíti egymást, meg van az egyensúly a Föld és Szirr már-már mesés helyszínei és a rejtély, valamint Jean és Mieli tevékenysége között. Ráadásul azt is sikeresen megoldotta a szerző, hogy további fontos információkat mondjon el a Naprendszerről - lényegében többet, mint az előző kötetben -, arról, mi is a Szobornoszt egyáltalán és mi történt a világunkkal, hogy a Földön egy történet ölni képes, az űrben pedig mindenható virtuális lények uralkodnak.

Ugyancsak fontos kiemelni, hogy a szereplők itt sokkal érdekesebbek, vagyis inkább emberközelibbek. Szirr lakóinak alakjai, még ha csak pár elnagyolt részletben is, de egészek, nincs hiányérzetünk - kivéve a várost fenyegető szereplőnél, nála kissé gyenge a motiváció, vagy legalább is a nagy terve az. Persze a középpontban álló figurák - Tavaddud, Mieli, Jean, vagy akár Perhonnen - sokkal árnyaltabbak. Egyértelműen Mieli áll a regény középpontjában, megismerhetjük múltját, jelenét és talán a jövőjét is, már amennyire képes megszabni a saját útját. A hajója sem csupán egy humoros kis segéd, mint az előző részben, hanem egyenrangú fél, egy barát. Jean viszont már keményebb falat, róla továbbra sem tudunk meg sokat, bár már látni, milyen alkotóelemek is emelték oda, ahol most tart - de továbbra is kellő mennyiségű homály maradt körülötte a harmadik kötetre.

És éppen ez az, ami miatt kissé rosszul érzem magam: a történet itt nem olyan kerek, mint a Kvantumtolvajban. Természetesen az is úgy ér véget, hogy a folytatás nyitott, de itt szinte ordít a befejezés a harmadik részért - ha minden igaz, a The Causal Angel címet fogja viselni -, ami mindenképpen pontot tesz a történet végére, hiszen a Fraktálhercegben elinduló folyamatok visszafordíthatatlanok, Jean ügyködése pedig az emberiség egészét meg fogja változtatni. A saját sorsáról nem is beszélve.

Végezetül talán még annyit érdemes megemlíteni, hogy itt bizony nagyon kell figyelni, ki kit hogyan ver át vagy vezet meg, gyakran már-már túlságosan is hihetetlenek az egyes helyzetek - ez van, akinél nem zavaró, nálam viszont egy-két helyen zavart fejrázást eredményezett. De ettől függetlenül a Fraktálherceg egy nagyon különleges regény, a trilógia világa lenyűgöző, ötletes és jól felépített, a regény pedig egy mesés történetet mond el nekünk emberekről, még ha már nem is úgy néznek ki, mint az emberek. Lehet szorítani, hogy Rajaniemi képes legyen méltó módon lezárni a tolvaj és a harcos nő történetét, egy talán még ennél is jobb regényben.

(Maga a szerző egyébként egy nagyon közvetlen, kedves és közlékeny figura, akivel személyesen is jól el lehet beszélni, vagy akár egy nagy közönségnek szánt eseményen is képes nagyon érdekes dolgokat mondani. Mindenképpen remélem, hogy még sok remek ötletéből ír regényt, bár még mindig úgy gondolom, minden rossz felhang nélkül, hogy ő az, aki könnyen emészthetővé teszi, amit például Greg Egan a maga igazán hard módján elénk tár.)

2013. április 2., kedd

The Sagan Diary

John Scalzi Vének háborúja sorozata napjaink egyik divatos olvasmánya, a díjra jelölt kötetek a military SF klasszikus hagyományait követik, Scalzi pedig nem rejti véka alá, hogy ő bizony nem szégyelli, hogy nyúl innen-onnan, legyen az film vagy könyv. Azonban bármennyire is szórakoztatóak a regényei, sokszor esik abba a hibába, hogy filozofálgatni kezd, ami valahogy nem megy jól neki. Éppen emiatt lesz unalmas a The Sagan Diary, ami nem akció, hanem száz százalék elmélkedés.

A 2007-es kisregény a sorozat egyik fő karakterének, a Különleges Erők – vagy más néven a Szellemhadtest – egyik katonájának virtuális naplója, amit AgyGépén (BrainPal) hozott létre, majd miután leszerelt a hadseregtől, azt a Gyarmati Véderő kutatói kapják meg tanulmányozásra. Az egész kisregény lényegében Jane – és a hozzá hasonló Különlegesek – életmódjának, gondolkodásának a bemutatása, olyan aspektusokból, mint a beszéd, az ölés, a barátság vagy a szex. Igazából annyi történik itt, hogy Scalzi kicsit összeszedettebben, elmélkedőbben írja le azt, amit a Szellemhadtestben már amúgy is megtudunk. Az egész kisregénynek talán csak annyi mondandóját sikerül kihámozni, hogy a Különlegesek számára semmi sem olyan, még a legalapvetőbb érzelmek, mint a félelem sem, mint a normál embereknek, John Perrynek vagy nekünk, olvasóknak. De bármennyire is érdekes lenne az egész ötlet, egyrészt aki olvasta a Szellemhadtestet, annak nem nagyon fog újat mondani, másrészt túl sokszor ismétel az író, Sagan hosszú monológja unalmas és érdektelen részekkel van feltöltve. Éppen az hiányzik belőle, amit Scalzi a regénysorozatában célul tűzött ki: hogy írjon egy szórakoztató, könnyed háborús sci-fit. Itt nincsen cselekmény, nincsenek összecsapások, sőt, Sagan alakján kívül igazából nem is jelenik meg más.

Igazából érdekességnek lehet leginkább tekinteni, sem mint önálló, élvezetes műnek. Aki szereti a Vének háborúját és úgy gondolja, ez a kortárs sci-fi egyik legjobb sorozata, annak megéri elolvasni a The Sagan Diary-t, mások inkább maradjanak a regényeknél. Persze van még egy lehetőség, meghallgathatjuk az audio változatot, amit Elizabeth Bear, Mary Robinette Kowal, Ellen Kushner, Karen Meisner, Cherie Priest és Helen Smith olvas fel – bár véleményem szerint M. R. Kowalnak kellene az egészet felolvasnia, az ő hangja a legkellemesebb és mivel ő kezdi, az utána követező hölgyek megtörik a felépülő hangulatot. Mindazonáltal ez is lehet egy út a The Sagan Diary-hez.

2013. március 31., vasárnap

Szellemhadtest

A Vének háborúja tavalyi sikere után nem volt kétséges, hogy John Scalzi sorozatának következő kötete is megjelenik az Agave gondozásában. A 2006-os Szellemhadtest (The Ghost Brigades) nem közvetlen folytatása ugyan a korábbi regénynek, de egy kulcsfigura, Jane Sagan feltűnik benne, illetve több olyan eseményre utalnak benne, ami az első kötetben történt. Akinek tetszett a nyitó történet, az itt sem fog csalódni, azonban aki már a Vének háborújánál talált kivetnivalókat, készüljön fel, hogy itt is vannak ilyenek, sőt, még talán zavaróbbak is.

A Gyarmati Véderő éppen csak hogy élvezheti a viszonylagos nyugalmat, ami a rraey nevű faj felett aratott győzelmet követi, aggasztó hírek kezdenek felbukkanni. Nagyon úgy tűnik, hogy két, eddig háborúzó faj titokban szervezkedik, ráadásul az emberek ellen. A hírszerzés azonban ennél is nagyobb veszélyre világít rá: nem kettő, hanem egyenesen három idegen lép szövetségre - és egy ember. Valami olyasmi történik, amire eddig még sosem volt példa, egy emberi tudós elárulja saját faját, ezzel a pusztulás felé taszítva a Gyarmati Szövetséget. Azonban van még remény, ugyanis megtalálják a tudós elméjének másolatát. Azonban bármennyire is fejlett az emberi technológia, az élő ember klónozását csupán a Különleges Erők engedhetik meg maguknak - a Szellemhadtest, akik halott emberek génjeiből állítanak elő szuperkatonákat. A döntés tehát megszületik, és így megteremtik Jared Dirac közlegényt, aki mit sem tud az agyában alvó személyiségről, és különleges fontossága miatt hamarosan a közelgő háború legforróbb helyzeteiben találja magát. De vajon fel fog-e ébredni az áruló tudata, és ha igen, Dirac is elárulja-e társait? Vagy esetleg hamarabb végez vele egy idegen a harcmezőn...

Kezdjük a pozitívumokkal: a sztori érdekes és a szöveg összességében olvasmányos, ahogyan az az első kötetnél is volt. Scalzi nem bonyolítja túl a dolgokat, sok mindenre már oldalakkal előbb rá lehet jönni, azonban mégis viszi az olvasót a lendület, nem áll le azon aggodalmaskodni, mit honnan ismerünk. Mert bizony ebben a regényben is számos jellemzőt ismerhetünk fel a military sci-fik világából illetve az (amerikai) akció/katonai filmekből. Ugyanakkor legalább a harci jelenetek nem erőltetettek, attól függetlenül, hogy mindent filmszerűen látunk magunk előtt, mert már találkoztunk hasonló jelenetekkel. Azonban ezek közt is akadnak hatásosak, mint az idegenek palotája elleni támadás. Csak ezekből van kevesebb.

Ami azonban a negatívumokat illeti, azok egyrészt ismerősek lehetnek a Vének háborújából: itt is kapunk kiképzéses szekvenciát, nevezetesen a hadgyakorlatot, ahol főhősünk az egyetlen a csapatában, aki képes rájönni a megoldásra. Kicsit az egész regény alatt olyan érzésem volt, mintha Scalzi nem nézne ki az olvasóból egy bizonyos szintnél nagyobb intelligenciát. Ez akkor lett számomra teljesen nyilvánvaló, amikor - több, korábbi pop-kulturális és sci-fi utalást követően - lábjegyzetben megjegyzi, ki írta a Világok harcát vagy a Végjátékot. Érthetetlen számomra, hogy ha akkor szükségét érezte a lábjegyzetelésnek,  korábban miért nem... [update: angol eredetiben nincsenek lábjegyzetek] A legjobban viszont a sablonosság zavart, a regény kezdőepizódja például olyan mértékben hiányolja az eredetiséget - és itt nem a támadás módozatára, hanem a szereplők párbeszédeire és hasonlókra gondolok - hogy meg is fordult a fejemben, hogy nem olvasom tovább. A sablonos helyzetek és párbeszédek később is megmaradnak, de már nem szúrnak annyira szemet. Talán csak az áruló végső motivációi nem sikerültek még valami markánsra, nem tudtak meggyőzni az író érvei, miért tette a szereplő azt, amit. A Szellemhadtest ízig-vérig ponyva - éppen ezért áll neki rosszul, amikor filozofálgatni próbál, és nem is mindig sikerül neki, ugyanúgy, ahogy a korábbi kötetben. Persze a ponyvaság ellenére is néha már kicsit sok volt a szexualitás a szövegben, ahogy a szereplők jópofizása, illetve itt-ott idegesítő volt, hogy mindenki milyen laza. Emellett Scalzinak nem ártott volna elmagyarázni, mennyire tudja rombolni a szöveg élvezetét, ha öt-nyolc egymást követő mondatban is elhangzik ugyanannak a szereplőnek a neve. De hát vannak olyan könyvek, ahol az olvasónak kompromisszumot kell kötnie.

Mindent összevetve a Szellemhadtest csak egy kicsivel gyengébb elődjénél, de Scalzi itt-ott felvillant egy-egy érdekes ötletet - lásd a gameránok és az emberi génmódosítás határa -, ugyanakkor ez még mindig nem több egy limonádékönyvnél, ami korábbi sci-fik ötleteinek összerakásából kevertek ki. Nem érdemes sokat várni tőle, vagy neadj' isten felmagasztalni - semmiképpen sem nevezném Scalzit ezek alapján érdekes szerzőnek -, ugyanakkor még mindig kellemes kikapcsolódást tud nyújtani a háborús regények/sci-fi kedvelőinek.

2013. március 21., csütörtök

Kronolitok

Robert Charles Wilson idehaza a Pörgés című, Hugo-díjas regényével vált ismertté, és igazából a nemzetközi porondon is ez után a regénye után emelkedett a legfontosabb sci-fi szerzők közé. Ennek ellenére korábban is alkotott már különféle műveket, igaz, változó színvonalon (erről a hazai olvasók is meggyőződhettek). A 2001-es Kronolitok (The Chronoliths) a jobbak közé tartozik, megjelenése után elnyerte a Campbell-díjat (többek közt A földre hullt sárkány elől) és jelölték Hugóra és Locusra is. Ez a könyv valamennyire megelőlegezi azt a történettípust, amit aztán a Pörgésben tovább tökéletesített.

A XXI. század elején Thaiföld egy tengerparti városának közelében valami különös dolog történik. Pontosabban jelenik meg a semmiből: egy több méter magas, üvegszerű anyagból álló, hatalmas oszlop. Hamarosan kiderül, hogy ez nem egyszerű oszlop, a Kronolit néven ismertté vált alkotmány egy emlékmű - egy győztes csata emlékműve, húsz évvel a jövőből. A titokzatos Kuin hadúr obeliszkje azonban a kezdeti kíváncsiság után hamar feledésbe merül, egészen addig, amíg újabb oszlopok nem jelennek meg, ezzel egy új korszak kezdetét jelezve. Scott Warden számára is új korszak kezdődik, mikor hazatér Thaiföldről az USA-ba, ugyanis hamarosan belekeveredik a Kronolit-kutatás középpontjába. Sőt, lassan nyilvánvalóvá válik számára, hogy talán az egész Kronolit-korszaknak ő az egyik legfontosabb figurája, és hogy a jövő elől nem lehet elmenekülni.

A Pörgéshez hasonlóan a Kronolitokban is egy hatalmas esemény áll a középpontban, és annak a hatásait vázolja fel az író egy maroknyi ember sorsán keresztül. A főhős itt is az események kimenetelének megváltoztatására képes személy segítője, aki azonban éppen ezért szintén kulcsfigura. A Kronolitok először csak furcsaságoknak tűnnek, semmi többnek, ám ahogy szaporodik a számuk - és nő a megjelenésükkel okozott pusztítás mértéke -, úgy válnak egyre fontosabbá először Ázsia, majd az egész világ számára. Ki az a Kuin? Hogy képes ilyen hihetetlen, már-már a lehetetlen határait súroló dolgot véghezvinni? Miért teszi ezt? És legfőképpen: elkerülhető-e az emlékművek által megjósolt jövő? Ok és okozat ebben a regényben szorosan összefügg, nem csak a jelen alakítja a jövőt, ahogyan azt az ember megszokta, hanem a jövő is képes átformálni a jelent. Warden és társai szemtanúi lehetnek, hogyan lesz Kuin egyre erősebb anélkül, hogy ő maga megjelenne. Wilson ellensége arctalan, nem is egy ember igazából az, aki ellen fel kell venni a harcot - mert hősei végig hisznek abban valahol, hogy mindez megállítható -, hanem maguk a Kronolitok, erre a regény végkifejlete tökéletesen rávilágít. Mert mi kell a győzelemhez? Egy hadsereg? Fejlett technológia? Nem: az embereket magukat kell megtörni. Ha az ember elhiszi, hogy nincs esélye, már vesztett is. Szerencsére a regény szereplői nem vesztik el a reményt.

Maga az alapötlet tehát, ahogy fentebb látszik, nem rossz, sőt, a jövőből érkező emlékművek képe borzongatja az ember fantáziáját. Éppen ezért tűnik kicsit szürkének és lagymatagnak a regény, Wilson túlságosan leragad az emberek mindennapjainál. Persze ezt pozitívumként is felfoghatjuk, hisz az igazi katasztrófát a kisemberek életén keresztül lehet igazán megmutatni. Ennek ellenére itt valahogy ez nem működik, Scott Warden magánélete, családi problémái és lelki terhei inkább unalmasak, az ember pedig hamar azon kapja magát, már nem érdekli, mi áll a Kronolitok mögött, csak jusson már túl ezeken a részeken. Röviden: az érdekes ötlet az érdektelen személyes vonalba fullad, hiába lenne az emlékművek rejtélye lebilincselő gondolat. Éppen ezért talán jobb lett volna, ha kevesebb a magánéleti rész - és a furcsa, kissé érthetetlen és itt-ott izzadtságszagú tudományos magyarázkodás - a Kronolitok világméretű hatásainak bemutatása helyett. Persze, érintőlegesen ezeket is megkapjuk, de nem olyan mennyiségben, hogy megelégedjünk vele. Éppen ezért hiába a feloldás, és egy sokkal nagyobb kezdet reménye (ami hasonlóan működött a szememben, mint az Örvény befejezése), hiányérzetet hagy hátra a regény.

Mindezek ellenére a könyv még mindig az érdekesebbek közé tartozik, noha a későbbi Hugo-díjas regényéhez viszonyítva sokkal gyengébb. De aki egy rövid könyvre vágyik, ami nem akarja megváltani a science fiction műfaját, és esetleg tetszett neki a Pörgés vagy valamelyik másik Wilson kötet, az nyugodtan fogjon bele, nagyot nem fog csalódni, sőt, talán jobban is fog tetszeni neki a jövőből érkező oszlopok története, mint nekem.

2013. március 16., szombat

Diaszpóra

A hard science fiction mindig is a sci-fi egyik legkedveltebb típusa volt, sokak szerint ez az, ami a tematika igazi arcát mutatja. A hard SF lényegében a tudományos problémákra, elméletekre, kérdésekre fókuszál, azokra még az átlag sci-fi sztoriknál is jobban épít. A kilencvenes években világhírűvé vált ausztrál Greg Egan pedig az, akit ezen irányvonal legfontosabb alakjának tartanak, 1997-es Diaszpóra (Diaspora) című regényét pedig a hard sci-fi csúcsteljesítményeként jelölnek meg. Nem alaptalanul, ugyanis az idehaza az Ad Astra kiadásában megjelent könyv kaput nyit mindarra, ami ma talán a legizgalmasabb és legfrissebb a tudomány világában.

A harmadik évezred végére az emberiség technikailag talán már mindent elért, amit lehetett, és maga a faj is teljesen megváltozott. A hatalmas poliszokba, ezekbe az óriási adattároló rendszerekbe digitálisan feltöltött emberek a XXI. század óta virtuális terükben korlátlan szabadságot tudhatnak a magukénak, és mind szellemileg, mind fizikálisan folyamatosan tágítják az emberiség horizontját. Rajtuk kívül a Föld felszínén élnek még emberek, akik nem vetették alá magukat az Introdusnak, vagyis a tudatfeltöltésnek, és inkább átalakították biológiai valójukat. Egyesek szinte már nem is emberek, mások viszont csak egy kicsivel formálták át magukat. És mindegyikük felett, az űrben tevékenykednek a gleiznerek, az öntudatra ébredt robotok, akik szemmel tartják az űrt, éberen vigyázva az emberiség szülőbolygójára.

Ebbe a világba születik - már amennyiben a programok összeállítása lehet születés - Yatima, az árva, akit az egyik polisz nem két (vagy több) poliszlakó adataiból gyúrt össze, hanem önállóan, a saját forrásaiból teremtett meg. Miután az árva lassan öntudatra ébred, beleveti magát a kor világába, hogy a matematikában meglelje minden nyitját. De sajnos a világegyetem nem csak matematika, és erre hamarosan az egész emberi fajnak rá kell ébrednie, amikor a közeli Lacerta kettős csillaga megmagyarázhatatlan katasztrófát idéz elő. Ám ez a katasztrófa egy sokkal nagyobb méretű kérdésre világítja rá a poliszpolgárok és gleiznerek figyelmét, ami az egész Galaxisra is kihathat. Yatima és társai elindulnak a csillagok közé, hogy megfejtsék a Lacerta katasztrófájának okát. Hamarosan azonban még ennél is fontosabb felfedezést tesznek, ami teljesen megváltoztatja az Univerzumról alkotott elképzeléseiket.

Nincs könnyű dolga annak, aki Greg Egan regényét a kezébe veszi. Noha egy hard sci-fi regénynél fontos, hogy ne csak tudósok értsék a művet, itt bizony nagyon oda kell figyelni. Egan nem vár el tőlünk sokat: legyenek alapvető matematikai és fizikai ismereteink, és nagyon figyeljünk oda rá. Minden szükséges információt megkapunk, csupán annyi a dolgunk, hogy a hihetetlen méretű tudományos anyagot felfogjuk. Ami viszont nem kis teljesítmény. Ritkán mondok olyat egy regényre, hogy nem mindent értettem belőle, de itt ki merem jelenteni: a könyv kb. 10%-át nem sikerült felfognom, és akkor ez még egy nagyon is kis mennyiség. Egan le sem tagadhatná, hogy már kezdeti novelláival - amelyek jelentős része olvasható magyar nyelven - olyan irányba merészkedett, amerre nagyon kevés sci-fi szerző mert lépni: napjaink legérdekesebb tudományágainak - kvantumfizika, asztrofizika stb. - legfrissebb ötleteire fókuszál, az olvasó pedig a képzelet olyan tájain barangol, ahol elsőre nem is gondolná, hogy érdekességet talál.

A Diaszpóra is pont ilyen történet. Ugyan Egan itt a távoli jövőbe helyezi a cselekményt, ezzel már teret ad magának, hogy a jövő felvázolásával elkápráztasson, ő mégis megmarad annál a vonalnál, amit mindig is képviselt. Olyan dolgok kerülnek elő, mint a húrelmélet, a kvantumfizika, a részecskék természete, a több dimenziós terek viselkedése, és számtalan terület, amiről az átlagember csak futólag hall. Itt viszont ezek nem csupán felépítik a háttérvilágot, de a cselekmény szerves részei, a szereplők ezen területeken felbukkanó kérdések megoldásain munkálkodnak, ugyanis míg azt hisszük, egy elemi részecske nem befolyásolhatja a mindennapjainkat, Egan rávilágít, hogy nagyon is ezt teszi. Úgy is mondhatnám: Egan komolyan használja azt, ami  például Rajanieminél nyelvi elem. De az író zsenialitása nem csak ebben rejlik, hanem hogy képes az embert elkápráztatni, lenyűgözni, meghökkenteni. Aki a sci-fit az álmodozások és a fantázia miatt szerette meg, az hamar megérti, miért is gondolják egyesek, hogy Egan írásainak gyökere valójában a science fiction alapjaiból indul ki. Olyan sci-fi invenciók kerülnek elő a regény lapjain, amelyeket ha végiggondol az ember, csak azt tudja mondani: zseniális. Egannél minden más, mint az átlag sci-fiben, legyen szó a jövő emberiségéről, az fekete lyukakról, idegen létformákról vagy akár egy egyszerű űrhajóról. Hihetetlenül találó a magyar kiadáson szereplő idézet: "Az univerzum talán különösebb, mint ahogyan képzeljük, de nehéz dolga van, ha túl akarja szárnyalni Greg Egant."

Nem könnyű tehát ezt a regényt olvasni. Ugyanakkor az mindenképpen remek, hogy a szerző már sokkal kellemesebb stílusban ír, mint első sci-fi könyve, a Karantén esetében. Itt már nem olyan papírízűek a mondatok, ráadásul a korábban jellemző E/1-es elbeszélésmóddal való szakítás és a több karakter mozgatása is kifejezetten jót tett a regénynek. Persze még mindig nem a karakterek közti konfliktus a fő mozgatórugó, és szépirodalminak sem igen nevezhető az írás - de Greg Egant nem ezekért olvassuk. Ennek ellenére, mint mondtam, a cselekmény izgalmas, és a regény rendelkezik egy-két plasztikusan leírt jelenettel is, kezdve  akár Yatima születésével és öntudatra ébredésével. Nem irodalmi remekmű, de arra pontosan megfelel, hogy a fontos elemeket képesek legyünk befogadni.

Hogy összességében mit gondolok a Diaszpóráról? Elégedett vagyok-e? Nos, talán kicsit csalódott voltam, amikor leraktam a könyvet. Ez az érzés fakadt egyrészt abból, hogy egy ilyen történetet talán lehetetlen rendesen befejezni, így nem csoda, ha nem éreztem megfelelően lezártnak. Másrészt azonban éppen hogy azt kívántam, bárcsak folytatódna még ez a hatalmas utazás, és én bárcsak többet értettem volna belőle. Ez az a regény, amit még sokszor újra fogok olvasni, mert nem csupán talán az idei év legfontosabb hazai sci-fi megjelenése, de az egyetemes science fiction egyik fontos műve, ami ugyan nem kapott díjakat, és nem is olyan népszerű, mint más könyvek, mégis remekül mutatja az egyik pontot, ahová a sci-fi eljutott a XX. század végére. A Diaszpóra egy lenyűgöző utazás, egy fantasztikus képzelőerővel létrehozott Univerzumról, a tudomány csodáiról és a minket körülvevő Világegyetemről szóló történet, ahol ugyan nem a cselekmény vagy a szereplők a fontosak, és néha bizony nem árt tisztában lenni a különféle tudományterületek és elméletek mai állásával, mi mégis elmerülünk benne, és élvezzük, amit Egan nekünk megmutat.

Külön ki szeretném emelni az igényes hazai kiadást, kifejezetten örülve annak, hogy szaklektor is foglalkozott a könyvvel (aminél a fordítónak nem lehetett könnyű dolga). A Diaszpóra tudományos és matematikai elméleteit egyébként maga a szerző magyarázza el a honlapján.

2013. február 17., vasárnap

Coraline

Neil Gaimannek nem egy művét vitték már mozgóképre, a Csillagpor után a Coraline című kisregényének készült el a mozgóképes adaptációja 2009-ben. Az animációs film sikeresen visszaadta Gaiman történetének furcsa és borzongató világát, így többek között nekem is kedvet csinált az eredeti történethez, ami 2002-ben jelent meg, és Hugót, Nebulát, Bram Stoker-díjat is megkapta, a Locus magazin olvasói pedig a legjobb ifjúsági (young adult) történetnek választották.

Coraline Jones egy kicsit furcsa családban él, és ő maga is kicsit furcsa, de igazából nem lóg ki a világból, talán kicsit kisebb a korához képest. Mikor szüleivel új házba költözik, első dolga, hogy felfedezi magának. Így lel rá a nappalijuk egyik ajtajára, ami sehova sem vezet - legalább is nappal nem. Egy éjjel ugyanis Coraline nyitva találja az ajtót, ami egy másik házba vezet - a másik házukba, ahol Coraline másik anyja és másik apja él. Illetve csak a másik anyja él ott, ugyanis az egész másik világot Coraline-nak teremtette, hogy a lány minél jobban érezze magát. Minden tökéletesnek is tűnik, kivéve, hogy gombot kellene varrni a lány szeme helyére, és valami furcsa éhség bújik meg a másik anya szeretete mögött...

Ez egy nagyon jó stílusban megírt, aranyos, néhol hátborzongató mese a kislányról, aki megtanulja, mi a szeretet, a bátorság, és hogy mi mindent kell kiállni azért, ami igazán fontos nekünk. Coraline szerethető karakter, aki bár más perspektívából szemléli a világ dolgait, mégsem különc, akármelyik gyerek lehetne, persze ő szerencsére elég okos és bátor is ahhoz, hogy szembeszálljon a másik anyával és megbirkózzon a veszedelmekkel. Gaiman nem foglalkozik sokat a dolgok hátterével, mert igazából egy gyerektörténetnél nem is kell. Nem az a fontos, a sárkány miért rabolja el a hercegnőt, hanem hogy a hős hogyan menti meg. A legérdekesebb mégis a másik apa, aki bár a gonosz teremtménye és szolgája, mégsem gonosz, csupán egy bábu. Érdekes alak, továbbgondolásra érdemes. És természetesen mint minden valamire való történetben, itt is van egy macska, aki segíti hősnőnket, hogy aztán őt is megmentsék.

A Coraline tehát egy modern mese, amit bátran lehet a kissé már nagyobb gyerekek kezébe adni, de akár a felnőttek is jól szórakozhatnak rajta, sőt, talán tanulhatnak is belőle. Aki pedig inkább mást próbálna ki, annak ott a film vagy a képregény változat, bár Dave McKean illusztrációi kellően borzongató hangulatot teremtenek.

2013. február 2., szombat

Kisistenek

Terry Pratchett eddig nálam szürke zóna volt, elvégre fantasyt nem olvasok, és bár biztos tényleg nagyon jók a modern írók művei, én megmaradok a science fiction kitaposott ösvényén, és csak néha-néha merészkedek át a rokon zsánerbe. Pratchettről is természetesen csak ódákat hallottam, illetve hogy a Korongvilág mekkora zsenialitás. Így hát csak idő kérdése volt, hogy én is szembetaláljam magam egy könyvvel. Ez volt a Kisistenek (Small Gods).

"Ne helyezd reményed az istenekbe! De a teknőcökben hihetsz."

A Nagy Isten Om - szent szarvak - Omnia hatalmas, omnipotens, transzcendens feljebbvalója, akit emberek milliói imádnak vagy félik a nevét, a Kvizíció pedig akárkit akármikor megkeres, hogy a nevében felvilágosítást adjon a haza és az isten megfelelő tiszteletéről. De mégis hogy lehetséges akkor az, hogy Tesveer, ez a jámbor, egyszerű lélek, egy napon egy kis teknősbékával kezd el beszélni, illetve az szólítja meg őt, és a páncélos teremtmény azt állítja, hogy ő Om. Persze egy teknős nem valami isteni forma, nem igaz? Inkább egy bika, vagy ilyesmi. Om sem szeretne tovább ebben a teknőben maradni, pláne mert azok az átkozott sasok előszeretettel kísérleteznek a teknősök repülési képességével. De mit tehet egy teknős és Tesveer, szemben egész Omniával és Vorbisszal, a hideg kvizítorral, aki állítólag Om nagyobb dicsőségére akár az egész világot felégetné?

Különös regény a Kisistenek. Alapvetően tele van abszurd és mulatságos ötletekkel, helyzetekkel és fordulatokkal, ugyanakkor mégis hihetetlenül okos, nagyon fontos kérdéseket taglal, igyekszik a legtöbb oldalról megvizsgálni, és sok okos kijelentést tenni. A könyv hangulata furcsa keveréke a humorosnak és az ijesztőnek, a könnyednek és a komornak. Mondhatnánk, Pratchettnek semmi se szent, és igen, amiből lehet, abból viccet csinál, legyen az filozófia, vallás, háború, istenek, próféták és így tovább. Ugyanakkor Pratchett egyvalamit többszörösen aláhúz a regényében: tisztelni kell az életet és a másik embert. Humanitása miatt lesz elborzasztó pár elejtett utalástól is az omniai Kvizíció, élén Vorbisszal, akinek a karaktere az egész könyvre sötét árnyékként vetül, egyes lapokon megfagy az emberben a vér, ha róla olvas.

"A hazugságokért meg kell halnia az embereknek. De az igazság túl becses ahhoz, hogy meghaljunk érte."

A regény nagyon sok dologról szól. Főként persze az igazságról, és hogy az embernek mégis hol a helye, mit kell tennie és mit tehet egy olyan világban, ahol nem igazán lehet egyértelműen eldönteni, mi az igazság. Azzal, hogy a nagy Igazság - vagyis az egész Korongvilág természetének - kérdését tette meg fő oknak, ami katalizátorként működik a szereplők számára, Pratchett könnyen adhat lehetőséget az olvasónak, hogy eltűnődjön a világ dolgain. Az igazság több forrásból fakadhat. fakadhat az istenektől, de éppen Omnia a példa rá, hogy az emberek milyen gyorsan képesek a legegyenesebb irányt is a felismerhetetlenségig megváltoztatni - még akkor is, ha léteznek istenek! És mi a helyzet a tudománnyal? Igazából az se sokkal jobb. Persze, az egzakt dolgok azok igazak maradnak, a Föld akár gömbölyű, akár egy korong ami egy teknősön utazik. De mi a helyzet az igazán fontos dolgokkal? Az élet, a világmindenség meg minden? Ha nem a vallás ad választ, a filozófia képes rá? Pratchettnél mindenki ember, aki addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér, és sokszor nem lát tovább a saját orránál. Korlátoltak vagyunk, és képmutatóak: a filozófusok csak addig szapulják az isteneket, amíg azok nincsenek a közelben, az omniaiak már nem Omban hisznek, ezért lesz ő csupán egy teknős, aki bármikor elveszítheti utolsó hívét. És még Om is korlátolt, aki csak a saját érdekeit látja. De Pratchett nem lenne igazán jó mesélő, ha nem nyújtana megoldást, nem villantaná fel, hogy igenis van módja az embernek, sőt, még egy istennek is, hogy változtasson a dolgokon.

"...ez lényegében muris egy világ."

A Kisistenek nem azért lesz mestermű, mert nagy dolgokról beszél, hanem ahogyan ezekről beszél. Hisz hogyan máshogy ragadna meg a legjobban egy gondolat az emberben, ha nem egy mulatságos fordulathoz, anekdotához, történethez kapcsolódóan? A Kisistenek pedig mulatságos kis regény, ami éppen azért, mert ezen az egyetemes nyelven szól az emberhez, képes olyan nehéz kérdésekről beszélni, mint a vallás vagy az emberi élet. Tesveer és Om története mindenkit elkísér, aki olvasta a könyvet, és szinte biztos, hogy később is vissza fog térni a Korongvilágra.