2012. október 28., vasárnap

A földre hullt sárkány

A Napok Házánál, Alastair Reynoldsszal kapcsolatban már említettem Peter F. Hamilton brit szerzőt, aki szintén főleg űroperákat alkot, és óriási népszerűségnek örvend világszerte. Bár a magyar piac közmondásosan lassan reagál a nemzetközi áramlatokra és csak nehezen enged be viszonylag ismeretlen szerzőket, a nagy népszerűségnek köszönhetően nálunk is megjelent egy Hamilton-regény, a 2001-es A földre hullt sárkány (Fallen Dragon), amit váratlanul jelentetett meg 2008-ban a Tuan Kiadó, akiktől nem ilyesmihez szokott az ember. Meg is lett a vége, többek között a félrevezető borító és a két kötetre bontás miatt a könyv szép csendben bebukott. De hogy jogos-e ez a bukás? Korántsem, ugyanis ha nem is tökéletes regényről beszélünk, de mindenképpen egy meglepően okos és jó történetet kapunk, aminek - ahogy egy komment megjegyezte - minimális szintnek kellene lennie a sci-fiben.

Egy nagy korszak a végéhez közeledik. Az emberiség kolóniákat hozott létre a környező naprendszerekben, de a gyarmatosítás hatalmas összegeket emésztett fel. A telepeket létrehozó földi vállalatok azonban úgy döntenek, valamilyen módon igyekeznek visszaszerezni a befektetett tőkét - megkezdődik a kintlévőség-behajtások korszaka. Egy-egy cég űrhajóival és vállalati zsoldosaival újra és újra felbukkan a korábban általuk betelepített világokon, és kulturált keretek közt kirabolják a bolygót. A telepesek viszont szinte tehetetlenek a fejlett földiekkel szemben, hiába építettek fel virágzó kolóniákat.

Ebben a korszakban nő fel Lawrence Newton. Az Amethi telepesvilágán született, aminek lakói a zord körülmények ellenére kitartóan próbálják élhetővé tenni a fagyos holdat. Lawrence azonban, hiába született a bolygót betelepítő MacArthur vállalat igazgatótanácsi családjába, nem kér Amethi reménnyel teli idilljéből. Az ő vágya az, hogy űrhajós legyen, aki távoli világokat fedez fel, új bolygóknak ad nevet és esetleg idegen lényekkel találkozik. Mindez azonban csak ábránd, hiszen már csak nagyon kevés vállalat engedheti meg magának a luxust, hogy űrhajóin útnak indítson pár ezer telepest a jobb jövő reményében.

Mindennek ellenére Lawrence a Zantiu-Braun vállalat zsoldoskatonája lesz, Bőrös, aki speciális harci páncélzatában -amolyan második bőrben - teljesít szolgálatot. A fél tucatnyi világot megjárt katona azonban végül úgy dönt, ideje saját kezébe vennie az irányítást, és úgy rendezi, hogy a következő Z-B célpont, a Thallspring bolygóján egy titokzatos kincs közelébe kerüljön, amit egy korábbi hadjáraton fedezett fel. Bár még maga Lawrence sem tudja, mi lehet a Földre Hullt Sárkány templománál, egy biztos: olyasmi, amitől a helyiek boldog és békés életet élhetnek. De a második thallspringi behajtás nem úgy alakul, ahogyan a Z-B vezetői elképzelték: egy titkos ellenálló csoport mindeddig ismeretlen eszközökkel, meglepően jól szervezetten tör borsot a vállalati megszállók orra alá, és félő, hogy az egész hadjárat kimenetelét megváltoztatják. Valójában azonban mindez csupán a kezdet egy olyan játszmában, ami az egész emberiség sorsát eldöntheti.

Egy hosszú regényről van szó - és egy nagyon sokoldalúról. Több, mint 700 oldal, három fő síkon futó cselekménnyel, emellett beékelődő epizódokkal és karakterekkel - semmilyen esetre sem egyszerű űrháborús sci-fi. A fő karakter természetesen Lawrence, aki egyrést részt vesz Thallspring megszállásában, másrészt különböző fejezetekben megismerjük fiatalkorát és útját idáig. Teljesen meglepődtem, amikor egy ilyen könyvben egy kamasz élethelyzetével szembesültem, azokkal a jellemzőkkel és problémákkal, amikre nem is számítottam egy űroperában. Pedig ennél még sokkal több dolgot is megtudunk Newtonról, ráadásul későbbi életútja, földi tartózkodása és behajtó hadjáratokon szerzett emlékei remek palettát nyújtanak erről a jövőről. Rajta kívül a másik fontos karakter Denise, a thallspringi ellenállás egyik vezetője, akinek szemén át közelről láthatjuk, milyen is egy megszállt világon élni. De nem is az a fontos, hogy ki honnan jött, nem az akciók a fontosak, amik megesnek Lawrence-szel a küldetésein vagy amilyen lépéseket az ellenállók tesznek. Persze, kapunk ezekből is szép számmal, de nem ezeken van a hangsúly, ráadásul Hamiltonnál ezek valahogy nem válnak unalmassá, de az akciókra még visszatérünk. Amit a könyv legerősebb, legfontosabb és leghatásosabb aspektusának tartok, amiért minden ismerősömnek, akiről tudom, hogy kicsit is érdekli a sci-fi (és az űropera), a kezébe fogom nyomni a két kötetet, az az, hogy ez a könyv tanít! Igen, jól olvastátok, ez a könyv erkölcsi, morális értékeket akar átadni, tanítani akar nekünk valamit a világról. Nem didaktikusan teszi, annál azért Hamilton sokkal jobb író - kicsit olyan is volt, mintha néhol rutinból írta volna az adott epizódot, de erről elég ennyi.

Hamilton több módját is felhasználja annak, hogy elmondja amit akar. A legdidaktikusabb módja ennek Denise meséi Mozark hercegről, aki a mesés Gyűrűbirodalom egyik bolygójának trónörököse. Mozark a mesékben számos világot bejár, és minden alkalommal újabb és újabb kis történet hangzik el, ami már ekkor átad egyfajta tudást. De itt nem áll meg a folyamat: a mese párhuzamba kerül a regény cselekményével ill. Newton élettörténetével, így mélyítve az olvasottakat és további asszociációkra késztetve az olvasót. Emellett Lawrence életútja is számos tanulságot tartogat, pontosabban inkább elgondolkodni valókat. Ugyanis Hamilton nem esik abba a csapdába, hogy hősét tévedhetetlenné teszi, olyasvalakivé, aki az író elveinek szószólója, nem: Lawrence-nek megvannak a maga hibái, gondolatai, melyek folyamatosan változnak a megszerzett tapasztalatok miatt. Ráadásul Lawrence képes elgondolkodni a történteken/hallottakon, és próbál tanulni, emiatt is vág bele a Földre Hullt Sárkány küldetésébe.

A sok-sok elgondolkodni való közül számomra a Santa Chico epizód volt a legérdekesebb, számomra az a regény csúcspontja. Anélkül, hogy bármilyen nagyobb részletet elárulnék erről, röviden megpróbálom kiemelni, miért tartom érdekesnek ezt a részt, és  igyekszem illusztrálni, mi minden van ebben a könyvben. A regény során a Z-B folyamatosan hivatkozik erre a planétára, mint egy olyan fiaskóra, ami sok mindent megváltoztatott. Mondanom se kell, mire az ember odajut, hogy szembesül Santa Chicóval ("Santa Chico. Az igazi paradicsom."), már izgatottan várja, mi is lesz itt. És szerencsére nem is kell csalódnunk, jó érzékkel, már-már filmszerűen - ami egyébként az összes akciójelenetre igaz - tárja elénk a szerző az összecsapásokat és a vereséget. Ugyanakkor a lényeg itt az, hogy ebben a fejezetben az eddig megismert jövőbeli világ egy alternatíváját kapjunk. Elég annyit tudni, hogy eddig minden világon csak apró zárványokként léteztek az emberi telepek, ugyanis bakteriális szintig meg kell tisztítani az adott terület, hogy lakhatóvá lehessen tenni. Itt azonban nem ezt kapjuk, egyszersmind mintha egy másik problémára is alternatívát kapnánk.

Ez a másik probléma pedig az, amivel általában a gyarmatosítós történetek jobbjai is foglalkoznak: az ember magával viszi azt, amitől el szeretne menekülni. A regény vége felé az egyik szereplő veti fel ezt a gondolatot, amire végső soron a könyv eddigi egésze kifut. A technológia és a természet, az emberi felelősség, az egyén és a közösség viszonya, ezek mind hangsúlyosan vannak jelen. Amethi már-már vallásos terraformálási célkitűzése, Thallspring példája, Santa Chico vagy a restauráláson áteső Föld, mind-mind egyetlen hatalmas problémát mutatnak be, ami a ma problémája is. Kissé jobban elbújtatja a környezetért felelős gondolkodást, mint A felhúzhatós lány, de ez a vonal is igen erős. Ez a felelős gondolkodás azonban nem csak a környezettel kapcsolatos: mindennel. Ha egyvalamit kellene kiemelni, mint a regény fő motívumát, az ez lenne: ne ítélj el semmit, amit nem értesz meg, és próbálj meg mindent megérteni, mielőtt rá akarnád kényszeríteni az akaratodat. Végső soron erről szól Mozark meséje és Lawrence története is. Ezért válik szimpatikussá a történet konfliktusának feloldása, ugyanis Hamilton senkinek sem áll az oldalára. Ezért megbocsájtom neki a kissé szentimentális végkifejletet, illetve azt, hogy az utolsó kétszáz oldalon behozott szál kissé lebeg az előzményekhez képest.

Nem esett még szó arról, milyen maga a regény mint irodalmi mű. A fentiekből következik, hogy itt nincs igazán rossz figura, igazi gonosz, aki ellen harcolni kell, csupán más és más oldal van - igazi ellenség csupán maga a testetlen vállalat. A szereplők egyébként jól megrajzoltak, mélységgel rendelkeznek, Lawrence alakjával képesek vagyunk azonosulni. Ő sem hibátlan, félreértés ne essék, de emberi, ahogy Denise is, illetve más mellékalakok is - közülük természetesen nem mindegyik kap komplex jellemet. A cselekmény érdekes, fordulatokban és akcióban nem szerénykedik, ráadásul a különféle meglepetések és sejtetések miatt az embernek nem lankad a figyelme, ami egy ekkora regénynél nem kis teljesítmény. Csupán az utolsó száz-százötven oldalnál érezni, mintha kissé túl hosszú lenne már a regény, és valamiért a korábban dicsért feloldás is odakentnek tűnik. A stílusa, mint már utaltam rá, élvezetes, nem kifejezetten sziporkázó, de egyáltalán nem mondanám rossznak vagy élvezhetetlennek, sőt, még dagályosnak sem, bármilyen hosszú is a könyv. A konfliktusok jól kitaláltak, a párbeszédek élnek, a regényben sorjázó vitákat pedig élvezet olvasni.

A földre hullt sárkány minden hibája ellenére egy nagyon érdekes regény. Bár elég sok mindent elmondtam róla, még számos egyéb aspektusa van, amiért érdemes elolvasni. Soha nem gondoltam volna, hogy egy űroperában, ami képes logikusan, értelmesen és átgondoltan bemutatni egy katonai megszállást, olyan gondolatokat fogok olvasni, mint itt. Sose hittem volna, hogy egy katonai sci-fi tanítani próbál! Egy biztos, ha a sci-fi írók ennyire komolyan vennék a dolgukat, mint Hamilton, sokkal kevesebb rossz könyvről írnék a blogon. És ha nem ez Hamilton legjobb regénye, akkor kíváncsi vagyok, milyen lehet az, amiért ez a fickó Nagy-Britannia legnépszerűbb science fiction írója...

2012. október 8., hétfő

Az el nem készült klasszikus

A science fiction és talán a világ filmtörténetének klasszikusa, ami vonatkozási pont, kult darab, amit minden fiatal megnéz, teljesen mindegy, hogy a nyolcvanas években élt vagy napjainkban.

Egy film, ami sosem készült el. Jodorowsky Dűnéje.



Képzelj el egy filmet, ami Frank Herbert Dűnéjén alapul.

A projektet Alejando Jodorowsky irányította, ő is rendezte volna.

Egy párizsi milliomos, Michel Seydoux lett volna a producer és a fő finanszírozó.

Jean Giraud "Moebius" a filmhez több mint 3000 képet készített, többek közt a teljes storyboardot.

Chriss Foss készítette az űrhajók, repülők és más gépezetek dizájnját.

H. R. Gigert kérték fel a Harkonnen planéta, a Giedi Prime látványterveihez, miután Salvador Dali egy Giger-albumot mutatott Jodorowskynak.

Dan O'Bannon lett volna a speciális effektekért felelős személy. O'Bannon később olyan filmeknél közreműködött, mint a Dark Star, az Alien-sorozat vagy az Emlékmás. Jodorowsky egyébként eredetileg Douglas Trumbullt szerette volna megnyerni, aki a 2001, a Silent Running, vagy később a Harmadik típusú találkozások és a Szárnyas fejvadász elkészítésében vett részt.

A film zenéjét a Pink Floyd készítette volna.

Salvador Dalí játszotta volna IV. Shaddam padisah császárt, az eredeti elképzelések szerint maga Jodorowsky lett volna Leto herceg, ám erről letett, mikor látta, mennyi munkája van a filmmel. Pault a fia, Brontis Jodorowsky játszotta volna, David Carradine alakította volna Liet Kynes vagy Leto figuráját, Charlotte Rampling pedig Lady Jessicát. Felmerült még például, hogy Orson Welles lenne Harkonnen báró, Gloria Swanson pedig Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya.

A filmből végül nem lett semmi. Két millió dollár elköltése után, egy 14 órás film tervével - Jodorowsky egy interjúban elmondta, egy három órás filmre és egy hat részes televíziós sorozatra írta alá a szerződését - a projekt elkészülte kétségessé vált. A szöget a koporsóba Dino De Laurentis verte, aki 1976 végén megvette a franciáktól a regény jogait.

2011-ben kezdték el készíteni a Jodorowsky's Dune című dokumentumfilmet.

A több Dűne-projektről itt lehet olvasni még érdekességeket.

Frank Herbert ma 92 éves lenne.


2012. október 2., kedd

LoveStar

Ha az Extensa kapcsán azt írtam, hogy szinte semmit nem tudunk a közép- és kelet-európai kortárs sci-firől, akkor az észak-európaiakkal kapcsolatban akár el is hagyhatjuk a "szinte" szócskát. Ugyanakkor, köszönhetően annak, hogy a Millennium-trilógia miatt az északi országok irodalma iránt megnőtt a kereslet, ennek farvizén akár még sci-fik is behajózhatnak hozzánk. És pontosan ez történt az izlandi Andri Snær Magnason esetében, akinek LoveStar című regényét a Gondolat kihozta a Könyvfesztiválra.

"Üdv néked, LoveStar!"

Az egész azzal kezdődött, hogy sarki csérek lepték el Párizst, méhek Chicagót - méz alá temetve azt - és vörös amazonaszi pillangók az Északi Sarkot. Aztán jött egy ember, aki magát csak LoveStarnak nevezte, ahogy cégét is, ami a madarakkal és pillangókkal foglalkozott. Aztán egyszer csak bejelentették, hogy rájöttek, mi is folyik itt. De mindezt nem az állatok iránti odaadásból tették: a különböző hullámokat, amiket megleltek, arra használták fel, hogy ezer módon megváltoztassák a világot, LoveStar pedig a Föld legfontosabb emberévé vált. Általa megszületett a vezeték nélküli ember, és ezzel átalakult számos munkakör, köztük a reklámipar is. Egy-egy reklámszöveg bármikor kiszaladhat a rikkancsok torkán, csináljon éppen akármit, a szerelmi aktustól a bevásárlásig. Persze az sem utolsó dolog, hogy a LoveStar vállalat munkásságának hála mindenkit halála után kilőnek az űrbe, a szerelmet pedig kikalkulálják, így tökéletes szerelmes párokat hoznak össze, akik akár a világ végéig boldogak lennének.

LoveStar uralja a halált és a szerelmet.

Mi történik azonban akkor, ha a tökéletes szerelmes párt nem egymásnak kalkulálják ki?

Az izlandi író regénye szokatlan alkotás. Idősíkokban ugrál, szereplők között, és a legfurcsább ötleteket dobja be, mindenféle magyarázat vagy jelzés nélkül - amikor pedig magyaráz, nem akarjuk elhinni, amit olvasunk, annyira abszurd. Bár az alapötlet sci-fibe illő - egy tudományos felfedezés és annak hasznosítása -, a megvalósítás minden, csak nem megszokott technokrata science fiction. Az egész inkább mesei, a narráció, a szereplők, az események. Két szerelmes, akik már-már idegesítőek, egy öreg ember, akit mindig megszáll a nagybetűs Ötlet, és démonként addig nem ereszti, amíg meg nem valósul - már ez önmagában nagyon jól kitalált és végigvitt gondolat. A világ egyszerre komikus és tragikus, egyszerre borzadunk el és csóváljuk a fejünket. Mindez azonban mi körül forog? Olyan ez, mintha valami izlandi mítoszt olvasnánk, egy magról, ami maga a világ, és a világról, ami maga a mag. Annyira különös ez a regény, hogy igazán nem lehet megfogni.

Ennek ellenére - vagy éppen ezért? - engem nem tudott igazán magával ragadni. Nem azzal van a bajom, hogy nem keményvonalas sci-fi, az kit érdekel, van még jó pár ilyen regény a világirodalomban. Egyszerűen nem találtam fogódzót. Amennyire elvarázsolt a mézzel belepett nagyváros képe, annyira nem tudtam összerakni a későbbieket. Noha a könyv tele van emlékezetes jelenetekkel, mint a fiatal LoveStar és feleségének beszélgetése (LoveStar egész figurája), a titkos ügynök - itt amolyan két lábon járó, titkos reklámcég - élete és összeomlása, vagy a sivatagi jelenet, mégis, valami hiányzik. Benyomások, érzések, hogy valami eltűnt, ami talán a kezdet kezdetén megvolt. De az is lehet, hogy bennem van a hiba, és arról szerettem volna hallani, ami itt csak másodlagos. Nem arról szólt a könyv, amiről vártam. A regényeknél nem működik tökéletes kalkuláció.

Viszont attól függetlenül, hogy engem nem tudott elvarázsolni, ez egy figyelemre méltó könyv. A szerző éleslátásról és hatalmas képzelőerőről tesz tanúbizonyságot, egyszersmind az emberekről is sokat mesél nekünk. Emlékezetes olvasmány, ami nem csak azért különleges, mert a szerzője egy számunkra Isten háta mögötti helyen él, hanem mert olyan módon próbál bemutatni bennünket, embereket, ahogy írók csak nagyon ritkán próbálják meg. Ez egy modern mítosz.

A magból fa lesz...