2011. augusztus 29., hétfő

"Vezekelj Harlekin!" - szólt a Tiktak-ember

A "Vezekelj Harlekin!" - szólt a Tiktak-ember ("Repent, Harlequin!" Said the Ticktockman) Harlan Ellison 1965-ös novellája, ami Galaxy-ban jelent meg, és ugyanebben az évben elnyerte a Nebulát, következő évben pedig a Hugót. Annyit érdemes még megjegyezni, hogy a legtöbbször újranyomott angol nyelvű művek egyike, és nem csupán fantasztikummal foglalkozó kiadványokban jelent meg.

"Személyiséggé vált, amit pedig már évtizedekkel korábban kiszűrtek a rendszerből. És most tessék, itt van, itt van ő, egy nagyon is impozáns személyiség."

Minden ember az órájára néz. Mindenki. Órák, percek, másodpercek. Az idő nem csak pénz, az idő az élet. Az idő minden. Legalább is itt, ahol a Tiktak-ember az úr, aki szerkezeteivel, álarca mögül felügyeli a társadalom, ennek a hatalmas gépezetnek a működését. Ha késel, annyit vonnak le az életedből, és ha sokat késel, lekapcsolnak. Minden simán és olajozottan működik, az emberek pici fogaskerekekként szolgálják az államot. De jön egy ember, egy harlekin ruhás fazon, aki a legőrültebb dolgokkal akadályozza a rendszer működését. Például cukordrazsét szór a gépesített járdacsíkra, szétzilálva a munkába igyekvők sorait. Természetesen ez tűrhetetlen, hisz így minden felborul, hová lesz a rend és a pontosság? A Tiktak-embernek minden áron el kell fognia ezt a Harlekint.

Ellisontól megszokhattuk, hogy a hatvanas-hetvenes évek egyik legjobb novellaírója volt a fantasztikum területén. Nincs ez másként most sem, a mű ugyanis már az első soraival zavarba ejt minket. És ez a zavar csak fokozódik, hisz Ellison, ahogy maga is írja, nem lineárisan mondja el a történetet, ráadásul beleékel olyan jeleneteket és szövegrészeket, amelyek nem a fő sztori részei, de hozzáadnak az egész mű megértéséhez. A fő sztorivonal egyébként nem olyan bonyolult, maga Ellison is majdnem nyíltan kimondja, hogy lényegében egy 1984-átiratot olvashatunk, persze az ő szájíze szerint. A főhős itt egy a rendszer ellen dolgozó semmirekellő, aki nem szereti a pontosságot. A rendszert pedig a Tiktak-ember képviseli, aki mindenek fölött úr, olyannyira, hogy a maga teremtette szabályok felett áll. Nagyon jó stílusban elmesélt novellával van dolgunk, ahol a disztópiák minden jellemzője megvan, mégis más, mint amiket eddig olvastunk. Lehetne elemezni az írást, de felesleges, a szöveg annyira magáért beszél, hogy vétek lenne kihagyni.

"Összesen elkéstél hatvanhárom évet, öt hónapot, három hetet, két napot, tizenkét órát, negyvenegy percet, ötvenkilenc másodpercet, nulla egész nulla három hat egy egy egy mikroszekundumot."

Magyarul Baranyi Gyula fordításában jelent meg a Galaktika 141. számában.

2011. augusztus 24., szerda

Nyomd le Annát

A Nyomd le Annát (Press Ann) Terry Bisson 1991-es írása, ami az Asimov's Science Fictionben jelent meg, 1992-ben pedig finalista volt a Hugo legjobb novella kategóriájában.

Üdvözöljük a gyorspénztárban. Állunk az ATM előtt, és az ahelyett, hogy kiadná a pénzt, mindenféle furcsa dolgot kérdezget. Például hogy ki a srác aki moziba visz minket, vagy hogy éppen mi mit szeretnénk csinálni. Terry Bisson egy igen furcsa kis játékot játszik az olvasóval, aki csak az automata üzeneteit és a szereplők párbeszédét olvashatja. A furcsa kérdéseket feltevő és egyébként csodálatos hatalommal és tudással rendelkező készülék rövid úton rendbe rakja két ember életét, és felvázolja a lehetőséget egy harmadik előtt is. Ez az írás pontosan az aminek látszik: kedves kis gondolatkísérlet, ahol a csodalámpát egy ATM helyettesíti. Nem akarja megváltani a világot, nem akar mélyen szántó gondolatokat, nagy történelmi igazságokat megfogalmazni. Talán csak annyit, hogy nem mindig az való az ember mellé, aki elhívja moziba. Meg azt, hogy a bankszámlánkról sok minden kiderül.

Gördülékeny, érdekes stílusban megírt, emlékezetes novellával van dolgunk, amit egyszerűbb elolvasni, mint egy róla írt kritikát átfutni. Azonban annyira még érdemes kitérni, hogy sajnos ez egyáltalán nem sci-fi, ugyanis nem tudjuk meg, varázslattól vagy egy okos kis csiptől válik gondolatolvasóvá és időjárás befolyásolóvá a gépezet. De persze ez nem is érdekel minket, amíg olyan lehetőségeket ajánl fel nekünk, hogy nyomd le Annát!

Az írás online itt olvasható, nyomtatásban a Galaktika 153. számában jelent meg Sóvágó Katalin fordításában.

A Lincoln vonat

Maureen F. McHugh A Lincoln vonat (The Lincoln Train) című novellája 1995-ben jelent meg a The Magazin of Fantasy and Science Fiction-ben. 1996-ban begyűjtötte mind a Hugót, mind a Locus-díjat, és finalista volt a Nebula-díj mezőnyében.

A történet 1864-ben játszódik az Egyesült Államokban. Nemrég ért véget a polgárháború, az északiak legyőzték a Délt. Az északi vezetés felszólította a déli lakosságot, hogy szálljanak fel a Lincoln vonatra, ami végigjárja a déli településeket és összeszedi az embereket, hogy elköltöztesse őket. A történetben Clara Adelaide sorsát kísérhetjük végig, aki öreg és zavart elméjű anyjával kénytelen otthagyni mindenét. Azonban anyja az állomáson a tolongásban meghal, és Clara a csomagját is elveszíti. Teljesen magára utaltan száll fel a vonatra, ám itt egy furcsa nő veszi pártfogásába.

Nem találkoztam soha olyan írással, amelyet nem tudtam volna élvezni, mert túlságosan kötődött volna egy országhoz vagy kultúrához, pl. túlságosan amerikai lett volna. Na, A Lincoln vonat viszont pont ilyen. Aki nincs tisztában az amerikai polgárháború eseményeivel, a Lincoln ellen elkövetett merénylettel vagy a "földalatti vasút" jelentésével, az nem igazán fogja tudni dekódolni a novella alaphelyzetét. Ez ugyanis egy alternatív történelemben játszódó mű: itt Lincolnt ugyan meglőtték, de nem halt meg. Azonban már nem is volt képes irányítani az országot, így őt csak bábként használták, hogy a déli ültetvényeseken bosszút álljanak. Elég annyit tudni, hogy a Lincoln vonat eredetileg Lincoln temetési menete volt...

Az eredeti Lincoln vonat az elnök arcképével
Az tény, hogy a novella érzékletesen írja le a főszereplő lányt helyzetét és érzéseit. Szinte áthat minket a félelme, érezzük a tömeg nyomását, az összepréselődő emberek szagát és halljuk nyögéseiket. Meg kell hagyni, az írónő tényleg játszi könnyedséggel tárja elénk Clara lelkét. De nekem ez önmagában kevés. Kevés, ugyanis mint mondtam, eltart egy ideig amíg összeáll bennem a kép az egész vonatról meg mindenről. A sztori emellett nagyon halovány. Persze mondhatjuk azt, hogy az egész mű csupán a szereplő jellemrajza. De akkor viszont felmerül a kérdés, miért így írja meg a szerző ezt a jellemrajzot, ilyen környezetben? A mű sci-fi, az kétségtelen, és ha végiggondoljuk, nem is vehető ki innen a sci-fi elem, mert akkor a déli, rabszolgatartó lány - aki bár déli, mégsem kegyetlen, nem követett el nagyon semmit az északiak ellen, bár ha egyetértesz egy rossz rendszerrel valahol az is bűn - nem kerülne ugyanabba a helyzetbe, amibe a feketék kerültek a polgárháború alatt. De mintha a novella súlypontja nem itt lenne. Vagy ha itt is van, akkor túlságosan kicsi, nem érzem eléggé. Mintha az egész írás csak azért lenne, hogy McHugh leírja egy elveszett lány érzéseit, és hogy sci-fi legyen az egész, hozzádobja ezt a nehezen kisilabizálható hátteret. Maga a háttér nyugodtan kicserélhető lenne (és ez ha végiggondoljuk, nincs ellentmondásban azzal amit az előbb leírtam, mert már más novelláról beszélnénk), nincs eléggé kihangsúlyozva ugyanis Clara származása. Lehetne akármilyen más lány, egy indián, vagy fekete rabszolga, nagyjából ugyanez a leírás szolgálna az írónő céljait. Így viszont nem feltétlenül szükséges egy alternatív történelem megkreálása. Általában az alternatív történelmi művek buktatója az, hogy megragadna a világ másságának bemutatásánál, és nem gondolják végig, szükségük van-e erre a megváltozott világra a cselekmény vagy a mondandó szempontjából. A Lincoln vonatnál is ez a helyzet áll fenn. Nem tartom indokoltnak ezt az apró fantasztikus elemet sem. Nyugodtan játszódhatott volna egy valós történelmi múltban, akár még egy déli lány is szerepelhetne benne. Nem nagy bravúr kitalálni egy ehhez hasonló, sőt, ezzel megegyező helyzetet. A novella végi csattanó pedig nem üt akkorát. Ismerjük már ezt, amikor a nyúl viszi a vadászpuskát, és már nem lepődünk meg rajta - így emiatt sem indokolt olyan nagyon a történelmi változtatás. Sci-fivel van dolgunk, bár alig indokolja valami, hogy az legyen az írás.

Ami még említésre méltó, az a novella által begyűjtött díjak kérdése. Ugyanis meg vagyok győződve róla, hogy csak azért nyerhetett, mert egy nagyon is amerikai témát hozott fel. "Nagyon sok tragikus időszak van a történelemben" - írja Gardner Dozois a novella előszavában. Igen, valóban. Az amerikaiaké a polgárháború. És szinte biztos, hogy ez volt az, amiért A Lincoln vonat sokaknak tetszett - a jellemrajzon kívül. Olyan ez, mint az Oscar-díj: meg kell találni a kritikusoknak tetsző témát. Nemzeti tragédia, nagy emberi dráma, történelmi fordulópont, és így tovább. Kicsit ez a novella is ilyen a szememben. Nem mondom, hogy az írónő szánt szándékkal a díjért vagy az elismerésért választotta ezt a témát. De újfent csak azt tudom mondani, nem érzem eléggé megindokoltnak ezt a sci-fi körítést.

A novella magyarul a Fiction Kulton olvasható Mohai Szilvia fordításában.

2011. augusztus 23., kedd

Az idő mint féldrágakövek spirálja

Mivel manapság nem igen jut időm regényeket olvasni egyéb olvasnivalóim mellett, ezért visszatértem a novellákhoz. És ha már úgy is elkezdtem, egy kis koncepciót is akartam vinni bele. Elkezdtem összeszedegetni a magyarul megjelent Hugo- és Nebula-díjas ill. finalista írásokat. Olvasás közben azonban nem mindegyik nyerte el a tetszésemet, ezért úgy döntöttem, miért ne gazdagíthatnám a blogom azzal, ha írok róluk egyenként? Így el is kezdtem feldolgozni a műveket, reményeim szerint minél többet sikerül elfogyasztanom és megemésztenem.

Elsőnek Samuel R. Delany kisregénye van terítéken.

A The Comsat Angels albuma, ami Delany
kisregényéből kölcsönözte címét.
Az idő mint féldrágakövek spirálja (Time Considered as a Helix of Semi-Precious Stones) 1968 decemberében jelent meg a New Worlds-ben. 1969-ben megnyerte a Nebulát mint legjobb kisregény, következő évben pedig a Hugót legjobb novella kategóriában (mert akkor még nem volt kisregény kategória).

Az írás cselekménye meg nem nevezett században játszódik, valamikor a jövőben. Főhősünk Harold Clancy Everett, aki árvaházban nevelkedett, ám amint tehette meglépett a gazdaságból ahol dolgozott és törvényen kívülivé vált. Általában a H.C.E. monogram alatt kreál magának álneveket, és mindenféle stikliket követ el. Hosszú idő után a kisregény kezdetén visszatér New Yorkba, hogy elpasszoljon pár lopott értéket. Azonban rászáll a rendőrség egyik különleges ügyosztálya, és H.C.E. kezdi egyre forróbbnak érezni a talajt a lába alatt. Szerencsére összefut egy ismerősével, aki segít neki eladni a lopott holmit. Azonban semmi sem olyan egyszerű, mint látszik.

Delany ebben a kisregényben megcsillogtatja legjobb formáját. A kitalált világa lenyűgöző, noha csak pár vonással érzékelteti, hogy ez a hely sokkal idegenebb, mint azt gondolnánk. Teljesen más érzés egy ilyen művet olvasni, mint egy olyat, amiben lefesti a szerző az idegen világot, aztán az alapjai mégis olyanok mint a miénké. Itt nem. Delany épp elég elemet hoz be ahhoz, hogy ugyan elsőre úgy tűnik, ez a világ hasonló ahhoz, amiben mi élünk, de jobban belegondolva teljesen más. Az Énekesek és a folyton változó Szó alapjaiban alakította át az embereket, és egymáshoz való viszonyaikat. Igazi sci-fi ötlet, ahogy felvázolja, miért és hogyan jött létre az Énekesek intézménye, és az emberek hogyan reagáltak rá. Ez itt nem csak díszlet, fontos szerepe van az eseményekben, ahogyan annak is, hogy a főszereplő nem egy átlagos jófiú. Ő egy bűnöző, ráadásul a kisebb fajtából. Nem hidegvérű maffiózó, nem számító gengszter. Egyszerűen csak a törvény másik oldalán jár, és lassan halad előre a létrán. Épp ezért kelti fel a rendőrök figyelmét, és épp ezért fordulópont ez a történet az életében.Azonban nem a sci-fi ötletek és a világ miatt válik emlékezetessé és kiemelkedővé ez az írás. A nyelv az, ami még magyar fordításban is érezteti, hogy nem szokványos művel van dolgunk. Egyszerre csibészes, egyszerre költői, egyszerre profán és találékony. Egynémely megoldása kifejezetten ötletes és talán még mosolyt is csal az olvasó arcára. A különféle féldrágakövek, melyek Szavakként funkcionálnak pedig kellemes "csengést" adnak. Az olyan kis apróságok, mint a főhős nevének változása és az ezek megalkotásában rejlő elegancia már csak hab a tortán. A címet pedig érdemes külön kiemelni: frappáns, eredeti, az ember azonnal megjegyzi, és jól kapcsolódik a kisregényhez. A címadás mintapéldája.

Amit viszont negatívumként hozhatunk fel az a történet. Nincs nagy csavar, semmi bonyolult dolog nincs benne. Hiszen nem szól másról, mint egy kisstílű csaló és a rendszer összeütközése, a végén megspékelve a főszereplő és ellensége közötti viszony felvázolásával. Vannak ugyan érdekes elemek, mint a bűnözők közti rivalizálás bemutatása, de alapvetően nem a történet a fő erőssége a kisregénynek. Egyesek számára ez hiányérzetet okozhat, és el kell ismerni, a nyelvi lelemény nem képes elfedni minden hiányosságot.

Végeredményben viszont ez egy jól megírt és kellemes írás, ami még negyven évvel később is üdítően hat az olvasóra és megérdemli, hogy igazi klasszikusként hivatkozzunk rá. Igazi New Wave kisregény, amiben benne van minden, ami ennek az irányzatnak a sajátja: nyelvi játékok, kifordított jövő, nem szokványos főhős, a történet pedig valamivel hátrább szorul. Ennek ellenére ez még mindig science fiction, nem esik át abba a csoportba, ahol már szinte az írás sci-fisége kérdőjeleződik meg.

Magyarul a Galaktika 237. és 238. számában jelent meg Tamás Dénes fordításában.