2011. március 29., kedd

The Infinite Quest

A BBC 2007-ben legyártott egy animációs filmet The Infinite Quest címmel, amit 13 részletben, április 2-tól 3 és fél perces epizódokban vetítettek le (ezáltal hasonlóvá vált az élőszereplős sorozathoz, ami 13 részes). A háromnegyed órás filmet egyben 2007 július 30-án sugározták. A történet főhőse a Tizedik Doktor és útitársa, Martha Jones. Mindkét karakternek az eredeti színészek (David Tennant és Freema Agyeman) kölcsönözte a hangját.

A sztori szerint a 40. században járunk. A hatalmas kalózvezér, Baltazar éppen most pusztította el a Föld védelmét, és arra készül, hogy gyémánttá sajtolja össze a bolygót. Ám ekkor a TARDIS materializálódik űrhajója hídján. A kilépő Doktor és Martha feltett szándéka, hogy megakadályozzák "minden idők legnagyobb zsarnokát" hogy végrehajtsa a tervét. Ez egy, a Doktorhoz illő húzással sikerül is. Azonban amikor a TARDIS következő állomására érkezik, Károgó, Baltazar volt mechanikus madara - aki azóta megnőtt, szóval valószínűleg évek teltek el a két helyszín között - közli velük, hogy Baltazart kiengedték a Volag-Noc fagyos börtönbolygójáról. Baltazar feltett szándéka, hogy megtalálja a Végtelent, ezt a legendás, ősrégi űrhajót, mely még a Világegyetem kezdeti időszakából származik, és teljesíti az ember leghőbb vágyát. A Doktorék elindulnak, hogy megtalálják a Végtelenhez vezető négy adatkristályt, miközben nem sejtik, hogy Baltazar saját szájíze szerint mozgatja a szálakat.

Baltazar, a kissé inkompetens főgonosz
A történet innentől négy jól elkülönülő blokkban folytatódik, ezek mindegyike egy-egy önálló történet. Az elsőben olajvadász kalózokkal találkozunk, a másodikban egy gigászi háborúba csöppenünk a rovarszerű mantasquidek és az emberek között, ezután a Volag-Noc börtönvilágán teszünk látogatást, míg legutoljára eljutunk a Végtelenhez. A történetek önállóan nem lennének olyan rosszak, de az idő rövidsége miatt nem tudják eléggé kifejteni őket. Súlytalanok maradnak, hiányzik az a sziporkázó ötletesség (megint azok a fránya ötletek...) amit a Doktortól megszokhattunk (a rövidségre ellenpélda pl. a The Time Crash című epizód, ami mindössze 7 perces, de lenyűgözően jól eltalálták az egészet). Hiába old meg mindent szeretett Doktorunk, ez nem kapcsol minket össze a filmmel. A forgatókönyvet jegyző Alan Barnes nem vádolható pedig azzal, hogy nem ért a Doctor Who világához: több képregényt és audiojátékot írt a Doki világába, és itt is megjelenik ebből valamennyi a történet apró alkotóelemeiben. Ötletesek például a lények, Baltazar annyira nem, de pl. a gyíkszerű Mergrass, vagy a csontvázkalózok jól eltalált figurák (és náluk jó a rajz is). De összességében a kis epizódok fő konfliktusai sablonosak, könnyen rá lehet jönni, mi is a végkifejlete ezeknek. Aztán sajnos a főgonoszról is meg kell állapítanunk, hogy nem kifejezetten félelmetes alak (úgy is mondhatnánk, nem egy Mester, de még a Cybermeneket is nehezebb kijátszani). Ráadásul számomra a végkifejletben is voltak olyan dolgok, amelyeket nem magyaráztak el eléggé (vagy csak én nem értettem meg az utalásokat).

Egy jópofa (gyíkpofa) fegyvercsempész.
És végül ejtsünk pár szót magáról az animációról. Kell egy kis idő, amíg megszokja az ember, az tény. Nem viszik túlzásba a mozgást a szereplők, és ami mozgást is látunk, az is kissé papírmasé jellegű. Az alakok se hasonlítanak túlságosan élőszereplős eredetijükre, a Doktort pl. csak a hangja miatt ismeri fel az ember (meg a ruhája és a szónikus csavarhúzója miatt). A hangokra azonban nem lehet panaszunk. Akik szeretik a David Tennant által megformált Doktor gyors, néhol zavaros, össze-vissza katyvasz beszédét, csapongó stílusát, azok itt sem fognak csalódni. 

Végszónak talán azt érdemes elmondani, kinek ajánlom ezt a kisfilmet. Mindenképpen olyanoknak, akik Doctor Who fanok. Másoknak nem elég érdekes, nincs meg az a plusz, ami fenntartsa az ember figyelmét és ne unjon rá, vagy ne keressen jobb kikapcsolódást. Van benne ugyan pár poén, de sehol sincs az amiért az ember szereti a Doktor kalandjait. És bár animációs film, gyerekeknek csak akkor ajánlom, ha túl tudnak lendülni azon, hogy nem egy szereplőt ér csúnya vég. De ez persze a sorozatra is jellemző.

2011. március 26., szombat

Doctor Who, a film

"Imádom az emberi lényeket. Mindent meg akarnak magyarázni."

Bizonyára azért a többség már hallott a Doctor Who (vagy Ki vagy, doki?) című brit sorozatról. Időutazó, bohókás idegen, fura lények, kék telefonfülke. Na, most akkor mindezt felejtsétek el, mert ami most jön, az sajnos nem válik éppen dicsőségére a leghosszabb ideje futó sorozatnak.

A történet szerint a Doktor, aki egy Idő Lord (egy nagy hatalmú civilizáció renitens, kicsit bohókás tagja) éppen szülőbolygójára, Gallifrey-re tart. A hajdani ellenségének, a Mesternek a hamvait kell eljuttatnia annak végakarata szerint a bolygóra. Azonban a Mester urnájából valami plazmaszerű lény mászik ki, eltéríti a TARDIS-t (a Doktor űrjáró időgépét), így az San Franciscóban köt ki, 1999-ben. Sajnos azonban pont egy lövöldözés kellős közepén, így a TARDIS-ból kilépő Doktort lelövik, és a kórházba szállítás közben meghal. Azonban a Doktor esetében itt szoktak kezdődni a történetek, ugyanis az Idő Lordok képesek újjászületni, regenerálódni. Miközben az új testet öltött Doktor amnéziásan próbál rájönni, ki is ő valójában, addig a Mester megszáll egy mentőst, és minden áron meg akarja szerezni a Doktor testét. Ehhez persze szüksége van a TARDIS-ra, aminek szívét felnyitva a Földet is elpusztíthatja.

A valóságban 1996-ot írunk. Angliában a BBC már hét éve levette a műsoráról a klasszikus sorozatot, rajongók ezreit szomorítva el ezzel. Egy ilyen rajongó az Egyesült Államokban valahogy rávette a Fox stúdiót, hogy készítsenek egy filmet a britek csodadokijáról, abban reménykedve, hogy ha siker lesz a film, talán a sorozatot is újraindítják. Így utólag belegondolva, alig tudom elhinni, hogy ezt ebben a formában, ezzel a produkcióval komolyan gondolták.

"Mindig szükség van egy Doktorra."
A filmmel a legnagyobb baj az, hogy semmilyen. Ott van ugyan a Doktor, a TARDIS, a Mester, Gallifrey, de különösképpen semmivel se kötődik rendesen a sorozathoz. Egy harminc-negyven perces epizódnak még elmenne, ahol a Mester és a Doktor, a két ősi ellenség újra egymásnak feszül, de filmnek ez kevés. Nagyon. Pláne úgy, hogy aki ismeri a sorozatot, annak ez semmi, de aki nem ismeri, annak is. Hiába áll ki a film nagyrészt abból, hogy a Doktor elmagyarázza, ki is ő, meg mi is ez az egész, ez kb. egy évadnyitó résznek a kerete lehetne, ahol azért a többség ismeri a dörgést. Ellenben a film nézőközönségével, mert ugye valószínűleg a szélesebb közönségnek szólna.

De ami ennél is nagyobb baj, az az egyszerűség. Úgy bizony, ez a film egyszerű, mint egy pár holland fapapucs. Sehol sincs az a lebilincselő történetszövés, az a sziporkázó ötletesség, ami a sorozatot jellemezte és egyébként jellemzi ma is. Az egész sztori A-ból egyenes úton halad B-be, és ezen semmi sem változtat. A történet unalmas. Nem tudunk izgulni a Doktorért, egyszerűen nem teremti meg velünk a film a kontaktot. A Mestert is csak azért nem szeretjük, mert bántani akarja az antagonistát, meg csúnyán néz és beszél. Meg hazudik, ugye. Sehol sincs az a sokrétű kapcsolat a két Idő Lord között, ami a sorozatban megvan, csak egy nüansznyi utalás esik rá, amit csak az ismer fel, aki tudja, mit keressen. Egyszerűen ez egy túlságosan amerikai film, ahol még a Mester segítője is egy jó szándékú, megvezetett srác (kisebbségi, csak hogy a film elég political correct legyen). Senki nem hal meg (vagy ha igen, a csodák világában ugye feltámadhat), senkit nem ér nagy kár. Minden csodás módon rendeződik. És még szerelem is van, ami mindenkinek bánthatja a szemét, aki végigkísérte a Doktor történetét a sorozatban (az új sorozatban elég sokszor előkerül ez a téma). A Doktor nem fog olyan könnyen smacizni egy amerikai doktornővel, akit pár órája ismer.

"Én... vagyok... a Mester!"
Hogy valami pozitívumot mondjak, az egyértelműen az új Doktor, Paul McGann, aki tökéletesen illeszkedik a Doktorok sorába. Ő Doktor, függetlenül attól, hogy körülötte semmi nem a Doktor világa. Ez így kicsit furcsa, nem? Ki is lóg az egész filmből, mintha csak kiruccant volna egy pár órácska erejéig a BBC-től. És bár elsőre elrettentően hathat, Eric Roberts játssza a Mestert, és bár nem ez élete legjobb alakítása, azért nem  alakít rosszabbul, mint bárki más tenné. De a többi szereplő sajnos egyrészt nem kap elég teret, másrészt kifejezetten haloványak maguk a karakterek is.

Összességében ez a film olyan, mintha egy szürke kis interpretációját néznénk a BBC sorozatnak: Doktor jön, kicsit kótyagos, kicsit bajban van, de végül győz. És aztán visszaül olvasni. Ahogy mi is inkább visszatérünk a sorozathoz, és igyekszünk elfelejteni, hogy láttuk ezt a filmet.

2011. március 17., csütörtök

Videodrome

"Long live the new flesh!"

David Cronenberg, a klasszikus biohorror pápája, a sokak által csak "őrült kanadaiként" aposztrofált rendező sokadik filmje a Videodrome (1983), de talán az egyik első, amivel igazán felhívta magára a mozinézők figyelmét - vagy inkább a VHS korszak tagjait, hisz filmjei nem kimondottan mozibarátok. Egyesek szerint ez a film még a sokat próbált Cronenberg rajongók számára is "kifejezetten sokkoló", ami akár Cronenberg számára dicséret is lehet.

Max Renn egy kis kanadai kábelcsatorna vezetője. A Civic TV egy kifejezetten speciális műsort szolgáltat nézői számára: pornót és erőszakot. Persze mindez csak TV, nem valóság. Azonban Max bővíteni szeretné repertoárját, éppen ezért folyamatosan kalózkodás útján igyekszik újabb és újabb perverziókat találni a televíziós műsorból. Így bukkan rá egy nap a Videodrome nevű műsorra, melyből csak egy pillanatnyit sikerül elcsípnie. A műsor valami olyasmi, amivel előtte még nem találkozott: színtiszta erőszak, kínzás és szenvedés. Olyasmi, amire Max csatornája vevő. Ehatározza, hogy megszerzi az adást, és megpróbál utánajárni a dolognak. Azonban ezalatt furcsábbnál furcsább hallucinációk kezdik gyötörni, melyekről nem lehet tudni, csak az ő fejében léteznek, vagy a valóságra is kihatnak.

"A televízió a valóság, és a valóság kevesebb, mint a televízió."

Cronenberg mondhatni megtalálta a tökéletes formát arra, hogy elmesélje nekünk, mi is történik a világgal manapság. A televízió az álvalóságok, vagy inautentikus világok teremtésével teljesen megváltoztatja az életünket. Ahogy egy teoretikus megjegyezte, nem az a valóság, amit a BBC-n látsz, az csupán a BBC által közvetített kép, a megszűrt valóság. A dr. O'Blivion figurája köré építhető értelmezés pedig egyszerűen zseniális ötlet. A doktor csupán a televízió képernyőjén keresztül jelenik meg, ő maga már nem is él. De mégis létezik, hisz a videó archiválta, a rengeteg kazetta segítségével képes életben maradni, fennmaradni. Mondhatni elérte azt, amit a vallások egy jelentős része el kíván érni: az egyén halhatatlanságát.

Mindezek mellé pedig megkapjuk az új test ("the new flesh") vízióját, ahogy a Videodrome sugárzása átalakítja az emberi agyat, a test deformálódik - mert ahogy deformálódik az elme, úgy deformálódik az annak alávetett hús is -, átalakul, alárendelődik a képernyő valóságának. A film sokkoló lehet néhol, nem is kifejezetten a mindenhonnan a képünkbe tolt nyers naturalizmus miatt - mert mi tudjuk, hogy ez "csak" film, ahogy azt is tudjuk Maxszel ellentétben, hogy a Videodrome "valóság" - hanem a nyomasztó atmoszféra, a zene, a sötét képek miatt. Max átalakulása nem lenne olyan nyomasztó, ha nem társulna mellé Cronenberg atmoszférateremtő ereje. Gondoljunk csak a japán Tetsuóra, ami szintén hasonló témát helyez a középpontba, ám az éppen az atmoszféra elégtelensége - vagy a "nem megfelelően nyomasztó atmoszféra" - miatt nem lesz annyira húsba vágó (és valahol a Légy, Cronenberg másik agymenése ezért lesz annyira emlékezetes). Max látomásai sokkal veszélyesebbek, mert tudjuk, hogy mi okozza őket. A televízió - és itt most nem csak a mindenhonnan ránk zúduló erőszakra kell gondolni - élesen és közvetlenül a tudatba hatoló sugarai valahol mindannyiunkat átalakítanak.

Valahol mind a Videodrome-ot nézzük.

Itt egy ennél sokkal részletesebb és jobb írás.

2011. március 15., kedd

Birkakergető nagy kaland

"Én szeretem a magam gyarlóságát. A kínjaimat, a kellemetlenségeimet is szeretem. A nyári fényeket, a szél szagát, a kabóca ciripelését."

Az, hogy ha az ember egy Murakami Haruki regényt vesz a kezébe, akkor nagyjából tudja, mire számíthat, mára már közhely. Igen, valóban, ha Murakami, akkor névtelen emberek, elhagyatott főhősök akik furcsán szemlélik a világot, ami egyébként teljesen normális lenne, ha nem történne benne valami megmagyarázhatatlan. Ami viszont úgy általában senkit sem zaklat föl, legyen szó bármiről. Általában jelentéktelen apróságról. Ami persze nem az, de ugye ne ítéljünk elsőre. Állítólag Murakami írásmódja Japánban túl nyugati. Nyugaton meg túl japán. Illetve éppen csak annyira, hogy más legyen. Meg aztán lassan már mi is úgy éljük az életünket, mint a főhősök. Tompák vagyunk, tompa a környezetünk, olyanok vagyunk, mintha még a fény sem tudna áthatolni a téren a bőrünkig. Csak lebegünk valami masszában, amit talán életnek neveznek némelyek, és ugyan kezdetben még próbálunk értelmet találni neki, később már egyáltalán nem törődünk ezzel. Mi csak kavicsok vagyunk egy hatalmas tengerparton, mit számít nekünk, ha a tengeren éppen vihar van vagy a parton rákok vonulnak át?

De akkor most mi is ez a könyv, a Birkakergető nagy kaland? Regény, az biztos. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy mágikus realista munka, bár ezzel a jelzővel vigyázni kell, nem mind arany ami huszonnégy karátos. Azt sem mondanám, hogy ez Murakami legjobb könyve. Tény, ez egy Murakami regény. Névtelen főhősünk, akit szokás szerint éppen elhagy egy nő - itt a felesége, de ez Murakaminál lehetne anya, húg, vagy akár egy macska is - harmincas évei tétlenségébe süpped. Van állása, nem is megy neki rosszul, saját reklámcége van. Minden a hétköznapiság és a közhelyesség sivárságában folyna, ha nem történne két, a valóságtól - bár ki tudja, mi a valóság, igaz? - teljesen idegen dolog. Az egyik, hogy megismerkedik egy lánnyal. A lány is teljesen átlagos lenne, ha nem lennének varázslatosan gyönyörű fülei, melyek valamilyen különös vonzerővel rendelkeznek. A másik dolog pedig egy fekete ruhás, kimért, vészjósló alak feltűnése. A fekete ruhás férfi egy egész Japán fölött álló ember megbízottja, és azt a feladatot adja hősünknek, hogy kerítse elő azt a birkát, amelyet régi barátja küldött neki fényképen. És amelynek mellesleg egy hatalmas vörös csillag látható a hátán.

Aki a fülszöveg enyhén hatásvadász szövege miatt akarja elolvasni ezt a könyvet az gondolja át még egyszer. Igen, bizonyos dolgokban igaza van a szövegnek, valóban egy birka után kutatunk. Ami már önmagában is különös, nemde? Viszont ez nem egy sodró lendületű thriller, ennél még a Világvége is jobb nyomozós kémszori, pedig az sem éppen a műfaj mintapéldája. Ez a regény sokkal inkább a főhős utazása önmagába, a múltjába és egy furcsa, Isten - akinek egyébként van telefonszáma -  háta mögötti városba, ahol találkozik múltjával és saját tehetetlenségével. Na meg Birkaemberrel. Egy szóval ez is olyan mű, melyben a szerző szépen elmeséli, milyennek is látja a világot és a benne mászkáló embereket. Feltöltött tengeröblök, bár a harmadik emeleten, birkatenyésztés - Japánban a birka egzotikum -, háború, a nevek szükségességének kérdése, és még rengeteg, egymással össze sem kapcsolható dolog kerül elő a regény lapjain, melyekről a szereplők, akik a legnagyobb természetességgel mondanak őrültségeket, el-elfilozofálgatnak. És, ha mindez nem lenne elég, Murakami a környezet és a hétköznapi tevékenységek leírására legalább annyi gondot fordít, mint a szereplőire. "Csukott szemmel tizenhat lépés, se több, se kevesebb" - akár azt is megtudhatjuk, milyen messze van a főhős lakásának ajtaja a lifttől, vagy hogy milyen cigarettát szív, mit reggelizik - éhesen nem ajánlatos belekezdeni az olvasásba, töménytelen mennyiségű finomságot elfogyasztanak a könyvben, de Murakami figurái amúgy is mind nagyevők -, milyen útvonalon jár a vonat, és még egyet s mást.

Nem lettetek okosabbak a fentieket elolvasva? Hát, a regényt elolvasva sem lesztek okosabbak. De olvasás közben legalább egy egészen másik világban járhattok, és talán ti it megéreztek egy-két dolgot önmagatokkal kapcsolatban. Nem biztos, de Murakami nem is vállal garanciát.

2011. március 13., vasárnap

Képregényesdi

Hát, igazából nem vagyok nagy képregényes arc. Kölyökkoromban ugyan volt nálunk is pár képregény, Rejtők, ugye, meg szakadtan valahol még mindig a családi házban kallódik a Csillagok Háborúja klasszikus képregényfüzete. A Transformers kultikus füzeteiből is volt vagy 2-3. De ez így ennyi is volt, más képregénnyel nem nagyon foglalkoztam az évek során (ez alól maximum az újságokban fel-feltűnő zseniális Kázmér és Huba képkockák és a netes Elfújta a lökéshullám jelenthet kivételt). 

Az igazi fordulatot a 2009-es év hozta el. Na akkor sem lettem comic megszállott, de a Zack Snyder rendezte Watchmen mozifilm hatására a képregényt is elolvastam. Bárki bármit mondjon, a film is lenyűgöző, a képregény pedig fantasztikusan összetett. A "Times szerint a legjobb képregény" indított el azon az úton, hogy mikor megjelent a "minden idők legjobb képregénye" akkor azt is elolvastam. Természetesen a Sandmanről beszélek, aminek első kötete (ami korántsem tökéletes) elegendő volt ahhoz, hogy a második, A babaházt olvasva elfogadjam, hogy Gaiman mesterműve valóban a legjobb lehet a témában. Idén a harmadik kötetet is abszolváltam, ami szintén remek darab, igaz, még mindig a második gyűjtemény a legjobb.

Ezek mellett párhuzamosan megjelent még egy nagyon érdekes comic. A kicsit japán mangás füzet elsőre nem keltette fel az érdeklődésemet. Scott Pilgrim kalandjai érdekesek voltak, és kellően elborultak, de csupán kultstátusza miatt kezdtem el olvasni (nameg a belőle készült, azóta megnézett film trailere miatt). Ahhoz, hogy a léha, de szerethető Pilgrim belopja magát a szívembe, a negyedik kötetig kellett várnom. Akkor azonban megkaptam, amire vágytam, a kötetben volt minden, ami engem meg tud fogni a számítógépes játékoktól a humorig. Jelenleg az utolsó, hatodik kötetet várom, remélhetően hamarosan megtudhatom, miben tér el a film befejezése (ami egyébként "simply perfect").

És hogy még mindig ne fejezzük be a sort, egy magyar, Csordás Dániel képregénye is a kezem ügyébe került. A Nocturne elsőre nem tetszett, csupán - csúnya szóval - "kényszerből" olvastam el. Elsőre nem is tudtam hova tenni. furcsa volt, mert emellett a fickó remek kis blogot csinál, de ez a kötet valami sokkal furcsább. Aztán egy-két ötlet megmaradt, és végül kiegyeztem vele egy döntetlenben.

Utolsónak hagytam a legérdekesebb darabot. Enki Bilalról akkor hallottam először, amikor megnéztem a TV-ben az Immortel, ad vitam című filmet. Kisült, hogy ő eredetileg képregényes, és hogy a stílusa legalább olyan különc, mint a filmjének a világa. Sajnos a Nikopol-trilógia nem hozzáférhető, de a tavaly november óta a teljes Szörny-tetralógia (vagy Hatzfeld-tetralógia) igen. Bilal inkább a rajzstílussal kápráztatja el az embert, nem a történettel - persze arról sem állíthatnánk, hogy hétköznapi. Az őrült XXI. század, a délszláv háború nyomorúságos emléke, egy megalomán milliárdos, apokaliptikus szekták, széthulló világ jellemzik ezt a képregényt. Nem könnyű olvasmány, de mindenképpen megéri elolvasni.

Illetve még miután olvastam az erről készült kritikát, belevetettem magam a Random ingyenes netes képregénymagazinba. Egyetértek a kritikával.

Ugyan ez a lista nem tűnik nagynak, de higgyétek el, számomra igenis elég nagy. Korábban nem vonzódtam a képregényekhez, most már azonban örömmel veszek a kezemben bármilyen igényesebb munkát. És hogy mi lesz a következő? Azt nem lehet tudni. Majd csak összefutok valami érdekességgel.

ui. köszönettel tartozom a képregények nagy részéért locutusnak és makitrának.