2011. december 31., szombat

A year of my life

Nem vagyok az énblogolás híve. Általában megbánom az ilyen próbálkozásaimat (eddig vagy 3-4 énblogot küldtem a virtuális pusztulásba). Ráadásul most talán nem is a legvidámabban látom az évet, sok mindent nem kommunikálok a netre (akik követik a twitterem azok pár kitörésemet láthatják csak). Igazából sokkal komorabban, pesszimistábban szemlélem a világot mint pár éve, ennek rengeteg oka van. Lehet nem jó ötlet ezt a bejegyzést megírni. De a lányok (Bea és Judit) meghozták a kedvemet. Próbálom viszonylag rendesen összefoglalni, milyen dolgokat tartok fontosnak az évből.

Aki szokta olvasni a blogot, az igazából valamennyire ismer. Az, hogy mi tetszik, mi nem tetszik, mire fordítok időt és mire nem jellemez valamennyire. A többire meg igazából ki kíváncsi? De lehet van akit érdekel, how is this guy anyway? A Tovább után, ha érdekel.

2011. december 30., péntek

2011

Nos, mivel úgy sem nagyon blogoltam, legyen egy kis évbúcsúztató. Mint minden év, ebben is voltak jó és rossz pillanatok, jó és rossz filmek, jó és rossz könyvek. Lássuk a Tovább után.

2011. október 5., szerda

Dinoszauruszok

Walter Jon Williams Dinoszauruszok (Dinosaurs) című novellája 1987-ben jelent meg az Asimov's Science Fictionben, következő évben pedig finalista volt a Hugo-díjra.

A sharok feszülten és haraggal teli szívvel várják, hogy az emberek űrhajója leszálljon bolygójukon. Az ember követként érkezik, hogy megkössék a békeszerződést a két faj között. Azonban a sharok egyik meglepetésből a másikba esnek: az ember szerint a sharokat nem támadták meg, és hogy bár meg tudják kötni a békét, közel száz évig még bármikor eleshetnek shar planéták. Ugyanis ez az emberiség már teljesen idegen a sharoktól: specializálódott, rengeteg automatikusan működő szerkezetük, génmódosított élőlényük van. Ilyenek pl. azok a kolonizáló hajók, melyek magasabb intelligencia nélkül alakítják át az útjukba eső bolygókat: így kerülhetett sor több shar világ elpusztítására. Drill, az emberek követe igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy a sharok ne rohanjanak esztelenül az emberek ellen, mert az a teljes kipusztulásukkal járna.

Ebben a novellában az a rendkívüli, hogy az ember már nem ember, de az idegen sem olyan még, mint az ember. A nagykövet önmaga nem is egy személy: áll egy normális entitásból, áll egy Memóriából, ami amolyan emberi számítógép és áll egy lényből, ami a testi funkcióit működteti. Az olvasó hirtelen nem is tudja hová tenni ezt a lényt, annyira más mint mi. Ő már nem ember a mi fogalmaink szerint, mégis embernek tekint önmagára. A vele kapcsolatos sokkhatást csak tovább fokozza amikor megtudjuk, mi is okozta a sharok és az emberek közötti konfliktust és Drill hogyan is tekint erre az egész problémára. A szerepek felcserélődnek, az idegenek sokkal szimpatikusabbak, noha Williams Drill szemén át rámutat az ő társadalmuk - ezen keresztül pedig a mi jelenlegi társadalmunk - furcsaságaira. De mégis, ennek a novellának az emberisége már túljutott azon a határon, amit el tudunk fogadni. Megvalósult a Nietzsche és sok más hasonló gondolkodó által megjövendölt "túllépés a jelen emberén" egy fejlettem, bonyolultabb struktúrába. Ám ez az emberiség ugyanolyan hibákkal is él, mint a jelenlegi, csak a léptékek kisebbek. Kérdés tehát, hogy vajon ez az irány lenne a jó? Vajon hány faj pusztul ki csak azért, mert az ember nem képes kicsit változtatni hozzáállásán? És vajon Drill emberisége képes-e egyáltalán a változtatásra? Ez az utóbbi az, ami sokkal tovább megmarad az olvasóban a novella befejeztével.

A novella magyarul a Galaktika 114. (1990/3.) számában jelent meg Galamb Zoltán fordításában.

2011. október 3., hétfő

A Fudzsi 24 látképe

Roger Zelazny 1985-ös A Fudzsi 24 látképe (24 Views of Mt. Fuji, by Hokusai) című kisregénye az Asimov's Science Fictionben jelent meg. Kiadása évében Nebulára jelölték, 1986-ban pedig mint legjobb kisregény megkapta a Hugót.

Mari valaha kódfejtéssel foglalkozó ügynök volt Japánban. Férjével, Kittel dolgozott együtt egy számítógépes rendszer segítségével. Azonban Kit meghalt, Mari pedig kénytelen volt gyorsan elhagyni Japánt születendő gyermekével. Most, több évvel később Mari visszatért Japánba, hogy egy sajátos zarándokút során átgondolja az életét, majd végül megszabadítsa a világot egy lappangó gonosztól, akit csakis ő képes megállítani. Útját régi ellenségekből lett barátok és új ellenségek keresztezik, miközben a régi és az új Japán világa, a keleti és a nyugati ember világa is keresztezi egymást, mindennek középpontjában pedig a szent hegy, a Fudzsi és a róla készült 24 kép áll.

Ahogyan a kisregény eredeti címében is szerepel, a művet Kacusika Hokuszai híres, a Fudzsiről készült 36 metszetből álló sorozata, pontosabban annak 24 tagja ihlette. Hokuszai képei minden fejezet címeként jelennek meg, Mari ugyanis igyekszik eljutni azokra a helyekre, ahol a mester közel 200 évvel ezelőtt megalkotta a szent hegyről készült rajzait. A kisregény egyébként a (megíráshoz viszonyított) közeljövőben, kb. a 2000-es évek elején játszódik. A novellában sokáig nem is utal semmi arra, hogy science fictionnel van dolgunk, a megjelenő "epigonokról" sem tudjuk elsőre eldönteni, hogy tényleg léteznek, vagy csak Mari képzelete játszik velünk. Aztán lassan megtudjuk, hogy a sci-fi elem ténylegesen hozzá tartozik a műhöz, a főhősnő cselekedeteinek oka erre vezethető vissza. 

"Ám fölidézem, hogy Ernest Hemingway azt mondta Bernard Berensonnak, hogy leghíresebb könyvének az a titka, hogy nincsen benne szimbolizmus. A tenger az tenger volt, az öregember csak egy öregember, a fiú csak egy fiú, a nagy hal csak egy nagy hal, a cápák közönséges cápák. Az emberek maguk ruházzák fel többlettel ezeket a dolgokat, amikor a felszín alatt keresgélnek, mindig többet akarnak."

A Fudzsi a Kavagucsi-tóról nézve
Egyébként a fő cselekmény ismerős, nem is ez az, ami erőssé teszi a művet. Zelazny Mari utazása során rengeteg gondolatot megfogalmaz vagy vet fel kérdés formájában. A fejlődés, az egyén, az egyén felelőssége, az emberi kapcsolatok, mindez megtámogatva a keleti és a nyugati kultúra legkülönfélébb elemeire való hivatkozással. Előkerül itt Freud, a bushido, a Don Quijote, régi japán regények, mitológia, mindenféle utalás, gondolat. A szerző és szereplője hihetetlen műveltségről tesz tanúbizonyságot. Azonban hiába citálnak elő annyi mindent, ez nem tűnik fennhéjázó, kérkedő okoskodásnak. Rengeteg gondolat megfogan az olvasó agyában is, eltöprengünk például azon, vajon mit jelent az, hogy a Fudzsinak rosszul tükröződik a képe a tó vizében? A főhősnő folyamatosan reflektál a képekre, azok benne különböző gondolatokat, asszociációkat keltenek, a táj néha lelki tájjá válik, ő maga pedig hol keresi a különbséget a rajzok és a valóság között, hol elfogadja a változást. Hokuszai egyfajta útmutatóként áll a nő mellett, irányt mutatva nem csak a zarándoklatának, de az életéről szóló elmélkedésének is. Zelazny képes élővé varázsolni a kétszáz éves képeket. Érdekes kísérlet a képeket nézni olvasás közben, néha legalább annyira el tud merülni az ember a rajzokon mint a szövegben.

A Fudzsi 24 látképe egy lassú, melankolikus, gondolkodást igénylő történet, nem árt ha az ember nem ijed meg a rá zúduló kulturális kitekintésektől, a főleg lelki síkon játszódó cselekménytől és a néhol már-már filozofikus párbeszédektől.

A kisregény magyarul a Galaktika 93. számában (1988/6.) jelent meg Gálvölgyi Judit fordításában.

2011. szeptember 23., péntek

Emily fényhajója

Az Emily fényhajója (Sister Emily's Lightship) Jane Yolen 1996-os, eredetileg a Starlight 1 című antológiában megjelent írása 1997-ben Nebula-díjat nyert novella kategóriában.

Emily Dickinson noha már felnőtt nő, állandó betegsége miatt mégis családjára van utalva. A beteg költőnő számára az alkotás jelenti az igazi kiteljesedést, ám úgy érzi, verseiből kezd kifogyni az erő. Hiába alkot éjjel, mikor a leginkább elemében érzi magát, valamiért nem tud már úgy alkotni, ahogy szeretne. Azonban egy éjjel különös látogatója érkezik, és a vele tett utazása megváltoztatja az egész életét.

Egy vérbeli recenzens nem tudja, mit szóljon egy ilyen íráshoz. Cincálja szét az alapötletet? Vagy emelje ki a leírást? Mert ez a kettősség dolgozik most bennem a novella kapcsán. Egy történelmi alak - egy költő - beemelése a sztoriba valahol mindig hálás feladat, hisz nem kell az alkotónak kitalálnia a hihető karaktert: egy valaha élt embernél semmi sem lehet élőbb. Csak megfelelően kell ezt tálalni. Jane Yolen szemmel láthatóan birtokában van azoknak a képességeknek, amelyekkel ezt meg tudja tenni. De ahogy A Lincoln-vonatnál is megjegyeztem, nekem mindez önmagában nem elég egy fantasztikus (legyen az sci-fi vagy fantasy) írásnál nem elég. Itt az ötlet, a sci-fi ötlet annyira gyenge, hogy már-már banálisnak nevezném. Az ember kezdő íróktól szokott meg ilyen magyarázatokat, amit csak azért nem nevezek nevén, mert egy kritikában nem illendő "elspoilerezni" mindent. Legyen elég annyi, hogy nem lepődünk meg miután elolvastuk. Kicsit többet vártam egy olyan novellától, ami egy olyan már-már legendás költőnőt tesz meg főhősének, mint Emily Dickinson. Ugyan itt-ott beleszövi a szövegbe a költőnő egyik híres versét - gyakorlatilag annak a megszületésének idején vagyunk -, de túl kevés helyen, mintha csak jelzésként szerepelnének. Megint egy olyan novella, amit mi itt, messze Amerikától nem tudunk értékelni. Számunkra - tisztelet a kivételnek - Emily Dickinson nem jelent annyit, hogy csak az ő jelenlétével és sorsának felvillantásával meg tudjon fogni a novella.

Talán a Nebula-díj bizottságának is többet jelentett a költőnő, mint nekünk. Amivel semmi baj nincsen, csak jobb lett volna, ha már az elején tudja az ember, mire számítson, Mert bármennyire is szépen ír Yolen, a novella nagyon lassan indul, és mint mondtam, a katarzis maga túlontúl gyenge.

Egyébként íme az előcitált vers:

  A lehetségesben lakom -
  Valónál szebb e lak -
  Az ablaka sokkalta több -
  Ajtaja - számosabb

  Szobái mint cédrus -
  Szemnek nem győzhető -
  S az ég oromzatából
  Az örökös tető -

  Vendégek - jobbnál jobbak -
  Tennivaló csekély -
  Kitárni mind a két kezem
  Az Édenért.
  (Károlyi Amy)

A novella az Átjáró magazin 7-es (2003. február) számában jelent meg Kamper Gergely fordításában.

2011. szeptember 12., hétfő

Még a királynő is

Az amerikai írónő, Connie Willis Még a királynő is (Even the Queen) című, 1992-es, eredetileg az Asimov's Science Fictionben megjelent novellája mind az 1992-es Nebulát, mind az 1993-as Hugót begyűjtötte.

Traci bíróként dolgozik, éppen egy tárgyalásra készül, amikor édesanyja hívja dühödten: most értesült, hogy Traci lánya, Perdita belépett a Biciklistákhoz. Ez még hagyján, de a nagymama egy nagy ebédet szervez, ahol a család nőtagjainak le kellene beszélnie a lányt erről a radikális, és sokak szerint esztelen döntésről. Azonban az ebédre csak Perdita tanítója megy el, az ebéd így is érdekesre sikerül.

„– A Biciklisták nem bicikliznek – köhintett Anya.
– Ők menstruálnak – mondta Twidge.”

Connie Willis szellemes és okos novellája egy olyan világban játszódik, ahol a nők egy gyógyszernek hála nem menstruálnak, így rengeteg dologtól megszabadulnak. Kezdetben az olvasó nem érti, mi az a váltó, vagy hogy kik lehetnek a Biciklisták – elsőre talán egy punk-banda jutna az ember eszébe – ill. hogy jön mindehhez a Nők Egyenlősége? Aztán persze lassan összeáll a kép, megtudjuk, hogy mi történt ennek kapcsán, és hogy miért is kelnek ki néhányan – mint a Biológiai Ciklus Társasága – ez ellen a rendszer ellen. Mit ne mondjak, elsőre úgy tűnhet, egy majdnem csupa női szereplőket használó – egy szem, kicsit tutyimutyi, bár szerethető és valahol tipikus férfi tűnik fel az egész sztoriban –, tisztán női témát feldolgozó, nő által írt novella egy férfi számára nehezen befogadható. Azonban Connie Willis könnyed stílussal tolja ezt az orrunk alá, és mi ahelyett, hogy felhúzott szemöldökkel olvasnánk erről a nem mindennapi témáról, inkább mosolyogva olvassuk, hogyan is machinál a nagymama vagy éppen hogy milyen érveket hoznak a váltó mellett. Ráadásul nem csak egyszerű sztorizgatós-felemlegetős történetet kapunk, hanem olyan kérdések is előkerülnek, mint a szabadság vagy a függetlenség. Nem szégyen, én kifejezetten élveztem a novellát, és tökéletesen egyet tudok érteni azokkal, akik díjjal jutalmazták. Remekül megírt, sokszor kacagtató, ám mégis komoly és ráadásul majdhogynem tabunak számító témát boncolgató írással van dolgunk. Az írónő ráadásul nem bánik kesztyűs kézzel a nőkkel sem, kellő mennyiségű öniróniát is kever a koktéljába. Az ember még azon sem akad fenn, hogy mintha ebben az idilli „női egyenlőséggel teli” világban a férfiakat elnyomnák, mondván „a múltban minden férfi elnyomó volt”, ami valljuk be őszintén, csak a legvadabb feministák szemében tűnhet igazságnak. A mai valóságból vett apró képek olyan közel hozzák hozzánk a történetet és világát, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy mindenkiben elindulnak majd képzettársítások és előugranak különféle emlékképek, nemtől és kortól függetlenül.

„Talán lehet, hogy a falklandi háborúnak Maggie Thatcher menopauzája volt az oka.”

Mindenféle sovinizmus nélkül mondom, a Még a királynő is kötelező darab, nemre való tekintet nélkül. Mert valószínűleg minden férfi életére is kihatnak ezek a dolgok, a nőkről nem is beszélve.

A novella magyarul az Átjáró magazin 4. (2002 augusztus) számában jelent meg Bartók Zsolt fordításában.

2011. augusztus 29., hétfő

"Vezekelj Harlekin!" - szólt a Tiktak-ember

A "Vezekelj Harlekin!" - szólt a Tiktak-ember ("Repent, Harlequin!" Said the Ticktockman) Harlan Ellison 1965-ös novellája, ami Galaxy-ban jelent meg, és ugyanebben az évben elnyerte a Nebulát, következő évben pedig a Hugót. Annyit érdemes még megjegyezni, hogy a legtöbbször újranyomott angol nyelvű művek egyike, és nem csupán fantasztikummal foglalkozó kiadványokban jelent meg.

"Személyiséggé vált, amit pedig már évtizedekkel korábban kiszűrtek a rendszerből. És most tessék, itt van, itt van ő, egy nagyon is impozáns személyiség."

Minden ember az órájára néz. Mindenki. Órák, percek, másodpercek. Az idő nem csak pénz, az idő az élet. Az idő minden. Legalább is itt, ahol a Tiktak-ember az úr, aki szerkezeteivel, álarca mögül felügyeli a társadalom, ennek a hatalmas gépezetnek a működését. Ha késel, annyit vonnak le az életedből, és ha sokat késel, lekapcsolnak. Minden simán és olajozottan működik, az emberek pici fogaskerekekként szolgálják az államot. De jön egy ember, egy harlekin ruhás fazon, aki a legőrültebb dolgokkal akadályozza a rendszer működését. Például cukordrazsét szór a gépesített járdacsíkra, szétzilálva a munkába igyekvők sorait. Természetesen ez tűrhetetlen, hisz így minden felborul, hová lesz a rend és a pontosság? A Tiktak-embernek minden áron el kell fognia ezt a Harlekint.

Ellisontól megszokhattuk, hogy a hatvanas-hetvenes évek egyik legjobb novellaírója volt a fantasztikum területén. Nincs ez másként most sem, a mű ugyanis már az első soraival zavarba ejt minket. És ez a zavar csak fokozódik, hisz Ellison, ahogy maga is írja, nem lineárisan mondja el a történetet, ráadásul beleékel olyan jeleneteket és szövegrészeket, amelyek nem a fő sztori részei, de hozzáadnak az egész mű megértéséhez. A fő sztorivonal egyébként nem olyan bonyolult, maga Ellison is majdnem nyíltan kimondja, hogy lényegében egy 1984-átiratot olvashatunk, persze az ő szájíze szerint. A főhős itt egy a rendszer ellen dolgozó semmirekellő, aki nem szereti a pontosságot. A rendszert pedig a Tiktak-ember képviseli, aki mindenek fölött úr, olyannyira, hogy a maga teremtette szabályok felett áll. Nagyon jó stílusban elmesélt novellával van dolgunk, ahol a disztópiák minden jellemzője megvan, mégis más, mint amiket eddig olvastunk. Lehetne elemezni az írást, de felesleges, a szöveg annyira magáért beszél, hogy vétek lenne kihagyni.

"Összesen elkéstél hatvanhárom évet, öt hónapot, három hetet, két napot, tizenkét órát, negyvenegy percet, ötvenkilenc másodpercet, nulla egész nulla három hat egy egy egy mikroszekundumot."

Magyarul Baranyi Gyula fordításában jelent meg a Galaktika 141. számában.

2011. augusztus 24., szerda

Nyomd le Annát

A Nyomd le Annát (Press Ann) Terry Bisson 1991-es írása, ami az Asimov's Science Fictionben jelent meg, 1992-ben pedig finalista volt a Hugo legjobb novella kategóriájában.

Üdvözöljük a gyorspénztárban. Állunk az ATM előtt, és az ahelyett, hogy kiadná a pénzt, mindenféle furcsa dolgot kérdezget. Például hogy ki a srác aki moziba visz minket, vagy hogy éppen mi mit szeretnénk csinálni. Terry Bisson egy igen furcsa kis játékot játszik az olvasóval, aki csak az automata üzeneteit és a szereplők párbeszédét olvashatja. A furcsa kérdéseket feltevő és egyébként csodálatos hatalommal és tudással rendelkező készülék rövid úton rendbe rakja két ember életét, és felvázolja a lehetőséget egy harmadik előtt is. Ez az írás pontosan az aminek látszik: kedves kis gondolatkísérlet, ahol a csodalámpát egy ATM helyettesíti. Nem akarja megváltani a világot, nem akar mélyen szántó gondolatokat, nagy történelmi igazságokat megfogalmazni. Talán csak annyit, hogy nem mindig az való az ember mellé, aki elhívja moziba. Meg azt, hogy a bankszámlánkról sok minden kiderül.

Gördülékeny, érdekes stílusban megírt, emlékezetes novellával van dolgunk, amit egyszerűbb elolvasni, mint egy róla írt kritikát átfutni. Azonban annyira még érdemes kitérni, hogy sajnos ez egyáltalán nem sci-fi, ugyanis nem tudjuk meg, varázslattól vagy egy okos kis csiptől válik gondolatolvasóvá és időjárás befolyásolóvá a gépezet. De persze ez nem is érdekel minket, amíg olyan lehetőségeket ajánl fel nekünk, hogy nyomd le Annát!

Az írás online itt olvasható, nyomtatásban a Galaktika 153. számában jelent meg Sóvágó Katalin fordításában.

A Lincoln vonat

Maureen F. McHugh A Lincoln vonat (The Lincoln Train) című novellája 1995-ben jelent meg a The Magazin of Fantasy and Science Fiction-ben. 1996-ban begyűjtötte mind a Hugót, mind a Locus-díjat, és finalista volt a Nebula-díj mezőnyében.

A történet 1864-ben játszódik az Egyesült Államokban. Nemrég ért véget a polgárháború, az északiak legyőzték a Délt. Az északi vezetés felszólította a déli lakosságot, hogy szálljanak fel a Lincoln vonatra, ami végigjárja a déli településeket és összeszedi az embereket, hogy elköltöztesse őket. A történetben Clara Adelaide sorsát kísérhetjük végig, aki öreg és zavart elméjű anyjával kénytelen otthagyni mindenét. Azonban anyja az állomáson a tolongásban meghal, és Clara a csomagját is elveszíti. Teljesen magára utaltan száll fel a vonatra, ám itt egy furcsa nő veszi pártfogásába.

Nem találkoztam soha olyan írással, amelyet nem tudtam volna élvezni, mert túlságosan kötődött volna egy országhoz vagy kultúrához, pl. túlságosan amerikai lett volna. Na, A Lincoln vonat viszont pont ilyen. Aki nincs tisztában az amerikai polgárháború eseményeivel, a Lincoln ellen elkövetett merénylettel vagy a "földalatti vasút" jelentésével, az nem igazán fogja tudni dekódolni a novella alaphelyzetét. Ez ugyanis egy alternatív történelemben játszódó mű: itt Lincolnt ugyan meglőtték, de nem halt meg. Azonban már nem is volt képes irányítani az országot, így őt csak bábként használták, hogy a déli ültetvényeseken bosszút álljanak. Elég annyit tudni, hogy a Lincoln vonat eredetileg Lincoln temetési menete volt...

Az eredeti Lincoln vonat az elnök arcképével
Az tény, hogy a novella érzékletesen írja le a főszereplő lányt helyzetét és érzéseit. Szinte áthat minket a félelme, érezzük a tömeg nyomását, az összepréselődő emberek szagát és halljuk nyögéseiket. Meg kell hagyni, az írónő tényleg játszi könnyedséggel tárja elénk Clara lelkét. De nekem ez önmagában kevés. Kevés, ugyanis mint mondtam, eltart egy ideig amíg összeáll bennem a kép az egész vonatról meg mindenről. A sztori emellett nagyon halovány. Persze mondhatjuk azt, hogy az egész mű csupán a szereplő jellemrajza. De akkor viszont felmerül a kérdés, miért így írja meg a szerző ezt a jellemrajzot, ilyen környezetben? A mű sci-fi, az kétségtelen, és ha végiggondoljuk, nem is vehető ki innen a sci-fi elem, mert akkor a déli, rabszolgatartó lány - aki bár déli, mégsem kegyetlen, nem követett el nagyon semmit az északiak ellen, bár ha egyetértesz egy rossz rendszerrel valahol az is bűn - nem kerülne ugyanabba a helyzetbe, amibe a feketék kerültek a polgárháború alatt. De mintha a novella súlypontja nem itt lenne. Vagy ha itt is van, akkor túlságosan kicsi, nem érzem eléggé. Mintha az egész írás csak azért lenne, hogy McHugh leírja egy elveszett lány érzéseit, és hogy sci-fi legyen az egész, hozzádobja ezt a nehezen kisilabizálható hátteret. Maga a háttér nyugodtan kicserélhető lenne (és ez ha végiggondoljuk, nincs ellentmondásban azzal amit az előbb leírtam, mert már más novelláról beszélnénk), nincs eléggé kihangsúlyozva ugyanis Clara származása. Lehetne akármilyen más lány, egy indián, vagy fekete rabszolga, nagyjából ugyanez a leírás szolgálna az írónő céljait. Így viszont nem feltétlenül szükséges egy alternatív történelem megkreálása. Általában az alternatív történelmi művek buktatója az, hogy megragadna a világ másságának bemutatásánál, és nem gondolják végig, szükségük van-e erre a megváltozott világra a cselekmény vagy a mondandó szempontjából. A Lincoln vonatnál is ez a helyzet áll fenn. Nem tartom indokoltnak ezt az apró fantasztikus elemet sem. Nyugodtan játszódhatott volna egy valós történelmi múltban, akár még egy déli lány is szerepelhetne benne. Nem nagy bravúr kitalálni egy ehhez hasonló, sőt, ezzel megegyező helyzetet. A novella végi csattanó pedig nem üt akkorát. Ismerjük már ezt, amikor a nyúl viszi a vadászpuskát, és már nem lepődünk meg rajta - így emiatt sem indokolt olyan nagyon a történelmi változtatás. Sci-fivel van dolgunk, bár alig indokolja valami, hogy az legyen az írás.

Ami még említésre méltó, az a novella által begyűjtött díjak kérdése. Ugyanis meg vagyok győződve róla, hogy csak azért nyerhetett, mert egy nagyon is amerikai témát hozott fel. "Nagyon sok tragikus időszak van a történelemben" - írja Gardner Dozois a novella előszavában. Igen, valóban. Az amerikaiaké a polgárháború. És szinte biztos, hogy ez volt az, amiért A Lincoln vonat sokaknak tetszett - a jellemrajzon kívül. Olyan ez, mint az Oscar-díj: meg kell találni a kritikusoknak tetsző témát. Nemzeti tragédia, nagy emberi dráma, történelmi fordulópont, és így tovább. Kicsit ez a novella is ilyen a szememben. Nem mondom, hogy az írónő szánt szándékkal a díjért vagy az elismerésért választotta ezt a témát. De újfent csak azt tudom mondani, nem érzem eléggé megindokoltnak ezt a sci-fi körítést.

A novella magyarul a Fiction Kulton olvasható Mohai Szilvia fordításában.

2011. augusztus 23., kedd

Az idő mint féldrágakövek spirálja

Mivel manapság nem igen jut időm regényeket olvasni egyéb olvasnivalóim mellett, ezért visszatértem a novellákhoz. És ha már úgy is elkezdtem, egy kis koncepciót is akartam vinni bele. Elkezdtem összeszedegetni a magyarul megjelent Hugo- és Nebula-díjas ill. finalista írásokat. Olvasás közben azonban nem mindegyik nyerte el a tetszésemet, ezért úgy döntöttem, miért ne gazdagíthatnám a blogom azzal, ha írok róluk egyenként? Így el is kezdtem feldolgozni a műveket, reményeim szerint minél többet sikerül elfogyasztanom és megemésztenem.

Elsőnek Samuel R. Delany kisregénye van terítéken.

A The Comsat Angels albuma, ami Delany
kisregényéből kölcsönözte címét.
Az idő mint féldrágakövek spirálja (Time Considered as a Helix of Semi-Precious Stones) 1968 decemberében jelent meg a New Worlds-ben. 1969-ben megnyerte a Nebulát mint legjobb kisregény, következő évben pedig a Hugót legjobb novella kategóriában (mert akkor még nem volt kisregény kategória).

Az írás cselekménye meg nem nevezett században játszódik, valamikor a jövőben. Főhősünk Harold Clancy Everett, aki árvaházban nevelkedett, ám amint tehette meglépett a gazdaságból ahol dolgozott és törvényen kívülivé vált. Általában a H.C.E. monogram alatt kreál magának álneveket, és mindenféle stikliket követ el. Hosszú idő után a kisregény kezdetén visszatér New Yorkba, hogy elpasszoljon pár lopott értéket. Azonban rászáll a rendőrség egyik különleges ügyosztálya, és H.C.E. kezdi egyre forróbbnak érezni a talajt a lába alatt. Szerencsére összefut egy ismerősével, aki segít neki eladni a lopott holmit. Azonban semmi sem olyan egyszerű, mint látszik.

Delany ebben a kisregényben megcsillogtatja legjobb formáját. A kitalált világa lenyűgöző, noha csak pár vonással érzékelteti, hogy ez a hely sokkal idegenebb, mint azt gondolnánk. Teljesen más érzés egy ilyen művet olvasni, mint egy olyat, amiben lefesti a szerző az idegen világot, aztán az alapjai mégis olyanok mint a miénké. Itt nem. Delany épp elég elemet hoz be ahhoz, hogy ugyan elsőre úgy tűnik, ez a világ hasonló ahhoz, amiben mi élünk, de jobban belegondolva teljesen más. Az Énekesek és a folyton változó Szó alapjaiban alakította át az embereket, és egymáshoz való viszonyaikat. Igazi sci-fi ötlet, ahogy felvázolja, miért és hogyan jött létre az Énekesek intézménye, és az emberek hogyan reagáltak rá. Ez itt nem csak díszlet, fontos szerepe van az eseményekben, ahogyan annak is, hogy a főszereplő nem egy átlagos jófiú. Ő egy bűnöző, ráadásul a kisebb fajtából. Nem hidegvérű maffiózó, nem számító gengszter. Egyszerűen csak a törvény másik oldalán jár, és lassan halad előre a létrán. Épp ezért kelti fel a rendőrök figyelmét, és épp ezért fordulópont ez a történet az életében.Azonban nem a sci-fi ötletek és a világ miatt válik emlékezetessé és kiemelkedővé ez az írás. A nyelv az, ami még magyar fordításban is érezteti, hogy nem szokványos művel van dolgunk. Egyszerre csibészes, egyszerre költői, egyszerre profán és találékony. Egynémely megoldása kifejezetten ötletes és talán még mosolyt is csal az olvasó arcára. A különféle féldrágakövek, melyek Szavakként funkcionálnak pedig kellemes "csengést" adnak. Az olyan kis apróságok, mint a főhős nevének változása és az ezek megalkotásában rejlő elegancia már csak hab a tortán. A címet pedig érdemes külön kiemelni: frappáns, eredeti, az ember azonnal megjegyzi, és jól kapcsolódik a kisregényhez. A címadás mintapéldája.

Amit viszont negatívumként hozhatunk fel az a történet. Nincs nagy csavar, semmi bonyolult dolog nincs benne. Hiszen nem szól másról, mint egy kisstílű csaló és a rendszer összeütközése, a végén megspékelve a főszereplő és ellensége közötti viszony felvázolásával. Vannak ugyan érdekes elemek, mint a bűnözők közti rivalizálás bemutatása, de alapvetően nem a történet a fő erőssége a kisregénynek. Egyesek számára ez hiányérzetet okozhat, és el kell ismerni, a nyelvi lelemény nem képes elfedni minden hiányosságot.

Végeredményben viszont ez egy jól megírt és kellemes írás, ami még negyven évvel később is üdítően hat az olvasóra és megérdemli, hogy igazi klasszikusként hivatkozzunk rá. Igazi New Wave kisregény, amiben benne van minden, ami ennek az irányzatnak a sajátja: nyelvi játékok, kifordított jövő, nem szokványos főhős, a történet pedig valamivel hátrább szorul. Ennek ellenére ez még mindig science fiction, nem esik át abba a csoportba, ahol már szinte az írás sci-fisége kérdőjeleződik meg.

Magyarul a Galaktika 237. és 238. számában jelent meg Tamás Dénes fordításában.

2011. július 22., péntek

A vörös bolygó felé

Az ember ha utólag visszagondol, meglepő, mik voltak rá nagy hatással gyerekkorában. Az meg pláne furcsa, ha ezekben a régi dolgokban felfedezzük azokat a jegyeket, amelyek a mai önmagunkra utalnak. Persze az ember ahogy növekszik, úgy felejti el ezeket a dolgokat, aztán ha rájuk bukkan, meglepődéssel vegyes nosztalgia vesz rajta erőt.

Velem is valami ilyesmi történt, amikor pár napja a kacatjaim közt rábukkantam egy kis szakadt füzetecskére. A vörös bolygó felé címet viselő kiadvány lapjait csak a jóakarat tarja egyben (nem is csoda, ha 4 oldal hiányzik belőle). A füzetecskét 1988-ban adta ki a "Novosztyi Sajtóügynökség Kiadója" valószínűleg egy szovjet Mars-szonda indításának apropóján. A kiadvány amellett, hogy jó pár dolgot elmond a Marsról és a készülő expedícióról, felvázolja, milyen lehetőségeik vannak az űrkutató embereknek a közeljövőben a Marssal kapcsolatban. Manapság hihetetlenül érdekes, miket képzeltek az emberek 20 éve, milyen optimizmussal szemlélték az űrkutatást. Mára ez az optimizmus megkopott, és örülhetünk, ha legalább halvány jele megmarad annak, hogy az ember nem mondott le végleg a kozmoszról. Sajnos egy készítőnek a neve sincs feltüntetve, és az interneten sem találni róla semmi adatot.

Ami a sci-fit szerető énemben megmaradt, azok a jövővel foglalkozó oldalak, pontosabban a különféle illusztrációk. Ezek szerint már gyerekkoromban is inkább vonzottak az űrhajók mint az autók. Bár nem rémlik, hogy valaha is űrhajós akartam volna lenni. Az viszont igen, hogy már a LEGO készletemből is űrhajót akartam építeni. 



És mivel félő, hogy a kis füzet hamarosan az enyészet martalékává válik (mint oly sok minden gyerekkori emlékem) beszkenneltem, hogy legalább így megmaradjon a későbbiekben. Innen letölthető és megnézhető.

2011. július 5., kedd

Gandahar

A magyar sci-fi és animációs film rajongók közt nagy becsben tartott francia rajzfilmes, René Laloux Az idő urai után, 1988-ban készítette el Gandahar című rajzfilmjét. Az idehaza ugyancsak ismerős Jean-Pierre Andrevon Les Hommes-machines contre Gandahar [A gépemberek támadása Gandahar ellen] című 1969-es regénye szolgált a sztori alapjául, maga Andrevon pedig még további folytatásokat is írt a történethez.

Gandahar királysága a Tridan bolygó gazdag, békés országa. Ambisextra királynő és a Nők tanácsa által igazgatott államban az emberek elfordultak a technikától és együtt élnek a természettel. Azonban ismeretlen támadók tűnnek fel az egyik messzi tartományban. A Tanács Sylvaint, egy fiatal kémet küld oda, hogy megtalálja az ellenséget és híreket szerezzen róluk. Sylvain útja során találkozik a "Torzultakkal", akik egykor maguk is gandahariak voltak, de a genetikai kísérletek áldozataiként el kellett hagyniuk a királyságot és a föld alá menekülniük. Homályos jóslatokat szerezve Sylvain végül rátalál a támadókra, a titokzatos, fekete gépemberekre, akik csupán üreges páncélok. A támadók a gandahariakat kővé változtatják, majd egy kapun át ismeretlen helyre juttatják őket. Sylvain és az útközben hozzá csatlakozó Arielle rábukkan a gépemberek Nagy Tervezőjére, a magát Metamorfózisnak nevező hatalmas agyra. De miért mondja azt, hogy nem ő áll a gépemberek mögött? Egyáltalán honnan érkeznek ide, mi van a rejtélyes kapu túlsó oldalán? Vajon Sylvain képes megmenteni Gandahart, és mit jelenthetnek a Torzultak próféciái?

A Gandaharnak, mint (rajz)filmnek a legnagyobb érdeme a látványvilága. a rajzolók kissé furcsa, egyedi stílusához hamar hozzá lehet szokni, és a különféle kreatúrák és lények, a lenyűgöző tájképek mind magával ragadóak. De az alkotók kitettek magukért a Torzultak vagy a gépemberek kitalálásánál is. Ami a történetet illeti, a végére kissé nyakatekertté vált, egy hatalmas, ordító paradoxonnal, amit azonban a film egyszerűen figyelmen kívül hagy. Persze ne legyünk kukacoskodók, elfogadjuk, hogy ez itt nem lényeg. A szereplőkben nincs sok eredetiség, a Torzultak azok, amelyek kiemelkednek, bár az ő szerepük is valahol sablonokat rejt magában. Se Sylvain-ért nem tudunk aggódni, se a gandahariakért. A szerelmi szál kifejezetten esetlen, ahogy Arielle is, túlságosan könnyen jön az egész. A mellékalakok pedig túl kis ideig tűnnek fel, hogy bármit is megtudhassunk róluk. Úgy is mondhatnánk, ez a film a látványért készült, nem a történetért.

A regényeredeti
Ugyanakkor nem mehetünk el amellett, hogy a sztori pár ponton igencsak fontos dolgokat tartalmaz. Kezdjük mindjárt Gandahar (ill. a főváros, Jasper) vezetése mellett. A Nők Tanácsa irányít, és valahogy az az érzésünk, hogy a gandahariak között is több nőt látunk, mint férfit. Ellenben a fémemberek mind maszkulin jegyeket hordoznak. Talán arra akar utalni a mű, hogy a nők kevésbé harciasak? Mondják is Jasperben, hogy annyi ideje élnek békében, hogy elfelejtettek háborúzni. Sylvaint le is hurrogják, mikor az életét ajánlja Gandahar érdekében. Ilyen szempontból különösek a Torzultak, akiknél már-már a klasszikus nemi szereposztás figyelhető meg: vannak nők, de ők a háttérben maradnak, és a harcot is a férfi torzultak veszik fel. A sztori a nemi szerepek kérdése mellett a Torzultak kérdésére is hangsúlyt fektet, hisz ők a gandahari jólét áldozatai, a gandahariak génmódosítással alkottak meg jó pár élőlényt, amelyet felhasználnak (lásd a tükörmadarakat vagy Sylvain repülőjét). Ennek ellenére a légies és szép gandahariak száműzték a Torzultakat. Hasonló a helyzet Metamorfózissal, amelyet szintén a jasperi tudósok teremtettek...

A Gandahar tehát közel sem korszakalkotó mű, ennek ellenére érdemes megnézni. A látvány miatt mindenképpen, de aki magvas gondolatokra vágyik, a fenti két vonal mentén elindulhat, hátha kilyukad valahová. Természetesen még más gondolatok is megbújhatnak itt, én csak ezeket emeltem ki. Hisz az értelmezés mindenkinek a sajátja, mindenki mást lát bele a műbe. Ezért különbözünk.

2011. július 4., hétfő

Mindig kell egy Doktor

Pénteken jön az új Torchwood évad (Miracle Day, amit láttam belőle, elég érdekesnek tűnik, és ha olyan jó lesz, mint a The Children of Earth, már megérte), ennek apropóján - meg mert hatalmas nagy DW fanatikusok vagyunk néhányan - elindítottunk a héten egy Doctor Who hetet az SFmagon. Kezdetnek mindjárt neki is eshettem egy bevezetőnek. Nos, nem mondom, meggyűlt a bajom, mit hagyjak ki, mit írjak bele, mi az ami helyes (pl. most akkor hogy is van ez a regeneráció?) és miegymás. Annyi jó képet találtam, hogy csak ihaj, és még más is küldött nekem... De remélem sikerült megbirkóznom vele, és más is élvezi majd - talán még kedvet is kap a sorozathoz, bár természetesen nem tetszhet mindenkinek az angol sci-fi klasszikusa.

Az cikkemen kívül a héten még lesz szó a Torchwoodról, az új Doktorról, az előzőről, a DW popkult hatásáról és játék is lesz egy Torchwood könyvért. Szerintem jók a cikkek, én már olvastam őket.

Egyébként ami az új Doktort illeti, kezdetben nem igazán tudta felkelteni az érdeklődésemet. Nem Matt Smith-szel volt a bajom, sőt, azt se mondanám, hogy rossz részek voltak az 5. évadban. Volt egy-két kifejezetten jó (a The Eleventh Hour nagyon jó pl.), de nem volt az igazi. Még az évadzáró sem. Na de aztán jött a 6.évad... Igen, ez már valami, végre vártam az új részeket. És noha ott is volt 2-3 gyengébb epizód, az évadon átívelő szál olyan nagy rejtély, amekkorát még nem láttam a DW-ben. Most azonban szünet van (szemétség pont a legjobb résznél félbeszakítani a sorozatot), addig is a régi sorozattal ismerkedem. A harmadik Doktorral akartam kezdeni, de csak nem tudtam megállni, megnéztem a két jubileumi epizódot (The Three Doctors 1973, The Five Doctors 1975), és az első történetet, amiben felbukkan a nagy ellenség, a Mester. Nem mondom, mai szemmel nem az igazi a kép, de ha belegondolunk, hogy mikor készült, és ráadásul kis költségvetésből, akkor kalapot kell emelnünk. Ráadásul vannak benne elég ijesztő/félelmetes jelenetek. Nem csodálkozom, hogy az angol gyerekek a kanapé mögül merték csak nézni pl a Terror of the Autons című részt.

Néha elgondolkodom, hogy csinálok egy blogot a "Hogy volt.." mintájára a régi részekkel kapcsolatos benyomásaimmal...




2011. június 23., csütörtök

Aki megölte az izgalmat

"Vajon a négyszázezer emberből, akik új élet reményében érkeztek ide, mennyien menekülnek meg? És akik nem? Az Édenre készültek, és a Pokolra jutnak..."

A korábbi kisregénnyel egy kötetben jelent meg Véső Dániel (lásd Danny Graver) munkája, az Édentől nyugatra. Mielőtt bármit is írnék a műről, két dolgot szeretnék megjegyezni. Először is, a cím: azon kívül, hogy a helyszín az Éden nevű bolygó, semmi köze sincs a sztorihoz, de még egy nyamvadt leíráshoz, írói képhez sem. Ellenben az ember egyrészt asszociál John Steinbeck regényére (Édentől keletre), ami családregény, és nem nagyon van közös pontja a jelen kisregénnyel, másrészt (és talán ez a rosszabb), Harry Harrison azonos című, értelmes dinoszauruszokat bemutató írására. Ami régen rossz, mert abban a könyvben sokkal több erő és egyediség van, mint az alant tárgyalandó kisregényben. Másodszor pedig egy kis érdekesség: vajon a Cherubion kiadónál az írói műhely alapja, hogy minden írás első mondatának egy kapitány nevével kell kezdődnie, és tartalmaznia kell az űrhajó nevét? Mert a Kyra Potter kisregény is ugyanezen elv szerint indította a történetet. Persze voltak eltérések, de azért ez megmosolyogtató.

A kisregény története valamikor a jövőben játszódik. Az emberiség - vagy legalább is egy vállalat - kolonizálja az Éden nevű világot. A leírások alapján az Éden rászolgál a nevére. Azonban az egyik kolonizációs hajó egy kihalt világot talál, a korábbi telepesek elpusztult épületeivel, a bolygó körül pedig egy idegen űrhajót. A sztori azt meséli el, mi történt az ezt megelőző napokban. Két fiatal nőt, a kicsit tökkelütött Dollyt és a morózus, hallgatag Oliviát elítélik fegyvervásárlásért és kisebb csalásokért. Balszerencséjükre a bíró az Édenre küldi őket, hogy ott töltsék le az egy évi közmunkát. Azonban az Édenen Olivia múltja kísérteni kezd, hamarosan kiderül, hogy a lány szülei miért haltak meg, és hogy valójában sokkal több köze van az Édenhez, mint elsőre sejtette.

"Mi lett volna, ha Dolly nem ennyire hülye? - kérdezte Olivia. - Nem keveredik bele az FBI akcióba, nem kerülünk bíróság elé, nem ítélnek minket közmunkára, és nem röpítenek ide, az Édenre?"

(Csak a miheztartás végett: ez egy lectroid hajó innen,
és elvileg ilyesmi van a sztoriban is.)
Valóban, mi lett volna, ha nem ez történik? Ha a szerző nem nyúl a jó öreg, nagybetűs VÉLETLENhez, mint történet-katalizátorhoz? Tudom, sokan alkalmazzák a véletlent az írásaikban, még a nagyok is csinálják. De kifejezetten zavaró, hogy ennyire el akarja hitetni velem a szerző, hogy ennyi minden összefügg, sőt, még a holdak is együtt állnak. Pont most. Pont ma. És pont ez a csaj kell. Ez persze furcsa anomáliákat is idéz elő a szövegben, pl. hogy miért adnak fegyverkereskedésért két fiatal lánynak közmunkát egy harmincvalahány millió (!) fényévnyire lévő bolygón. Nem lehetne inkább otthon keresni nekik valamit? Vagy hogy van az, hogy Oliviát ugyan megfigyeli a szüleit legyilkoló vállalat, ennek ellenére simán kicsúszik a kezük közül (vagy nem is figyelik? Elvileg tudják, hogy bármikor lebuktathatja őket, nem? Miért nem ölik meg még gyerekként? Mi hasznuk van belőle?) És ha már az ellentmondásoknál járunk, lenne egy kérdésem: elvileg ez a bolygó tökéletes és biztonságos. Akkor hogy van az, hogy a kukoricásban szkafandert kell hordani az embertelen meleg miatt? Most akkor ez mégsem a Paradicsom?

Ami viszont sokkal nagyobb baj a kisregénynél, az a hihetetlen túlírtság. Hosszan próbál először minket beavatni a bolygó ökoszisztémájába, a telepesek életébe satöbbi, persze ezt a klasszikus kisiskolás, majd valaki elmeséli-módon. Már ez hihetetlenül unalmas. De azért akad pár jelenet, ami még megfejeli ezt - pl. mi értelme, hogy megtudjuk, hogy a két lány honnan ismeri egymást? Ez nem ad hozzá a kapcsolatukhoz, pláne a sztorihoz. A leírások folyamatosan burjánzanak, a fölös párbeszédekkel együtt - amik kifejezetten sablonosra sikerültek, "rózsabimbó falatka" meg laza szövegelés ide vagy oda -, az akciójelenetek meg bármennyire is brutálisak akarnak lenni, meg coolak, inkább olyanok, mintha egy kisfiú mesélné, mit látott a tévében. "És akkor jött a helikopter és bumm meg bammm!" Arról nem is beszélve, hogy itt kezd el összekavarodni minden, és itt érezzük, hogy a szerző mint a nyulat, úgy ráncigálja elő a cselekmény titkos alkotórészeit a kalapból. Sajnos ilyen a feloldás is, az idegeneket csak úgy odaveti, hogy ja, egyébként elpusztítanak mindent, de persze sok dolgot nem tudunk meg róluk (azonban nem kell félni, állítólag jön a folytatás, regény formájában).

"Semmi uram, csak az ismétlődő, értelmetlen jelek."

Bármennyire is izgalmas rejtélyt akar kerekíteni alapötletként a szerző, hamar rájövünk, hogy előbb unjuk halálra magunkat, mint hogy megtudjuk, milyen sablonos kis megoldást szánnak nekünk. Ha erősen meghúzták volna a szöveget, akkor talán lett volna benne szufla. Így viszont nem kifejezetten élvezetes. A sci-fi jellegből adódó kérdéseket fel se teszem (na jó, egy megállapítást leírok: itt a több milliárd fényév kb. olyan, mint hogy "nagyon-nagyon-nagyon messze van, higgyétek el" - azt ne kérdezze senki, hogy közelebb nincs-e valami bolygó, vagy hogy ha ilyen nagy teret bejártak, miért nem látszik meg mondjuk a társadalmon vagy a használati tárgyakon.) A katasztrófa elöli menekülés leírásához meg ajánlom a Sztrugackij testvérek ötvenéves kisregényét, a Távoli szivárványt. Szóval ezt még lehetett volna csiszolni, nagyon. Talán a következő regény helyett a szerző megpróbálhatna egyedi és rövidebb történeteket írni. Nem pedig egyből Éden-trilógiában gondolkodni, mert üres lufi lesz a következő írása is.

2011. június 22., szerda

Unalmas kalózok

"Miután a kalózok áttelematolták a Duann Ékszerén talált konténerek egyharmadát, a Tortuga kifeszített napvitorlákkal ugrási sebességre gyorsult, és maga mögött hagyta ezt a szektort."

Daveth Ailill a Tortuga nevű kalózhajó kapitánya. Korábban a haditengerészetnél szolgált, ám származása miatt nem tudott előre lépni, így otthagyta a sereget és beállt csempésznek. Hamarosan saját hajójával járta a tengereket, kifosztotta a kereskedő hajókat. Legénysége a legrátermettebb emberekből áll, akik csak a hét tengeren hajóznak. Történetünk kezdetén egy kifosztott hajón egy nőt találnak, aki Ailill nevelőapjától hoz üzenetet, és megkéri őt, segítsen neki megtalálni amit keres. Hamarosan azonban kiderül, hogy a nő csaló, és valójában a Horizont Fénye nevű hajdani kalózhajót akarja megtalálni, ami tele van kinccsel. A szellemhajó azonban rengeteg titkot rejt, a tengerek legkegyetlenebb kalózkapitánya még mindig nem akarja átengedni kincsét az élőknek.

Na, ez lenne a történet, ha ez egy kosztümös kalóztörténet lenne. Itt azonban az a helyzet, hogy a szemfüles szerző kihúzta a tenger szót űrre, a szellemhajót űrhajóra, a zátonyokat aszteroidákra, a vitorla elé bebiggyesztette a "nap" szócskát, belekavart pár sci-fis alkotóelemet (ugrás, dimenziók, génmanipuláció), kitalált pár szót (hodarta, Badras, telemat), elferdítette a neveket, és voila! Kész is van az űrhajós kalózos kis sztori. A kapitány vélt "telepatikus képességét" (ami persze nem az) be lehet helyettesíteni varázslattal, ahogy minden egyéb "tudományos" fikciót is, ami itt megjelenik. Fazekas Beáta (alias Kyra Potter) kisregénye, a Fény a horizonton (ami az azonos című kötetben jelent meg) nem más, mint a legklasszikusabb kalózfilmes/regényes sablonok összepakolása minden egyediséget nélkülözve, annyi különbséggel, hogy sci-finek próbálja eladni azt. Ha attól lenne sci-fi, mert egy sci-fis kérdés (dimenziók közti utazás) áll a rejtély középpontjában, akkor kérdem én: miért nem fejti ki a szerző? Nem teszi, tehát nem az áll az írás középpontjában. Hanem mi? Mindjárt rátérünk.

"A behatolók vezetőjét megdöbbentette ez a fegyelem; egy kalózhajó legénységétől nem ezt várta."

A cselekmény középpontjában egy tipikus kalózkaland áll: megkeresni a nagy kincset. Így áttételesen a kalózok lesznek a fő alkotórészek a sztoriban. Nézzük hát, mit gondolunk a kalózokról? Mostanában úgy is nagy divatjuk van megint, így hát nyugodtan feltehetjük a kérdést. A kalózok menők. Keménykezűek, nem félnek semmitől, rettegi őket mindenki, dörzsöltek, készek bárkit kardélre hányni, kidobni a tengerbe/űrbe és így tovább. Mindegyik valamilyen gonosz dolgot vitt véghez, és mint tudjuk, majdhogynem csak és kizárólag a pénz érdekli őket.

Ehelyett mi mit kapunk itt? Természetesen jófiúkat. A főhős is jó, hiszen ő csak azért lett kalóz, mert nem tudott érvényesülni a számkivetettsége miatt. Nem gyilkos, erre jó példa, hogy a kirabolt hajó rakományának csak az egyharmadát (!) viszik el. Persze nem kapunk rá magyarázatot, miért nem ők viszik el a nagyobb részt, de sebaj. A legénység többi tagja is jó gyerek, akik nem holmi hidegvérű gyilkosok.Ráadásul, mint tudjuk, hisz ez alapelvárás a kalózhajóknál, itt szolgál a világegyetem legjobb navigátora, gépésze stb. Persze jó nagy kérdés, hogy akkor hogy a fenébe keveredett a tökéletes első tiszt mellé egy tökéletlen másodtiszt, aki viszont a tökéletes áruló ZS-sablon karaktere. És ha már ZS, meg sablon, hát a többi figura se kutya! Van itt kis markát dörzsölgető, abba nevető gonosz (aki ZS-halált idéz elő a ZS-árulónak "nem szeretem az árulókat" kijelentéssel), kegyetlen szellem-kalózkapitány (persze nem szellem, de ne törődjünk most ezzel) (megj.: a South Park óta tudjuk, nem mindegy, hogy kalóz szellemek, vagy szellemkalózok). És természetesen a hadsereg kötelékében is ott van a nagy-nagy sablonfigura, pontosabban apafigura, a hajdani mentor, akiről viszont hősünk hiszi, hogy kegyetlenül elárulta, de mint kiderült, egy félreértés az egész. Kis csacsi. Azt már meg sem említem, hogy hogyan végződik, természetesen mindenki elnyeri méltó jutalmát. És elindulnak, új kalandok felé!

"Mi lenne, ha egy kísértethajóba botlanánk, mondjuk éppen a Horizont Fényébe."

Természetesen a sablonok nem csak a karakterek, de minden szinten jellemzik az írást. A mondatok is sablonosak, a cselekmény is az. Unalmas az egész. A szereplők, a konfliktus, a történet. Semmi olyan eleme nincs a műnek, ami egy kicsit is egyedi lenne, és arra késztetne, hogy önszántamból tovább olvassam. Ha kalózos sztorit akarok olvasni, van jó pár könyv a témában, az ismeretterjesztő művekről nem is beszélve. (Amit nem hiszem, hogy fogott a kezében a szerző, különben nem ad olyan nevet a hajónak, hogy Tortuga: képzeljük el, hány ilyen nevű hajó lehet a világűrbe? Több tucat? Hisz olyan menő ez a név...) Szórakozásképpen meg ha űrkalózokra vágyom, akkor is találok valami jót, ott van pl. a Firefly című sorozat, ami sokkal egyedibben fogja meg a törvényen kívüliek témáját, de ha szigorúan űrkalózokról beszélünk, kukkantson bele a Captain Harlock című anime-sorozatba.

Talán egy fiatal olvasónak élvezhető lehet ez az írás. Talán. De higgyük azt (szeretném ezt hinni), hogy okosak, intelligensek ezek a fiatalok. Akkor ki fogja ezt igazán, őszintén élvezni? És az utolsó kérdés: volt akkor ennek így értelme?

2011. június 13., hétfő

Az emberi géniuszról

"Túlságosan hittem a tudomány mindenhatóságában. A saját programozottságom-ban."

Lőrinczy Judit írása, A Bach-gép az Avana Arcképcsarnok 2010/1-es számában jelent meg. A kiadványnak a szerkesztők a "mesterséges intelligencia és az ember viszonyai" alcímet adták, és ez a kisregény is ezt a témát helyezi az egyik középpontjába. Illetve ezt is. Vannak benne androidok, és bármennyire is csűrjük-csavarjuk, nem lehet kihúzni őket a történetből, viszont a történet középpontjában nem ők állnak. A történet az emberekről szól. De ne szaladjunk ennyire előre.

A XXII. század vége felé az androidok a mindennapok részeivé váltak, a gépemberek megszólalásig hasonlítanak emberi megalkotóikra, mind külsejükben, mind viselkedésükben. Csupán apró jelzések árulkodnak valódi gép voltukról. A főszereplő, Sue Flores apja, az idős és haldokló, valaha híres hegedűművész Aamos Flores tanácsára vizsgafilmjének egy érdekes és felkavaró eseményt választ témájául. Huszonöt évvel ezelőtt egy Aristes Henahha nevű férfi mozgalmat indított az androidok egyenjogúsításáért. Sue filmje elkészítése során felkeresi Henahha régi munkatársait, és lassan kiderül, hogy a tudós egy olyan android intelligencia létrehozását tűzte ki célul, ami képes nem csak lemásolni valakinek a személyiségjegyeit, vagy pl. zenei alkotásmódját, hanem pontosan olyan zeneművet képes alkotni, amit a korábban élt személy. Ez ugyanis bizonyítaná, hogy az androidok is képesek olyan fokú önállóságra, mint az emberek, így méltóvá válnának arra, hogy az emberrel egyenrangú félnek fogadják el őket. A kérdés csupán az, sikerült-e a Bach-gépet előállítani, és ha igen, mi történt, amikor bekapcsolták?

"A saját teremtményeinkként gondoltunk az androidokra. Erre jön egy férfi, aki megpróbálja lerombolni ezt az... »istentudatot.«"

A mesterséges intelligencia, illetve az andoridok/robotok/gépek és az ember egyenrangúságának témája majdnem egyidős a science fictionnel. Hiszen már Frankenstein szörnyetege is valami hasonlót testesített meg az 1800-as évek elején, és ez a vonal végig jelen volt az irodalomban Karel Capektől Rudy Ruckerig. Ezzel valószínűleg a szerző is tisztában volt, mert nem akarja újra elmondani, amit már annyian elmondtak. A történetbe egy olyan elemet kíván behozni, ami talán ritkán kerül elő, és ez a művészet és a gépek viszonya. A művészet, az alkotás, mind mind olyan dolog, amit próbálkozunk megérteni, szabályokat és elméleteket lefektetni ezzel kapcsolatban, de még a mai napig nem tudjuk, mi is ez pontosan. Az emberben működik egyfajta alkotási vágy, amit megpróbál minél jobban kielégíteni. Ennek rengeteg formája van a zenétől a makettezésig. A kisregény (mely inkább talán elbeszélés, a kisregényhez képest egyszerűbb a felépítése) alapfeltevése, hogy ha sikerül bebizonyítani, hogy egy mesterséges intelligencia képes olyat alkotni, amit az ember, akkor egyenrangú vele. De ez egy sokkal bonyolultabb kérdés, mint elsőre látszik, és ezt az írás is jól kifejti. Ugyanis nem elég lemásolni az emberi alkotást, nem elég matematikai jelekké lebontani Bach művészetét és betáplálni egy gépbe, ami majd generál egy, a meglévő elemekből valamit mást. Nem. Egyrészt szükséges az akarat, a vágy, másrészt újat kell létrehozni. Ugyanakkor benne van az is, hogy a fő kérdés mégsem az androidok egyenjogúsága, hanem az emberi egyediség kérdése. Valóban kitüntetett helyen áll az ember a művészete miatt, vagy ez is csak egy program kérdése? De nem megyek bele tovább, akit érdekel, olvassa el a kisregényt, ami szerintem jól megragadja a kérdést, és ha nem is fejti ki tökéletesen, gondolatébresztőnek kitűnő.

Ennyit az ötletről, nézzük mi van körülötte. Kezdjük a hibákkal. Egyrészt ott van a hiány, hogy ugyan az androidok egyenjogúsága a kérdés, mégis ők szerepelnek a legkevesebbet. Ez azt sugallja, hogy nincsenek is annyian, nincs akkora súlyuk, hogy felmerüljön ez a kérdés. Noha a szereplők utalnak rá, hogy fontos részei a társadalomnak, a gazdaságnak, mégis szinte alig kapnak teret. Talán ha többet szerepelnek, jobban rájuk kerül a fókusz, akkor erősebb lett volna a végkifejlet, jobban tudott volna érdekelni minket, mi lett a Bach-gép sorsa. Másodsorban pedig ott van a hiba, hogy két kérdésre keresik a választ, holott elvileg csak egyre kellene. A fő kérdés, hogy az andoridok egyenrangúak-e az emberrel. Azonban a gép nem erre ad választ: azt akarja bizonyítani, hogy ugyanolyanok, mint az ember. Henahha azt mondja, az androidok egy másik evolúció csúcsai - hisz minden tekintetben megfelelnek a biológiai evolúció útján létrejött embernek -, és ez által érdemlik meg az azonos jogokat. "Mechanikai alapokon fejlődtek" - mondja az egyik szereplő. - "A két út pedig egyenrangú, legalább is a tudomány érzelemmentes síkján nem tehető egyik a másik elé." Később ezt mondja: "Az androidok képesek emberként élni és reagálni, ez pedig arra kell, hogy vezessen, [...] hogy az androidokat velünk egyenrangú lényként ismerjük el. Ha nem is érző, de gondolkodó, és a világunkban nélkülözhetetlen szerepet betöltő lényekként [...]." Viszont ha az androidokat a gondolkodás miatt fogadjuk el, akkor mi szükség az érzelmi alapú művészetre ennek igazolásaként?

"Az nem mindegy, hogy már eleve előítélettel fogok hozzá valamihez."

Amitől viszont kifejezetten kellemes olvasmány az írás, még a fenti kis zavar ellenére is - és az elgondolkodtató ötlet mellett -, az maga a szöveg. Az élő szereplők, akik mind hordoznak valami egyediséget,  élővé teszik a szöveget. Sue alakja is jól föl van építve, bár rossz riporter, és ezt egyesek föl is róhatják neki, mindez azonban nem hat ki a cselekményre. Ott és akkor, ahol kell, azt mondja, amit kell. Az információk adagolása jó, a párbeszédek annyit mondanak, amennyi szükséges, nincs túlmagyarázva semmi. A jelenetek jól követik egymást, igazából ezt a részét az írásnak csak dicsérni tudom. Még a végkifejlet is, minden furcsasága ellenére kifejezetten jó, érthetőek Sue motivációi, ahogy az apjának a motivációi is.

"A zsenialitásról beszélek, Susan. Az emberi géniuszról, az emberi lélekről, a kreativitásról, az alkotásvágyról! Mikor használjuk e jelzőket egy androidra?"

Összességében noha korántsem tökéletes és megrázó erejű írásról van szó, és sajnos az oldschoolság nyoma is érződik, mégis a megírás és maga a felvetett ötlet érdekessé és olvasásra érdemessé teszi a művet.

2011. május 31., kedd

A magyar Jefremov

"Az űrhajó azonban: maga a jelen! Az ő, saját maguk erejéből megszerzett tudásuk érett, szép gyümölcse. Akik ma ezzel dolgoznak, semmi, de semmi hasznot nem remélnek belőle. És mégis az űrhajó volt a nagyobb öröm, nagyobb izgalom."

A magyar sci-fiben kevés az olyan aktív szerző, aki több évtizedes munkásságot tudhat maga mögött. Kasztovszky Béla az egyik legrégebb óta publikáló magyar sci-fi író, 1977-ben jelent meg először novellája. Sokáig az egyetlen szem novelláskötetén, a Kétszemélyes világon kívül nem rendelkezett más kötettel. Persze imitt-amott megjelentek novellái, de következő nagyobb munkájára a Galaktika újjáéledéséig várni kellett. Eddig egyetlen regénye, a Grin 2007-ben jelent meg. Már ennél a műnél is látszott, az öreg mestert magával ragadta a csillagkor bűvölete, és kissé nosztalgikus szemlélettel ír olyan jövőről, amit egy egészen más gondolkodás szült. Valami ilyesmi a helyzet 2009-es kisregényével (ami idén ringbe száll a Zsoldos-díjért), az A következő szint cíművel.

A kisregény alapötlete szerint a XXIII. századi emberiség egy bohókás tudós véletlen szeszélye folytán rátalál egy háromezer fényévnyire lévő mesterséges gömbhalmazra (több csillagból álló csoport), ahonnan jeleket fognak. Hamarosan sikerül is megfejteni az üzenetet, amit egy fejlett civilizáció szór szét a világmindenségbe, remélve, hogy hallgatóságra talál. Természetesen a jel olyan fontos tudást tartalmaz, ami az elkövetkezőkben évezredekkel löki előre az emberiséget a fejlődésben. Ám mielőtt ez megtörténne, az emberek azon melegében megépítik eddigi legnagyobb csillaghajójukat, amire ezúttal - a korábbi automata hajókkal szemben- négy utast is felpakolnak, hogy azok hibernációban, a fénysebességet megközelítve hosszú úton eljussanak a gömbhalmazba.

"Le kell győznünk a halált és a kozmoszt..." (Alekszandr Kolpakov: Az Eridanus Alfája, 1960)

Bevallom őszintén, én szeretem a régi Kasztovszky írásokat. Szerintem a Kétszemélyes világ a legjobb magyar sci-fi novellák között van bensőséges hangnemével. Azonban mintha valami megváltozott volna az új írásoknál. Eltűnt valami, és helyét átvette egyfajta szétszórtság, no meg egy jó nagy réteg por, ami belepi ezeket az írásokat. Hasonló a helyzet ezzel az írással is. A kezdetben egyszerűnek tűnő történet szép lassan teljesen összekuszálódik. Ennek az oka az, hogy a szerző kb. az írás negyedénél, felénél és háromnegyedénél teljesen más komponenst helyez az írásba. Először a négy űrhajós (pontosabban az egyikük, Walter), aztán négyük felébredése, majd a hatezer évvel későbbi Föld, ahova visszatértek, és végül egy teljesen ide nem illő komponens, a távoli jövő egy furcsa emberpárja. Bár visszatekintve az egyes komponenseket össze lehet kapcsolni, mégis valahogy nagyon elütnek egymástól, ráadásul a mű legvégén felsejlő ötlet (a szuper-ember mint isten) annyira lóg a levegőben, koncepciótlanul, hogy az már kifejezetten bosszantó. Ezen felül zavaró lehet a szerző "védjegyévé" vált írásmódja. A rengeteg idézőjel, zárójeles és kötőjeles beékelés, merengő narrátori szöveg, ide-oda csapongó gondolatok, mellékes dolgok hosszú ecsetelése igen könnyen elrettenthetik az olvasót. Engem legalább is könnyen elrettentene.

De nem ez az, ami mint sci-fi olvasót, mint olvasott sci-fi olvasót a legjobban zavar. És előre szólok, itt hasztalanok azok a kijelentések és vádak, melyek arra épülnek, hogy hát persze, kemény fejű sci-fi olvasóként nem tudok elvonatkoztatni a sci-fitől, ezért is van ilyen meg olyan bajom. Nem, itt most szépirodalmi olvasottságomat teszem félre. Mert azt már korábban használtam. Nos, hogy mi még a bajom a kisregénnyel? Hogy a hatvanas éveket idézi. Azt a kort, amikor az emberek hittek egy csodás jövőben, ahol mindenki kéz a kézben építi a szebb világot, tökéletes embereket termelnek ki, a tudomány segít nekünk mindenben, a tranzisztoros rádióval és a krétával telefirkált táblákkal magunkévá tesszük a Világegyetemet. Egy olyan világban vagyunk, ahol a hatalmas csillaghajók évezredekig szelik a fekete űrt, bátor, fiatal és félisteni héroszokkal, csodás férfiakkal és nőkkel, akik már gyerekként tökéletes asztronauták lehettek volna, de az emberiség minden tudását még előtte bebiflázták, és hihetetlenül stabil pszichikumukkal és fizikumukkal akár a világ végére elrepültek volna csupán a kaland kedvéért. Ezzel a képpel azonban egy baj van.

Ez a kor véget ért.

orosz borító
Jefremov regényéhez
Ma, amikor az ember a tévében azzal találkozik, hogy tudósok az univerzum szétszedésének és aztán újra összerakásának a lehetőségével foglalkoznak, amikor mikroszkopikus robotok terveit küldik el emailben a nagy koponyák, amikor mindenki olyan telefonnal mászkál, ami talán azt is kiszámolja, hány csillag van a Tejúton, amikor tér és idő bonyolult elméletekkel fonódik össze (és egyszerre válik szét), az ilyen jövőkép már egyszerűen gyermeteg. A sci-fi írók komolyabbik fele még azt is fél bevallani, hogy nem tudjuk, milyen lesz a világ húsz év múlva, nem hogy kétszáz, vagy hatezer év múlva! Vegyünk kezünkbe egy kortárs brit űroperát, ahol a szerzők szintén sok légből kapott - na jó, ez így durva, de semmiképpen sem valóságos - ötletet vonultatnak fel, amelyektől tényleg elhisszük, hogy "igen, ilyen lesz majd a jövő, a mi jövőnk." Természetesen ez a koncepció is behatárolt, hisz a mai, XXI. század eleji világképünket tükrözi, ahogy mondjuk Wells írásai az övét. De még mindig sokkal élettel telibbek, üdébbek és szórakoztatóbbak, mint olyan világok, amik felett eljárt az idő. Ma már felesleges antianyagot emlegetni hatalmas csillaghajókkal kapcsolatban. a tudósok még nem temetik ugyan, de a sci-fiben érződik, hogy már nem nagyon használják. Fatális tévedés azt feltételezni, hogy a jövő világa olyan lesz, mint a miénk. Hisz 1990 sem olyan, mint 1890. Elég csak megnézni egy akkor készült rajzot, milyennek gondolták a jövőt. Ki gondolta mondjuk ötven éve, hogy ma én ezt egy hordozható számítógépen fogom bepötyögni egy kézzel nem fogható térbe?

"Tudunk-e olyan esetekről, mikor az emberiség valamelyik másik bolygón eljutott a tudomány, a technika, a termelőerők magas szintjére, de nem lett kommunista, és nem pusztult el a korai megismerés szörnyű erőitől? Sok ilyen kivétel van a fejlődés általános törvénye alól, amelyben, ha általános, kivételeknek is kell lenniük?" (Ivan Jefremov: A Bika órája, 1968)

És hogy miért az a cím, ami? Nos, bár Ivan Antonovics Jefremov a kelet-európai (így a magyar) sci-fi egyik ismert és meghatározó írója volt, azért ma már jobb kitérni rá, mit is lehet tudni róla. Jefremov egy paleontológus volt, aki az ötvenes-hatvanas években megújította a szovjet science fictiont. Művei - bár nem volt sok - nagy hatást gyakoroltak, többek között a Sztrugackij testvérek munkásságát is meghatározták - még ha nem is mindig egyértelműen értettek egyet Jefremov világnézetével. Hogy mi is volt ez a világkép? Úgy fogalmazhatnánk meg, hogy Jefremov a "valódi kommunizmus" írója volt. Ebben az elméletben az, ami korának Szovjetuniójában létezett, korántsem volt kommunizmus. Inkább csak az út egyik állomása volt, stáció a tökéletes társadalom felé. A jefremovi jövőben az emberiség kezdetben lassú csillaghajókkal szeli az űrt, kapcsolatba lép más fajokkal, létrehozva a Nagy Gyűrűt, majd mikor gyorsabb utazási módszert találnak, elérkezik az Összekulcsolt Kezek Kora. Ennek a jövőnek a jellemzője, hogy az emberiség és a vele kapcsolatban álló civilizációk már elérték a valódi kommunizmust, békések és barátságosak, a technika hatalmas fejlettségű, az emberek istenszerűek. Jellemző, hogy az idegenek roppantul hasonlatosak az emberekhez (akit érdekel, miért, olvassa el A Kígyó szíve című kisregényét).

kéz a kézben
Kasztovszky jelen művének világa rengeteg hasonlóságot mutat ezzel a jövővel. A kisregény XXIII. százada a tudás, a béke és a kölcsönös segítség kora, ahol vannak ugyan kisebb rivalizálások, de ezek főleg tudósok között történnek. Ahogy megkapják a jelet az űrből, azonnal nekilátnak a Nagy Közös Cél eléréséhez. A kisregény főszereplői, akárcsak Jefremovnál, majdnem istenien tökéletesek. Ugyan történik egy véletlen baleset, ami később kiváltó oka lesz bizonyos dolgoknak, de az éppen ennek a tökéletességnek a fényében válik hiteltelenné. Ami tovább rokonítja az írást a jefremovi világképpel, az a más civilizációkhoz való viszonya. Itt rögtön feltételezik, hogy biztos olyanok mint mi, még ha külsőre nem is, de lélekben biztosan. Általános érvényű törvényeket állítanak fel a civilizációk fejlődésére, fel sem merül, hogy esetleg halvány lila gőzünk sem lehet arról, azok ott a gömbhalmazban hogyan élnek. Ez már csak annak a fényében is igen különös és majdnem nonszensz fantazmagória, hogy itt, a Földön sincsenek általános érvényű szabályok egy kultúra kialakulására. Persze, emberek vagyunk, és alapvetően egy adott bolygó lehetőségei állnak rendelkezésünkre - a folyóban hal van, az esőtől nő a fű, a villám meggyújtja a száraz fát -, de még így is mérhetetlenül különböző gondolkodásmód alakult ki a világ más-más tájain. Ami az egyiknek fehér, a másiknak fekete, a harmadiknak meg lehet, hogy piros, vagy víz, vagy bátorság. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy vélhetően egy olyan civilizáció, ami más feltételek között fogant meg - és miért ne lehetne ilyen faj az univerzumban, elvégre csak azt tudjuk, hogy a Föld feltételei alkalmasak az életre, de azt nem, hogy ez-e az egyetlen alkalmas rendszer -, másként is fejlődik, másként gondolkodik. Ezért ne vegyünk mérget arra, hogy ismerni fogjuk előre. Ráadásul mikor megkapják az idegenek üzenetét, azok egy Jefremovéhoz hasonló "kéz a kézben" civilizációs testvériséget akarnak létrehozni. Persze szigorúan az einsteini keretek között.

Végezetül pedig a korábban említett, a mű végén előkerülő szupercivilizációról, a távoli emberiségről szeretnék pár gondolatot megosztani. Clarke óta közhely, hogy egy eléggé fejlett civilizáció isteni hatalmú. Ez a gondolat könnyen megbizsergeti az összes sci-fi rajongó agykérgét, és nem egy mű foglalkozik is a kérdéssel. És elég gyakran kerül elő az, hogy nem kapunk rendes magyarázatot. Bár nem ez a jó szó. Úgy mondanám: a szerző kitalálja a szupercivilizáció ötletét, így természetesen már nem kötik a szabályok, hisz egy kvázi isteni hatalomról van szó, így nem is kell törődnünk semmivel. Itt is valami ilyesmi történik. Ráadásul ez a hatalmasan fejlett emberiség, ami az egyik ilyen civilizáció, mondanom se kell, olyan régimódi. Lágy és éteri, bűntelen, céltalan. Kicsit furcsa, hogy hatezer év alatt az emberek már űrruha nélkül élnek az űrben, pillanatok alatt teleportálnak bárkit a világ bármely pontjára, de gondolkodásukban még mindig ott tartanak, ahol mi. Ez persze még nem is olyan zavaró. A másik, a titokzatos, az isteni hatalmú faj már annál inkább. Hatalmuk van azonnal megjelenni a világegyetem bármely pontján: ők mégis elnézik, ahogy űrhajósaink szívnak egy nagyot, mert túlrepülnek a gömbhalmazon. Persze az istenek útjai kifürkészhetetlenek. Ahogyan ez esetben az író szándékai is.

"Majd később, ha más módszereket találnak a világűr legyőzésére, s nemcsak egyenesen áttörünk rajta, azt mondják majd magukról: azok voltak a hősök, akik ilyen primitív eszközökkel meghódították a világűrt!" (Ivan Jefremov: Az Androméda-köd, 1957)

"Majd csak figyeld meg, hogy az első extragalaktikus űrhajót hány további fogja követni!" (Kasztovszky Béla: A következő szint, 2009)

Valaki azt mondta egyszer, hogy Kasztovszky Béla a magyar Ray Bradbury, és ez a jelző rá is ragadt a szerzőre. Én a fentiek fényében inkább azt mondanám: ő a magyar Ivan Jefremov. Ezzel mindössze annyi a baj, hogy elkésett ezzel pár évtizedet. Míg Jefremov világa az ötvenes, hatvanas években újnak és izgalmasnak számított, addig ma már kopott, avitt. Ráadásul A következő szint nem csak a világa és a benne felvetett ötletek miatt unalmas és gyenge mű, hanem az írásmód és a történet kuszasága miatt is. Valamint azért, mert végül az olvasó teljesen magára van hagyva bármilyen fogódzó nélkül. "Én mindent tudok" - mondja az isteni hatalmú szereplő. - "És nemsokára ti is mindent tudni fogtok." Igen ám, hogy a szereplők minden bizonnyal mindent tudni fognak, de mi nem tudunk semmit. Persze lehet, hogy ez az egész nem is érdekel bennünket.

Aki kíváncsi Jefremov világára, Az Androméda-ködöt itt elolvashatja. A Kasztovszky kisregény pedig a Galaktika 233-236. számaiban jelent meg folytatásban.

2011. május 25., szerda

Buckaroo Banzai

"Ionizáltak, de már jól vagyok."

Isten hozott 1984-ben! Orwell éve, mikor piacra dobják az első Macintosht, a Szovjetunió bojkottálja az olimpiát, elindul a Miami Vice, Ronald Reagen lesz az USA elnöke, megjelenik a Galaxis útikalauz stopposoknak, bemutatják a Szellemirtókat és a Terminatort, Desmond Tutu püspök pedig Nobel Béke-díjat kap.

És ekkor lép színre az utánozhatatlan Buckaroo Banzai!


A sivatag közepén egy csapatnyi tudós és életművész arra vár, hogy a híres Buckaroo Banzai beszálljon sugárhajtású autójába és keresztülsüvítsen a pusztaságon. Banzai, miután elvégzett egy agyműtétet, beül az autóba, és egyenesen nekirohan egy hegynek. De csodával határos módon nem történik baja, mert egy furcsa kis szerkezet, az oszcillációs átlökető gép segítségével átlép a nyolcadik dimenzióba. Ám Buckaroo nem is sejti, hogy az őrült tudós, Emilio Lizardo pont erre vár a bolondokházában. Ő ugyanis nem doktor Lizardo, hanem Lord John Whorfin, a 10-es bolygó gonosz katonai vezetője, akit népe követőivel a nyolcadik dimenzióba száműzött, hogy ott anyagtalanul létezzen. Whorfin még 1937-ben került a Földre, amikor Emilio Lizardo és Hikita professzor - Buckaroo mostani segítője - sikertelenül próbáltak átjutni a nyolcadik dimenzióba. Most Whorfin és követői arra készülnek, hogy elrabolják az átlöketőt, és visszatérjenek a nyolcadik dimenzióba, kiszabadítani társaikat. Mindeközben egy idegen űrhajó üzenetet küld Buckaroo-nak: amennyiben nem állítják meg Whorfint, úgy nukleáris háborút fognak előidézni a Földön.

Aki látta a Nagy zűr kis Kínábant, nem fog meglepődni, ha azt mondom, az azt író W. D. Richter  most rendezőként van jelen The Adventures of Buckaroo Banzai Across The 8th Dimension (magyar keresztségben Buckaroo Banzai, avagy nyomul a nyolcadik dimenzió) című filmjével. Persze a szereplők valószínűleg sokkal ismerősebben fognak csengeni. Peter Weller, még a Robotzsaru előtt, mint Buckaroo Banzai, az amerikai anyától és japán apától született agysebész, fizikus, szamuráj és rockzenész, aki maga köré gyűjtötte a legfurább fazonokat, a Hongkongi Lovagokat. Olyan nevek tűnnek fel mellette, mint Jeff Goldblum (a Légy előtt), Christopher Lloyd (Star Trek III után, Vissza a jövőbe előtt), vagy John Lithgow mint Whorfin. A kisebb szerepekben pedig más ismerős arcok, mint a későbbi Kurgan, Clancy Brown, Vincent Schiavelli és Dan Hedaya mint gonosz űrlények, vagy Ellen Barkin, mint a kicsit butácska, de bátor Penny Priddy. (Ja, és a kivágott kezdőjelenetben Jamie Lee Curtis és James Saito játszották hősünk szüleit.)

"Buckaroo, nem is tudom mit mondjak. Lektroidák a 10-es bolygóról? Nukleáris zsarolás? Egy John nevű nő?"

És hogy akkor most ez mi? Elég nehéz lenne kategorizálni. Elsőre akár még komolyan is vehetnénk - azért vannak benne nagyon egyedi sci-fi ötletek, pl. a szilárd anyag részecskéi közti világ -, de semmiképpen se tegyük. Maga a film sem veszi komolyan magát. Egy hős, aki olyan, mintha valami képregényből lépett volna elő? Egyszerre zenész, szamuráj és fizikus? Ugyan már! Idegenek, akiket mind John-nak hívnak? Vörös és fekete lektroidák, utóbbiak nevüket valószínűleg azért kapták, mert mindet fekete rasztahajú színészek játsszák? El ne higgyük, hogy ezt bárki is komolyan gondolta! Az egész film egyetlen hatalmas játék, a színészek mintha összebeszéltek volna, hogy elszórakoznak, csak úgy maguknak. És tényleg, senkit sem zavar, hogy itt mindenki nagyon laza, folyamatosan nyom valami szöveget, közben a főhős meg a saját magáról készült képregény hősével vetekedő dolgokat művel. Ahogy az egyik kritika megjegyezte, a film, bár elsőre B-mozinak tűnik, nem átall egyszerűen átugrani azt, hogy vajon az átlag néző képes lesz-e felfogni, mit is lát, "egyenesen bele a lecsóba, haladjanak a dolgok, aki odafigyelt az összerakhatja a sztorit magának is." És tényleg, ha képesek vagyunk elvonatkoztatni attól, hogy ennek a filmnek bizony komolynak kell lennie, baromi jól elszórakozunk. Bár a mozi hatalmas bukás volt anyagilag - persze volt aki már akkor kult-státuszt jósolt neki -, a VHS nemzedék fölemelte a porból, és idehaza is csupán a kazetta korszak ritka gyöngyszemeinek egyike lett.

"Gonosz! Tiszta és egyszerű a nyolcadik dimenzióból!"

A film minden klasszikus sci-fi klisét összeszed: párhuzamos világok, idegenek, atomháborús fenyegetés, sőt, még Orson Wellest is előcitálják marslakós rádiójátékával. Mégsem érezzük az egészet izzadságszagúnak. Ma már nem lehetne ilyen filmet csinálni, az hétszentség (vallom, hogy a sci-fi filmek aranykora a nyolcvanas években volt). Az idegenek fészke egy hatalmas csarnok, de senkit sem érdekel, hogy a fenébe lehettek ott 50 évig. Vagy hogy honnan van Buckaroo-nak ennyi pénze? Vagy hogy nem tűnt fel senkinek, hogy Lizardo/Whorfin a diliházban nem öregedett (egyáltalán hogy tudott ott összerakni egy másik átlökető gépet)? Sose fájjon a fejünk emiatt, a film sem traktál minket ezekkel, olyan olajozottan halad előre a a történet - és képes felkelteni az érdeklődésünket, izgulunk hőseinkért! -, hogy ezek a kérdések föl sem merülnek bennünk.

És természetesen mindezt amit a filmről elmondtunk öntsük nyakon a nyolcvanas évekkel. A ruhák, a hajviseletek, minden még talán a nyolcvanas éveknél is nyolcvanas évekbelibb. Színes keretű szemüvegek, cowboyruhák, csokornyakkendő, piros cipők, csíkos ingek, minden mi szem-szájnak ingere. 

"Mi az? - Buckaroo Banzai. A legfrissebb szám."

Az egész Banzai világ olyan, mintha egy legalább 100 számot megélt képregénysorozat állna mögötte, rengeteg visszautalás van a filmben - az eredeti forgatókönyvben még több lett volna. Ennek azonban semmi alapja, ugyanis sokáig mindössze ez az egy film alkotta a Banzai univerzumot. Ugyan a film végén beharangozzák, hogy a következő részben Buckaroo a Világbűnözési Liga ellen fog megküzdeni, ez a film sose készült el. Pedig tényleg tervezték, a stúdió az anyagi siker esetén leforgatta volna a folytatást. Sajnos azonban a mozi csődje a stúdiót is rántotta magával. Sokáig síri csend honolt a Banzai franchise fölött, csak a film mozikba kerülésekor készült el egy két füzetes képregényváltozat. Azonban 2006-ban útjára indult egy sorozat, ami Buckaroo korábbi kalandjait mesélte el, melyben megvív többek közt ősellenségével, Hanoi Xan-nal is (akire a forgatókönyv eredeti változatában többször utaltak is volna).


És láss csodát, Buckaroo Banzai, mindenki kedvenc rockzenész-szamurája ma nagyobb kultusszal bír, mint valaha. Persze aki csak a filmet nézi meg, az is tökéletesen átélheti a banzai-élményt - de lehet, hogy nem, ez ízlés dolga. Egyszer azonban mindenképpen érdemes megnézni, mert ahogy mondtam, ilyen filmet már nem csinálnak manapság.

a Banzai Team

A végére pedig egy kis gyöngyszem:

2011. május 7., szombat

Retro sci-fi zanza

Sokan és sokszor elbeszélgettünk már arról, hogy vajon hogyan is vélekednek a sci-fi berkein kívüli emberek a science fictionről. Mit gondolnak, vajon mi a lényege, mit foglal magában, mi kell egy jó sci-fihez. Persze általában csomó olyan dolog kerül elő, amire persze mi rávágjuk, hogy nem csak ez teszi a sci-fit. Attól valami még nem lesz igazi sci-fi, ha vannak benne robotok, időutazás, párhuzamos világok. illetve az lesz, csak nem a legjobb fajta. Sőt, sajnos egy gyenge és vértelen próbálkozásnak tűnhet a közönség számára.

Na, valami ilyesmi Szigethy András munkája, Az isten szeme is. Csak még rátesz egy lapáttal, és olyan, mintha a nyolcvanas években írt volna egy kívülálló sci-fit. Vagyis csak próbált.

Mert mi is ez egyáltalán? Már az első oldalakon érezzük, hogy itt bizony retróval van dolgunk, nem is akármilyennel. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere, sőt, a szerző még mintha rájátszana erre és tárlatvezetést tartana ("kilépek a Magyar Filmgyártó Vállalat (MAFILM) Gödöllői Telepéhez vezető kapun" - már megbocsásson a szerző, de szerintem mindenki tudja, mi a MAFILM, elvégre már a nevében is benne van). Elsőre nem tudjuk hová tenni a dolgokat, kb. két oldalanként kapunk egy teljesen új skiccet, UFO-król, tökéletes emberekről, Roswellről, háromszögekről, és minden egyéb nyalánkságról, amit egy laikus a sci-fihez köt. Persze, közhely közhely hátán. Ami még önmagában nem lenne akkora baj, hát istenem, nézzük el a szegény írónak, biztos csak UFO magazinban és egy-egy régi, megsárgult lapú Galaktikában találkozott a sci-fivel. Ami a nagyobb baj, hogy az egészet valami koncepciótlan miszticizmussal akarja összefogni, csetlő-botló filozofálgatással, értelmetlen eszmefuttatásokkal, magyarázatokkal, vagy azok hiányával. Ahogy mások felhívták a figyelmet rá, tele van olyan ferdítésekkel, állításokkal, melyek egyszerűen nem állják meg a helyüket, ugyanis bizonyítottan nem úgy történtek és/vagy nem lehetségesek. Mire gondolok itt? Pl. elsőre is furcsa, hogy akkor hoznak létre biocsipes embert, amikor kb. még azt sem tudják a tudósok, hogy ilyet lehet. El se képzelték még. Egyébként az egész annyira légből kapott, hogy maximum egy UFO magazin hasábjain tudnám elképzelni valami gyenge összeesküvés-elmélet leírásaként. Ill., ha már írásműről beszélünk, alapvetően nincs semmi, ami felkeltené az érdeklődésünket. A felskiccelt jelenségek, kérdések túlságosan jelzésértékűek. A szereplők közt nincs senki, aki szimpátiát ébresztene, vagy csak kicsit is kíváncsiak lennénk rá, mi is lesz vele. Az egyik központi alak, valami "bagoly-arcú kisfiú" pedig egyrészt túl misztifikáltra sikeredett, másrészt az ember nem tudja eldönteni: most komolyan el akarják velünk hitetni egy felnőttről, hogy gyerek, vagy egy gyerekről hogy felnőtt, vagy egyszerűen csak nem tud az író mit kezdeni az ötletével (legyen minden megmagyarázója egy "zsenitípusú" gyerek). Ez persze csak egy apró építőkocka.

Ugyanis magával az egész képpel gond van. Történet (hiánya), kérdések, válaszok, minden valahogy rossz. Azt mondhatnám, ez egy érdektelen, papírpazarló munka volt. Illetve nem. Azt legalább megtudtuk, hogyan vélekedik Szigethy a sci-firől. Csak remélni tudom, hogy a 40 év fölötti emberek nem hasonló állásponton vannak.