2010. augusztus 25., szerda

Predators

Én az a fajta filmnéző vagyok, aki ritkán változtat a véleményén filmnézés közben. Ez a Ragadozóknál úgy jelentkezett, hogy fél óra után azt mondtam, nem érdekel, mi lesz a film vége, nekem ez tetszik.

De miről is van szó? Mindenki kívülről fújja, hogy Robert Rodriguez meg Antal Nimród, Adrian Brody meg a "predátorok". Igen ám, de amíg nem látod, addig nem tudod, mit is jelent ez. Adva van az alapszituáció, sima "ki-marad-a-végén" vadászós kicsithorror. Maga az alapötlet nem is egetrengető, sőt, el kell ismerni, hogy sok hiba is akad a filmben, ill. pár olyan fordulat és karakter, akit nem lett volna muszáj erőltetni. a szereplők közül csak három van, akire igazán van miért emlékezni, a többiek "levadászható alanyok". Ráadásul semmi olyan nincs benne, ami nagyon megkülönböztetné egy harminc éve készült, hasonló stílusú filmtől.

De mégis működik. Az egész film még is így kerek és jó. Kezdjük mindjárt az alapoknál. A kezdő jelenetek hihetetlenül jól megalapozzák a film atmoszféráját, a zene és a környezet azonnal berántja azt, aki számára az 1987-es Ragadozó máig kedves emlék. Itt ugyan nincs akkora tesztoszteronszag, mint Schwarzenegger mozijában, de ami kell azt itt is megkapjuk: hőseink valahol az első negyed órában kiirtanak egy fél erdőt, miközben próbálják levadászni a rájuk vadászókat. A dobszóló, ami pedig az igazi Ragadozók színre lépését kíséri, olyan erejű, hogy az ember mellkasában dobog még a film után is. A film csúcspontján pedig - az ominózus jelenet a Ragadozók táboránál még az elején - maga az elemi erejű Predator-érzés. Onnantól kezdve a film gyengülésnek indul, de ezzel együtt képes megtartani az atmoszféra erejét. A színészekre nem lehet panasz. Ugyan Laurence Fishburne néhol kicsit kilógott, de a film szintjén nem feltétlenül rossz a jelenléte. A korábban említett három legjobb karakter természetesen Adrien Brody, a Walton Goggins alakította halálraítélt fegyenc - aki a szükséges "crazy man" szerepét tölti be, és neki köszönhető a film legmaradandóbb momentuma -, és a maga sablonos módján is remek jakuzavezér (Louis Ozawa Changchien), akinek leszámolása az egyik Ragadozóval nem hogy klisés, hanem egy nagyon szép, szamuráj-filmbe illő jelenet. Brody zsoldosa meg kellemesen öncélú, és bárki bármit mond, még az a nagy stukker is jól áll a kezében.

Ami még a film egyértelmű előnye, az a klasszikus mozi-feeling. Ezt a filmet akár a 87-es film helyett is megcsinálhatták volna - na jó, nem -, mert kb. a formanyelv semmit se változott. Ez egy színtiszta akciófilm, erőskezű kameravezetéssel, szép éles képekkel, érdekes plánokkal. Amilyennek egy ilyen filmnek lennie kell. Persze a klasszikus "szűk teres horror" is előkerül, de hát ezt elnézzük, még ha picit ki is lóg az összképből (nem mintha a dzsungel nem lenne ugyanilyen szűk tér, funkciója szempontjából).

És hát ne feledkezzünk meg a főszereplőkről sem. A Ragadozók feltűnése a színen olyan szívmelengető a magamfajta fannak - bavalom, az AVP-ket nem láttam, az elsőt fél óra után kikapcsoltam, szóval semmilyen "rossz" tapasztalatom nincsen a 87-es kaland óta -,akinek a Predator szó egyet jelent a kegyetlen, rasztahajú dzsungelharcossal. A filmesek kitettek magukért: ezek a lények egyszerre high-tech űrlények és ösztönből harcoló vadak. Élvezet nézni ahogy először színre lépnek. És a klasszikus, 87-es filmből ismerős Ragadozót is remekül hozták elő. És ha már a megidézésnél tartunk. A filmben rengeteg utalás és nyílt visszanyúlás szerepel az első filmre, melyek egyesek szemében néhol erőltetettek lehetnek, de számomra pont megfelelőek voltak.  A befejezés is, bár kicsit talán túl "emberi" lett (azért az utolsó kép magáért beszél), a nagy leszámolás olyan, amilyennek lennie kell (lehet, ezt csak a férfi közönség tudja igazán értékelni,  és ezt minden hímsovinizmus nélkül mondom, hisz mi értjük az igazi lényegét a ragadozó mentalitásnak). Ez egy rajongói film, minden hibája ellenére (mert hát ugye, olyan égbolt alatt állni, amilyet a filmben látunk, elég kellemetlen lenne) is egy igazi Predator movie. Tehát dőljünk hátra, utazzunk vissza az időben huszonhárom évet, ereszkedjünk le az ösztönök szintjére, és hegyezzük a fülünket, hogy mikor meghalljuk a hangjukat, kellőképpen üdvözölhessük a visszatért Ragadozókat.

2010. augusztus 16., hétfő

Egy Locus-díj apropóján - Michael Whelan

Ha már úgy is belejöttem az SF képes bejegyzésekbe, miért ne vihetném tovább ezt a tendenciát?

Idén a képzőművész kategóriában a Locus-díjat nem más kapta, mint Michael Whelan. Akinek ez a név nem mond semmit, az skubizzon erre a képre:



Bezony, ha máshonnan nem, a 2010. Második űrodisszeia hazai (és egyébként az amerikai) borítójáról ismerős lehet. De hogy mit ne mondjak, Whelan közel negyven éves pályafutása alatt több mint 350 könyvborítót készített. Dolgozott a DAW Booksnak, és ő készítette Stephen King Sötét torony ciklusának képeit, ill. Anne McCaffrey Pern, Moorcock Elric és H. Beam Piper Ace kiadású Fuzzy-sorozatának borítóit is. Lemezborítókat is csinált, a The Jacksons-tól Meat Loaf-ig sok mindenkinek.

Whelan tizenhatszor kapott Hugót, többek közt az ún. "SuperHugót", amit az 1992-es 50. WorldConon adtak át, ő mint "az elmúlt 50 év legjobb képzőművésze" vehette át. Emellett huszonhat Locusa van, és tizenegyszer kapta meg az "illusztrátorok Hugójának" számító Chesley Award-ot. A rengeteg kitüntetés és díj közül talán a Science Fiction Hall of Fame-be való 2009-es beiktatását emelhetjük még ki.

Aki esetleg még ennél is többet szeretne tudni Whelanről, annak ott van a szerző weblapja sok képpel és információval.

2010. augusztus 7., szombat

Oldschool covers

Aki sűrűn látogatja a Sci-Fi-O-Rama honlapot, annak ez a kis bejegyzés nem fog újdonságnak számítani. De azt hiszem, megosztom veletek ezt az érdekes kis videót. A 2009-es vígjátékból, a Gentlemen Broncos-ból szárazik. (Érdemes kinagyítani, bár a feltöltéskor eléggé romlott a minősége.)

A kis könyvecskék valóban létező könyvborítókat tartalmaznak, szerte az 50-es és 80-as évek könyvborítóiból válogatva. Olyanok vannak itt, mint Frank Kelly Freas:

Rails Across the Galaxy

Vagy Donato Giancola:

The Incredible Shrinking Man

Illetve David Lee Anderson:

Shepard Pilot

Sok kép van, amit fölismerek, csak nem tudom, ki készítette, illetve hogy egyáltalán hol láttam őket. De még így is sok olyan van, amiről fogalmam sincs, micsoda. Pedig ezek nagyon szépek. Akit érdekel, innen kutakodhat tovább.

Végül pedig álljon itt egy kis képgaléria a nagy Freas-től:


Find more photos like this on SFport.net

2010. augusztus 3., kedd

Az ausztrál SF irodalom - cikk

"Az ötvenes évek legfontosabb ausztrál science fiction regényírója egy Angliából érkező tengerésztiszt, A. Bertram Chandler volt. Chandler még a háború alatt találkozott John W. Campbell-lel, aki rávette az írásra, és meg is jelentette első novelláját az Astoundingban. Azonban Chandler otthagyta Amerikát, és 1956-ban Ausztráliába költözött, amit már korábbi útjai során megszeretett. Regényeivel és novelláival a korszak megkerülhetetlen alakjává nőtte ki magát. Leghíresebb Rim World című sorozata, amely az emberi űr peremének föltérképezésének kalandos története." [Az ausztrál SF irodalom, maga a kép az egyik leghíresebb ausztrál SF illusztrátor, Stanley Pitt munkája]

Érdekes dolog más nemzetek SF-jét nézegetni. Egyszerre ismerős - elvégre az SF alapjai majdnem mindenhol azonosak, pláne mondjuk olyan angolszász gyökerű országokban, mint Ausztrália - és furcsán ismeretlen.

És vicces is. Ausztráliában nagy múltja van a fanzinoknak, és ugye ezek gyakran nem a legexkluzívabb kiadványok. Néha már a címükben is érdekesek, mint a Scinece Fiction Bullsheet, máskor azonban kivitelükben is megmosolyogtatóak. Ilyen a Potato Monkey című kiadvány is.


De azért nem csak ilyen kiadványok léteznek. Az egyik legfontosabb SF magazin ott az Antipóduson az Aurealis, aminek alább látható pár borítója.



Egyébként tiszta szerencse, hogy vannak hozzám hasonló őrültek, akik odavannak az SF borítókért. Egy nagyon érdekes vállalkozás a Galactic Central, ami az SF/F magazinokon kívül rengeteg más angol-amerikai és egyébb nemzet magazinborítóit szedte össze (ha minden jól megy, információk is fölkerülnek a kiadványokról).


2010. augusztus 1., vasárnap

Welcome to My Blog!

Üdvözlet!

Jól látsz, ez itt acélpatkány SF blogja. Bezony, ide költöztem. Már régóta érett ez bennem, szóval tekintsd ezt úgy, mint az előzőnek a folytatását. Persze pár korábbi bejegyzést áthoztam, mert mégse nézhet ki üresen a blog!

Nekem nagyon tetszik itt, könnyű kezelni, barátságos (nézzétek milyen fasza jól néz ki!), nekem való.

Szóval prózaian ennyi a dolog. Folytatom amit eddig is: írkálok mindenféléről.

C'est la vie!

La Jetée

Sokan sokféleképpen dolgozták már fel az időutazást, az atomháborút és a szerelmet. Sőt, sokan kombinálták is ezt a hármat. Mégis, talán Chris Marker az, aki elmondhatja magáról, hogy a legzseniálisabban vitte ezt véghez. Ráadásul mindössze 28 percben.

La Jetée, avagy Terminál, vagy Kilátóterasz. Egy hely, ahova a francia emberek kijárnak, az Orly Reptérnél, hogy figyeljék a föl és leszálló gépeket. Persze ez is elpusztul a harmadik világháborúban, amely rommá változtatja az egész világot. Csupán egy ember emlékeiben létezik még mindig ez a hely. Egy emberében, aki egyike a háború "veszteseinek." Persze valójában itt mindenki vesztes, de vannak akik uralkodnak és vannak, akin uralkodnak. Ő olyan, akin uralkodnak. De a föld alatti búvóhelyen - ami fölfogható fogolytábornak,börtönnek is - él egy tudós. A tudós és társai pedig az időutazással kísérleteznek. Ez lehet talán az utolsó esélye az emberiségnek: visszamenni az időben, hogy megtudják, hol rontották el, és előremenni az időben, hogy az utódoktól kérjenek segítséget. A férfi válik a tökéletes alannyá a kísérletek számára: elméjébe oly erősen beleégett egy férfi halála a Terminálon, hogy egész agyműködésére kihatott. Azonban a kísérlet során a múltban megismer egy nőt. Egy nőt, akit valószínűleg neki szánt a Világegyetem.

Ne csodálkozzon az, akinek erről a szinopszisról Terry Gilliam remekbe szabott filmje, a 12 majom jut eszébe. Hisz Gilliam ebből az 1962-es filmből merített. De a két mű markánsan különbözik. Marker ugyanis egy olyan filmet csinált, ami minimalista módszereivel ég bele az emberbe: fekete-fehér fényképek sora, egy narrátor hangjával. Nincsenek párbeszédek, se mozgalmas jelenetek. Mégis képes megfogni a tekintetet. Mindehhez pedig egy hihetetlenül megkonstruált történet társul. Az idő, ami mint valami fonál, összeköti a Múltat a Jelennel és a Jövővel. A férfi sorsa, ami már az első pillanattól fogva ismert, és ennek az utolsó képkockában történő váratlan fölismerése. Megdöbbentő, megrendítő. Az időutazás, ami elveszi az embertől a realitásérzéket. Mi igaz? És egyáltalán létezik olyan, hogy valóság, Jelen? Az egész olyan zsenialitás, ami nem hagyja nyugodni az embert. És mégis, van ennél fontosabb rétege a filmnek. A szerelem. A férfi, és az egész életét elkísérő nő képe, akit megtalál a Múltban, feladja érte a Jövőt és visszatér hozzá. A Múlt képei, a Múzeumi jelenet magáért beszél. Míg Gilliam egyfajta őrült paradoxont csinált, egy hajszát az idővel, addig Marker az idő örökkévalóságában foglalt emberről mesél. Egy 28 perces film, egy 28 perces mestermű.




Intertext - The White Abacus

"Vajon valamilyen archetipikus szkript alapján kell cselekedniük, amelyet a génállományukba írtak?"

A messzi jövőben egy MI ölt testet a világot behálózó adatmátrixból. Még alig élvezheti a valóság gyönyörűségét, nevet is csak most választ magának, máris egy fontos feladattal bízza meg az MI Konklávé. Ratio felügyeletére bíznak egy ifjú embet, aki a távoli Psziché kisbolygóról érkezett ódon űrhajójával a Földre, az embek és MI-k anarchista társadalmának központjába, hogy a pszicheánus tradícióknak megfelelően itt tanuljon. Telmah, az egyik nagyhatalmú pszicheánus Ház örököse lenézett vadember, aki vallási nézetei miatt elutasítja az univerzumban szétszóródott emberiséget összekötő hex-rendszer és a Gestell, a mindent átfogó információs mátrix használatát. Az együtt töltött öt év alatt az emb és az MI között egyfajta barátság szövődik.

Azonban váratlan dolog történik: rejtélyes körülmények közt meghal a fiú apja. Telmah és Ratio visszatér a Pszichére, ahol a fiú egyre jobban megbizonyosodik róla, hogy apját annak saját testvére gyilkolta meg. Miközben a fiú bosszút esküszik, Ratio egy sokkal nagyobb horderejű dologgal kezd el foglalkozni, aminek köze van a kisbolygó belsejében "fogva tartott" téridő anomáliához, az un. metrikus hibához.

"A szótéglákat, amelyeket mi, SF-írók használunk építkezéseink során, gyakran igenis el kell lopni így a korábbi írók által előre megálmodott világokból. És a motívumok, amelyeket megidézünk, épp olyan gyakran származnak meghökkentő SF grafikákból és tudományos fényképekből, diagramokból, mint személyes emlékeinkből szeretetről, fájdalomról és erről az egész átkozott valamiről."

Mint ahogy az a fentiekből is kitűnik, az ausztrál Damien Broderick The White Abacus (a szerencsétlen magyar keresztségben Lenni vagy nem lenni) című regénye a Hamletet emeli be a történetébe. De aki arra gondol, hogy az író nem tesz mást, mint hogy elmeséli a dán királyfi történetét modern köntösben, az nagyon téved.A szerző ugyanis amellett, hogy beemeli Shakespeare örök érvényű drámáját a történetbe, sok más irodalmi és zenei művet is megidéz, felhasznál. Elég csak a regény elején lejátszódó Játékra gondolni, amely amellett, hogy önmagában véve zseniális jelenet, megidézi majdnem az összes fontosabb Shakespeare darabot. Rómeó és Júlia, Robinson Crusoe, a klasszikus világirodalmi művek mellett Broderick bátran merít az SF klasszikusaiból is: Dűne, Tigris! Tigris!, Borges Bábeli könyvtára és más, idehaza kevésbé ismert science fiction írások bukkannak fel a lapokon. Mindezt pedig meghinti az egyetemes emberi kultúra megannyi szemcséjével, és ehhez remek zenét is szolgáltat: Gustav Holst Bolygók szvitje, Beethoven Eroicája (mennyei már csak belegondolni, milyen lehet erre a zenére végignézni az univerzum keletkezését, ahogyan azt a szereplők teszik a könyvben) jól megfér egymással Bessie Smith blues énekével.

Broderick regényéből sugárzik az intelligencia és az intellektualitás. Már a kezdő oldalaknál nyilvánvaló, hogy a mű élvezete (és megértése) igencsak nagy háttértudást igényel (amire egyesek azt mondhatnák, hogy öncélú, bár számomra ez nem tűnt öncélúságnak). A The White Abacust Dan Simmons Hyperionjához tudnám hasonlítani. Mindkét mű alapja egy ismert történet: utóbbié a titánok lázadása, előbbié a Hamlet. Ezeket a történeteket egyrészt átértelmezik, másrészt kiforgatják. Mindkét mű egy igencsak különös világot mutat be, de nem vesződnek túl sokat a magyarázatokkal, mindent a történetből tudunk meg. A regényekben fontos szerep jut a Mesterséges Intelligenciáknak, az azoknak otthont adó cyberspace-nek és egy különleges, a téridőt megváltoztató jelenségnek (az Időkripták a Hyperionban és a metrikus hiba az Abacusban), amely egy új korszak nyitányát jelentheti az emberiség fejlődésében.

"Az univerzum narratívája végtelen hosszan interpretálható [...]. Végtelen sok narratíva, ideális olvasóra várva."

De a legszebb az egészben az, hogy nem ezek miatt lesz az Abacus méltó társa Dan Simmons klasszikus írásának. Hanem azért, mert mint ahogy a Hyperion, úgy ez a mű is több szinten értelmezhető. Broderick aktív teoretikus, többek között írt a posztmodern science fiction-ről is. A posztmodern irodalom egyik jellemzője egyrészt a már korábban tagalt irodalmi átemelések, az irodalomelméletben csak interpretációnak nevezett jelenség. Az intertextek, melyek csak más szövegekkel közösen helyezhetők teljes értelmi közegükbe, és csak így lehet őket hellyel-közzel dekódolni. Ez az SF-ben sem új jelenség, elég csak Roger Zelazny regényeire (pl. A fény ura) vagy akár Asimov Alapítványára gondolni. Mindazonáltal az Abacusban az interpretáció mellett egy másik igencsak érdekes kérdés is előkerül. Az olvasót ugyanis a regényt olvasva hamarosan az az érzés keríti hatalmába, hogy itt valami olyasmit lát, amihez nem ért. Megnyílnak a szemiotika, a textológia és más félelmetes világok kapui, a szereplők a világegyetemről mint szövegről beszélnek, az emberek archetípusokká válnak, narratívák és hipertextek örvénylenek a történetben. Bár nem ez az első eset, hogy a világegyetemnek szövegként való kezelésével találkozom, sciece fiction-ben ez ritkaság számba megy, legalább is számomra. Broderick olyannyira belemélyed ebbe, hogy még a fejezetei címét is az irodalomelméletből kölcsönzi, pontosabban Harold Bloom-tól. Itt jegyezném meg, hogy amit korábban az intellektusról mondtam, ezeknél az eszmefuttatásoknál hatványozottan igaz. A legnagyobb problémám az volt, hogy az én jelenlegi háttértudásommal a leírtak egy része sajnos nem volt értelmezhető. De ez nem azt jelenti, hogy a könyv érthetetlen, egyszerűen valamivel több tudás szükségeltetik ahhoz, hogy fölfogja az ember.

Ami a regény világát illeti, az író dicséretet érdemel. Olyan érzékletesen és ötletesen festi meg a távoli jövő világát, hogy az ember csak "kapkodja a fejét" és tátja a száját. Merész és ötletes, okos és szellemes (ugyan kinek jutna eszébe, hogy az MI-knek külön személyes névmást kreáljon, vagy az általános megszólítást is megalkossa!) Bár egy gigászi civilizációnak a távlatát mutatja be, mégis megmarad az apróbb, emberközelibb helyszínnél, a Pszichénél, és még annak sem mutatja be minden részletét. Olyan, mint egy igazi shakespeare-i dráma, ami mintha egy apró színpadon játszódna. Érdemes megemlíteni továbbá, hogy remekül összekapcsolja az emberi sorsokat a globális problémával, és a regény végén újra egy apró helyszínen oldja fel a regényt. Ami a szereplőket illeti, Broderick nem ránt bele minket semmilyen fölfoghatatlan poszthumán civilizációba. Fókuszában olyan emberek (és génkezek) állnak, akiket meg tudunk érteni, azonosulni tudunk velük. Ők mi vagyunk, ugyanazok az emberek, akik évszázadokkal ezelőtt Helsingörben éltek vagy most közöttünk járnak. Legyenek akár kvázi klónok vagy madártollas lények, legbelül azonosak velünk.

"Minden fikció szavakból épít világot, és ez különösen igaz a science fictionre."

A The White Abacus egy ízig-vérig modern, okos, jól átgondolt, kísérletező science fiction. Egyszerre metafizikai, asztrofizikai, erkölcsi, morális, kalandos, drámai és könnyed. A nyelvezete is hol shakespeare-i - milyen is lenne egy Shakespeare átvétel? -, hol  játékos, hol tudományos. Azt kell, hogy mondjam, Damien Broderick regénye az utóbbi évek egyik legjobb műve, ami a kezem közé került. Én megbocsájtom neki a kissé összecsapott véget, mely még pár oldal magyarázatot elbírt volna, megbocsájtom a hirtelen váltást, a kissé homályos befejezést és a hihetetlen, már-már az értelmezhetőség határait átlépő eszmefuttatásait. Éppen azért, mert ez egy okos és szórakoztató SF.

[locutus a könyvről]

[SF Site review]

[Broderick unofficial site]

Ütköző világok

Nos, akikkel találkoztam a könyvhéten, azok tudják, hogy most egy irdatlan nagy önreklám következik.

Megjelent ugyanis az Ütköző világok (alcíme: Tanulmányok Philip K. Dick műveiről) című tanulmánykötet. És hogy ebben mi az önreklám? Hogy ezt mi csináltuk! Mi, a szegedi banda, plusz akik innen-onnan hozzánk csatlakoztak (a legtávolabbi szerző pl. jelenleg Finnországban leledzik). Mielőtt a kötetről kezdenék el beszélni, muszáj vagyok mesélni egy kicsit az eredettörténetéről.

Az egész 2007-ben kezdődött. A szegedi BTK-n indult egy szeminárium, amelyen a hallgatók Philip K. Dick írásaival és hatásával ismerkedhettek meg saját prezentációikon keresztül (ez volt az első tagja az azóta is töretlen népszerűségnek örvendő SF-es kurzusunknak). Akkor én is mint hallgató voltam jelen (ej a régi szép idők), és hát én is összehoztam valamit. A lényeg az, hogy miután lement a kurzus, a brancs egy része (akik közül sajnos a többség már másfelé keresi az érvényesülést) össze-összejárt, és itt vetült fel, mi lenne, ha ezeket az előadásokat kipofoznánk és kezdenénk velük valamit. Persze ez az ötlet ötlet is maradt, egészen a következő kurzus végéig, ahol sok új arc is becsatlakozott, és látszott, hogy van ebben potenciál. Így hát összedugtuk a fejünket, hogy ugyan mi is legyen. Így jutottunk el oda: írjunk kötetet Dick-ről. És akár hiszitek, akár nem, kb. másfél év volt, mire mindent össze tudtunk hozni. Az írások közül sok változott ezalatt, van ami gyökeresen, és van, ami sajnos be se került a mostani kötetbe. De szerencsére - és H. Nagy Péter közreműködésének köszönhetően - végül is a Könyvhéten a kezemben foghattam a Lilium Aurum kiadásában (a már korábban bemutatott Parazita Könyvek sorozatban) a mi kis drágaságunkat. Lássátok feleim, semmi sem lehetetlen.

És hogy mi van a kötetben?

Tartalma:

Kígyós Tamás: Író a fellegvárban - Tamás végzett pszichológus, és mint ilyen embert, nagyon érdekli a Dick-et körüllengő "légkör". Ebben az írásában arra próbál meg objektív választ adni, vajon tényleg őrült volt-e Dick, vagy esetleg túl sok trauma érte, ill. hogy mi is vezethetett az ő különös és számunkra borzongató látásmódjához.

Szilárdi Réka - Takács Gábor: A Mein Kampf, a Ji King és a telefonkönyv - Ebben az írásban Rékával, aki egyébként az egész projekt elindítója, Dick Az ember a Fellegvárban c. regényével foglalkozunk. Lényegében átnézzük, hogy a könyv két párhuzamos valósága és a jelen milyen viszonyban állnak egymással, és hogy ez milyen írói invenció eredménye lehet.

Kelemen Zsolt: Dr. Vérdíj, avagy az Apokalipszis posztfilozófiája - Zsolti amellett, hogy nagy Dick fan, számomra már értelmezhetetlen mélységekbe hatolt az irodalomelméletben és a szemiotikában. Itt egy élvezetes kis elemzést rakott össze a Dr. Vérdíj című regényről.

Makai Péter Kristóf: Álmodnak-e a sci-fi írók pirulákból előbújó istenekről? - Péter a hozzá illő módon egy átfogó tanulmányban járja körül, a drogok és tudatmódosító szerek hogyan jelennek meg Dick műveiben és milyen összefüggésekben is állnak ezek a valósággal.

Szilárdi Réka: Spontán légyott a valósággal? - Réka, aki a szegedi Vallástudományi Tanszék tanára, ezzel az írásával Dick három regényében (Ubik, Palmer Eldritch három stigmája, Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? ) járja körül mélyrehatóan az Isten vagy isteni lények problematikáját.

Klapcsik Sándor: "Mi leépítjük Önt": drog, média, skizofrénia - Sándor nem ismeretlen azoknak, akik követik a magyar nyelvű SF elméleti irodalmat. Színvonalas írásai mellé ez is odaférhet: ahogy a cím is mutatja, elsősorban a Dick regények narratív vizsgálata kerül előtérbe, de nem lehet természetesen elmenni az olyan kérdések mellett, mint a gépek, drogok, ill. a világ mediatizálódása.

Nagy Csilla: Trükkök által homályosan - Dick Kamera által homályosan című regényének és Richard Linklater filmadaptációjának vizsgálata mediális szempontból. Cyberpunk, posztmodern, drogok, film és irodalom problémái keringenek ebben az érdekes tanulmányban.

Sárközy Csongor: Újraírt jövő -  A Szárnyas fejvadásztól a Különvéleményig, a Videodrome-tól a Mátrixig, az Ubik filmtervtől a Szabad Albemuth Rádió adaptációjáig. Itt mindent megtudhatunk, ami Dick és film, adaptációktól kezdve a terveken át egészen az ihletett rendezőkig Terry Gilliamtől Darren Aronofsky-ig.

Szilárdi Réka: Ki nyer ma? - Avagy az eXistenZ, a legdickibb nem Dick adaptáció. Mi a játék, mi a valóság, és ezek hogyan fonódnak össze szinte érthetetlen eleggyé? Nos, ebből a tanulmányból megtudhatjuk ezeket a válaszokat, de vigyázat, a nyúl ürege nagyon mély!

Makai Péter Kristóf: Valami robot az államgépezetben - Dick, aki paranoiás volt vagy sem, de írásaiban mindig valami furcsa államot mutatott be. Elnyomó karhatalom, üldözés, zsarnokság. Mccarthysmus, kommunizmus, totalitariánizmus. Robotok, szimulákrumok, zsarnokok. Mindenki figyel, és mindenkit megfigyelnek. A fő kérdés: ébren vagyok, vagy valaki álmodik engem is?

Bene Adrián: Az ítélet felfüggesztve: Dick metalepszisei - Feltűnt már, hogy Dick írásaiban az emberek és a tárgyak úgy járkálnak a valóságok között, mintha az ember csak átlépne egy másik szobába? Hogy sose lehet tudni, melyik valóság az igazi? Nos, ez a tanulmány éppen erről, az irodalomtudományban csak metalepszisnek nevezett jelenségről szól, megvilágítva jó pár fehér foltot a Dick szövegek értelmezésében.

Takács Gábor: A káosz édes álma - Dick hatása sokrétű volt, és hol máshol lehetne ezt a legjobban megvizsgálni, mint a science fiction-ben? Ez a tanulmány három, Dicket példaképének tekintő író regényét elemezi mélyebben, emellett több kitekintést is tesz más írásokra és Dick saját szemléletére is.

A fenti felsorolásból is látszik, hogy a szövegek igen különbözőek. Van itt könnyed információáradat, mélyreható műelemzés vagy éppen átfogó esszé. Egyeseket bátran lehet olvasni egy pohár limonádé mellett a strandon, másoknál már kicsit nagyobb odafigyelés szükséges. De mint minden kincsért, ezekért is megéri (plusz ha az ember Dick-fan, annak ezek meg se kottyannak). Nekem elhihetitek, mindet olvastam, és részrehajlás nélkül (na jó, kicsit igen) állíthatom: hiánypótló és informatív kötet látott napvilágot.

Prón, a programozott klóntermék

Valamikor a jövőben járunk, a Jupiterrendszerben. Főhősünk, Leslie L. Howard itt lelkész. Pontosabban az Európa holdon. Köztiszteletnek örvendő ember, közösségének jó pásztora. Egy nap a Ganümédeszre hívják, ahol egy egészen faramuci megbízást sóznak a nyakába. Mégpedig egy prónt. De nem akármilyen prónt! Keresztyén prónt! És hogy mi a csuda is az a prón? Maga Howard atya se tudta sokáig, de a prón, a programozott klóntermék egy klóntestbe ültetett számítógép. És hogy ez miért jó, teszi fel a főhőssel együtt a kérdést az olvasó. Hát azért, mert bármire be lehet programozni - még lelkészségre is. És pont ezt a feladatot is kapja, amikor az egyházvezetés egy igen csak szép összegű támogatásért hajlandó az első kísérleti lelkész prónt kipróbálni. Howard atya feladata a prón gyakorlati képzése. Ezzel csupán az a baj, hogy a lelkész egyáltalán nem tartja jó ötletnek a prónok alkalmazását - semmilyen módon.

Cs. Szabó Sándor (szs, ha így jobban tetszik) 2003-ban megjelent kisregénye azon ritka sci-fik közé tartozik, amelyek a vallás problémáját helyezik előtérbe, mégis könnyed szórakozást nyújtanak. Az erkölcsi-etikai-teológiai problémák - név szerint, hogy mi az ember, honnan számít valami embernek, mi a lélek, mi a lelkészek feladata, ki a jó lelkész, mi a vallás szerepe a mindennapokban, és hogy egyeztethető össze az ember a vallásossággal - nem tolakszanak előtérbe, mindvégig megmaradnak a cselekmény és a jellemek szintjén, beépülnek a műbe. Howard atya és Huxley prón viszonya, és előbbinek az utóbbival kapcsolatos gondolatai mind felettébb érdekessé teszik a művet még egy ateistának is. A könyv nem akar ránk erőltetni semmit a vallásos világképből - hisz maga Howard atya is gyarló emberként jelenik meg előttünk -, hanem szórakoztatva tanít. Mert igenis tanít: amire a középkorban egy prédikátor kellett, a modern világban egy szórakoztató könyv is megfelel: mesél nekünk egy kicsit az egyházi viszontagságokról, a nyáj őrzésének nehézségeiről és a pásztorok felelősségéről.

Mindenkinek ajánlani tudom a Prónt, ezt a magyar SF-ben egyedi színt képviselő művet, kellemes stílusát és szórakoztató történetét. És az utolsó oldalak konklúzióját.

Zsoldos Péter-díjra jelölt novellák 2010, Part V.

A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.

Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.

Szabó Tamás: Pax Humana (Új Galaxis 15, 126-132.)

- Először a szerkesztőnek: a Szovjetunió rövid "u". Maga a történet egy újabb szánkba rágott utópia. Megpróbálja kikerülni az információátadás problémáját az egyetemi előadással, ami még el is menne, de az egyik párbeszéd elején elhangzó "mit tud a..." kezdetű kérdés teljesen kilóg és klisés. A vége kiszámítható és a jelenet a galambokkal teljesen oda nem illő.

5/10

Szabó Tamás: Változás szele (Roham magazin 8. [2009/4.], 51-54.)

- Ezt a novellát is olvastuk már párszor, a jó öreg sci-fi író klisé.Ugyan érdekes korrajz, de maga a novella megreked a hetvenes-nyolcvanas évek szintjén.

5/10

Szántai Mihály (Michael A. Farmer néven): Átadás előtt (Új Galaxis 15,  72-73.)

- Kellemes kis erkölcsi parabola, viszont túl rövid hogy érdemi hatást érjen el.

6/10

Szélesi Sándor: Egy lépés az örökkévalóság felé (Metagalaktika 11, 150-161.)

- Kellemes novella, egy kimondottan érdekes alapproblémával. Az egzisztenciális kérdés itt jól felépített, néhol mintha kicsit kötelezőnek érezte volna a szerző, hogy ezt az aspektust is belekeverje (lásd a pap jelenete). Mindazonáltal egy olvasmányos és  hangulatos írás, bár én személy szerint nem értem, miért jut a főhős arra a döntésre, amit a végén meg is tesz.

8/10

Szélesi Sándor: Hogyan szabaduljunk meg önmagunktól (Kétszázadik antológia, 217-137.)

- Ez a történet mintha egy szerzői bemutatkozás lenne: barátok, pályatársak megnevezése, művek felemlegetése és a szerző néhány tulajdonsága (már ha ezek tényleg a szerző tulajdonságai és nem találta ki az elbeszélés kedvéért). Ezen kívül semmi több. Túl hosszú és bármennyire is igyekszik, de unalmas. Sajnos a novella alapötletének kárára megy, hogy a szerző annyi mindent megmutat magából (akár kényszeresen is).

5/10

Szélesi Sándor: Kovácsbéla népe (Új Galaxis 14, 24-29.) 

- Szórakoztató írás félreértésekről, melyek a komikum alapját szolgáltatják. A manapság mindennapos szavak átértékelődése kellemes banalitást kölcsönöz a jövőnek. Nyelvezete kissé túl patetikus - talán ez volt a cél, hogy kiemelje a komikumot, de ez néha kicsit túl sok. Stílusa egységes, követhető, a cselekményben nincsenek nagy csavarok. A szórakoztatást meg kell becsülni.

7/10

Szűcs László: A rövid élet titka (Galaktika 232, 66-75.)

- Nagyon hangulatos írás. Érdekes ötlet, modern megvalósítással. A fő kérdést megfelelően körüljárja, emellett a főhős portréját is jól felfesti. Egyedül talán csak a sztratornyok képe picit szürreális, de ezen túl lehet lendülni, valamint az egyik mellékszereplő, Heino alakja lett túl sablonos. Ezektől eltekintve azonban egy nagyon jól kitalált és kellemesen megírt novella.

9/10

Takács Boglárka: Az asztal (Kétszázadik antológia, 171-180.)

- Ez egy nagyon gyenge írás, se ötlet, se a megvalósítás szintjén nem ér el semmit. Ráadásul nem is vicces, pedig valószínűleg ez lett volna a szerző célja. Körülbelül olyan, mint egy nagyon gyenge Dilbert-epizód. Emellett SF-nek is csak nagy jó szándékkal mondható

3/10

Varga Bálint Bánk: 15 nap semmi (Új Galaxis 14, 178-186.)

- A fej nélküli ember története érdekes és bizarr, már ez elég a novellához. A jelenség leírása, pár kósza gondolat a világról, és egy csöppnyi egzisztenciális válság élvezhetővé és érdekessé teszik az írást. Nem rengeti meg a világot, de ügyes darab, az írásmódján lehet még csiszolni.

6/10

Valyon Tamás: Jogában áll... (Új Galaxis 15, 82-93.)

- Az alapfelállás kicsit A pusztító című filmre emlékeztet: egy klasszikus zsaru az utópiában. A szembenállás adja magát, és a szerző ezt minden módon be akarja mutatni, ami picit talán túl sok. Emellett jócskán túlírt, több fölösleges kitekintéssel. A záró képsorok viszont kellemes ívet kölcsönöznek a történetnek.

6/10

Zsoldos Péter-díjra jelölt novellák 2010, Part IV.

A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.

Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.

Lovas Lajos: Nagyarcúak (Galaktika 233, 64-70.)

- A novella ígéretesen kezdődik, de a fő konfliktusforrás semmi újat nem tartogat. A múlt és a jövő összevetése és az ebből fakadó komikum jó, bár engem nem érintett meg. A befejezés sem valami erős, igazából ez az a fajta írás amihez hangulat kell. Sokszor olvastunk már ilyet, így nem nevezhető kiemelkedőnek.

6/10

Lovas Lajos: Őrangyalok (Galaktika 236, 56-60.)

- A novellának vannak vicces részei, pl. az apa karaktere, és az alapötlet (egy dinoszaurusz a kertvárosban) sem lenne rossz, de valamiért nem működik. A mű két szintje pedig - a csintalan "őrangyalok" és a kertváros - túlságosan is elkülönül hangulatilag, de ez lehet csak számomra tűnt így. Aki fogékony az ilyesfajta humorra az bizonyára értékeli.

5/10

Martin Máté: Bukott Gedeon (Új Galaxis 15, 28-35.)

- A novella egyetlen erénye az ötletes szerkezet (újsághírek, jelentések stb.) Ezen kívül azonban semmit nem tartalmaz, ami kiemelkedővé tenné, ez egy sokszor megírt összeesküvés-elmélet meglepetések nélkül.

5/10

Maruzs Éva: Ennyi? (Új Galaxis 15, 124-125.)

- Kellemes kis történet, egyfajta sajátos "Mechanikus narancs" - avagy a tökéletes világban is léteznek tökéletlenek. Az elbeszélő nyelvezete itt jól veszi ki magát, természetesnek hat. Szórakoztató, de nem váltja meg a világot.

6/10

Mayer István: Élők (Galaktika 237, 68-82.)

- Ez egy nagyon okos novella egy briliánsan kitalált tudományos problémával a középpontban. Bár az alapkonfliktust a sci-fiben jártas emberek ki tudják találni, a csavar mégis remek és váratlan. A nyelvezete gördülékeny, nagyon jól épül fel az egész szöveg. A főhős karaktere is hihető, reakciói jól ábrázoltak. Kimondottan egyedi és erős novella.

9/10

Nemere István: A háború 11-kor kezdődik (Kétszázadik antológia, 19-31.)

- Ez egy ezerszer megírt történet, ami ráadásul még középszerűen is van tálalva. A lassan hömpölygő szöveg unalmas és monoton, a szereplők pedig egyszerű rongybabák. Semmi nincs benne, ami élvezetessé tudná tenni.

3/10

Simanovszky Zoltán: Felelősség (Új Galaxis 14, 105-124.)

- A jól ismert időparadoxonos történet kicsit "12 majom" beütéssel. Csöppet hosszabb a kelleténél, de az apa-fiú viszony belekeverése a történetbe jót tesz a novellának. Nem ütős, de jól kitalált írás.

6/10

Somlai Nóra: A farmer és a lányka (Kétszázadik antológia, 193-196.)

- Van benne potenciál, de sajnos megragad a harminc évvel ezelőtti sablonoknál. A csattanó nem hozza el a kívánt katarzist, sőt, semmi különöset nem vált ki. Azonban legalább a nyelvezetével nincsenek nagyobb gondok.

5/10

Surman Erzsébet: Töltények (Új Galaxis 15, 142-152.)

- Az utópia összeomlásának ábrázolása érdekes és jól végigvitt. Azonban a vége zavaros és nehezen értelmezhető, főleg a "töltények" szerepe (kissé öncélú meghökkentésnek érzem). Emellett túlírt, és túlságosan szétszabdalt novella.

5/10

Sümegi Attila: Animus (Új Galaxis 14, 75-85.)

- Érdekes ötlet, ha hard SF-ben fejtené ki, sokkal jobban ülne. Így hogy keveri a klasszikus SF elbeszélésmódját (és szövegstílusát) ezzel a kvantummechanikai ötlettel nem éri el a kívánt hatást. Pedig rengeteg potenciál van benne, és talán az eleje is túl hosszú lett, rövidebben, feszesebben erősebb lett volna.

7/10

Sümegi Attila: Zsákmány (Galaktika 229, 64-65.)

- Kellemes stílusban megírt kis skicc az eljövendő napokról. A hazai íz kiemeli a novella furcsaságát, erre jól játszik rá a szerző. A különféle ötletek - sivatag, városkomplexumok, vallás - jól adagoltak. Egy hosszabb írást is megért volna, így sajnos a rövidsége miatt elvész az ereje.

6/10

Zsoldos Péter-díjra jelölt novellák 2010, Part III.

A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.

Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.

Kasztovszky Béla: A felvonó (Metagalaktika 11, 130-135.)

- Az egész novellán érződik, hogy vagy harminc éves. Ami működött régen (lásd a szerző korábbi írásait, mint pl. a Fehér kör címűt) az most már nem. Az ötlet maga nem rossz, még  élvezhetetlennek sem nevezném, de a túlzottan töredezett, néhol az érthetetlenség határát súroló elbeszélés a mű értékének rovására megy. Többször elvesztettem a fonalat, néhol pedig egyszerűen feleslegesnek éreztem bizonyos szövegrészeket. A legfurcsább, hogy a szerző elnézést kér a régies kifejezésekért (biztos a marxizmusra meg az elvtársra gondol), de a baj nem ezekkel van sajnos.

5/10

Kasztovszky Béla: Gyógynövények (Kétszázadik antológia, 49-54.)

-  Ez a mű bár tavalyi, mégis olyan, mintha a hetvenes években íródott volna. Az időutazást nem ábrázolja semmilyen új aspektusól, semmilyen eddig nem látott történetet nem mondd el, gyakorlatilag egy sokszor olvasott történetről beszélhetünk. A szöveg ugyan valamivel egységesebb, de itt sem érthető minden tökéletesen. Sajnos a modern novellák mellett ez nem elég.

4/10

Kánai András: Bábel folyói (Kétszázadik antológia, 67-77.)

- Alapvetően egy kellemesen megírt novella, az ötlet maga nem újkeletű, de a megvalósítás egyedinek mondható.  A szöveg stílusa illik a történethez. Itt-ott vannak kisebb bicsaklások, de egészében véve ez nem szembetűnő. A műben szereplő egyfajta keretes szerkezet is jól van felépítve, a végecsattanó hiteles és jól előkészített. Egyedül a főszereplő jellemének felépítésére lehet panasz, egy ilyen történetnél sokkal jobban ki lehetett volna fejteni motivációit, így egy kicsit csorbult a mű mozgatórugója. Mindazonáltal kellemes modern hangvételű science fiction.

7/10

Kánai András: Hamu (Hipergalaktika 3, 144-153.)

- Több SF ötlet összegyúrásából született írás. A részek visszafelé történő számozása talán az információadagolás irányát mutatja, talán visszaszámlálásként funkcionál. Mindenesetre személy szerint ezt nem tartom szükségesnek, de nem zavaró. A főszereplő személyes konfliktusa és az arra érkező válasz, ill. hogy a szerző a makro és a mikro konfliktust összekapcsolja egy jól sikerült írást eredményez. Ugyan nem rendelkezik akkora csattanóval, de mégis megnyugvást ad a novella végére. A tudományos probléma pedig kellően körüljárt, végiggondolt.

8/10

Képes Gábor: Gyakorlati út a pedagógiához (Hipergalaktika 3, 108-11.)

- "[...] valaha én voltam a Világunió, Budapest, sőt az egész Telep legnagyobb [...] " - ezt véleményem szerint fordított sorrendben kellene, a legkisebbtől a legnagyobb felé. Maga a novella egy középszerű írás, nem kimondottan új ötlettel, a megvalósítás egyedi akar lenni, de ez sokszor inkább erőltetetten veszi ki magát. Az egyetlen pozitívuma a novellának a riporter tudatlanságán való élcelődés, mely azonban nem okoz maradandó élményt.

5/10

Kovács T. Mihály: A Kazinczy-gép (Metagalaktika 11, 182-187.)

- A kezdeti ígéretes felvezetés után a mű egy lassú tankönyvelmesélésbe fordul, ahol nyelvészeti érdekességeket és a nyelvészet tudományának alapjaival ismerkedhet meg az olvasó. Szó mi szó, a magyarázást jól teszi a szerző, de ez teljesen idegen az elbeszéléstől. Pláne ha a beszédtől idegen stilisztikai megoldások tűnnek fel, pl. élőszóban nincs zárójel. Kötőjellel érzékelhette volna tökéletesen a beékelést. Engem egy idő múlva untatni kezdett a „tananyag”, de ez annak is lehet eredménye, hogy van ezekről a dolgokról némi fogalmam – ill. sosem szerettem a „kérdez-felelek” típusú tanító történeteket. A cím és a hozzá kapcsolódó mű végi csattanó pedig teljesen lóg a levegőben a nyelvi tanítás mellett. A csattanó nem ér el semmilyen hatást, nem okozott katarzist.

5/10

Kovács T. Mihály: A miniszterelnök-jelölt (Kétszázadik antológia, 105-116.)

- Politikai novella, mely inkább illik egy középszerű talk-showba mint egy SF kötetbe. Maga az ötlet nem lenne rossz - a politizáló MI -, de kliséhalmaz az egész novella, és főleg politikai klisék. Semmi különleges nincs a novellában, ami egy átlagos viccben ne lenne benne. Emellett a szerző a szánkba rágja a dolgokat, ami nem épp a legjobb írói fogás.

4/10

Kovács T. Mihály (Michael T. Cricket néven): Roncs a patakban (Hipergalaktika 3, 164-169.)

- Semmi különös nincs a novellában, egy középszerű nyomozós történet, amiben a nyomozást sem látjuk. Az olvasót nem sikerül érdekelté tenni a rejtély kiderítésében, érdektelenné válik a novella. Ráadásul  a azt az érzetet kelti a szerző, mintha előbb lett volna meg a gyilkos és a bizonyíték, aztán találta volna ki hozzá a nyomozást. Írástechnikailag sem emelkedik ki novella.

4/10

László Zoltán: Párhuzamosok a végtelenbe (Metagalaktika 11, 170-176.)

- A szerző pár mondattal és a hangulattal festi meg az alternatív valóságot, és ezt remekül is csinálja. Maga a sztori nem tartalmaz sok érdekességet, bár jól kombinálja a különböző ötleteket (alvó ügynök, alternatív világok, űrutazás stb.) A mű vége kicsit gyengére sikerült, itt elsősorban a narrátor patetikus zárszavára gondolok, mely ugyan grandiózus végkicsengést akart kölcsönözni a műnek, de célt tévesztett. Kellemes viszont a néhol sztorizgató elbeszélésmód és a különféle kikacsintások. Jól ábrázoltak a főhős lelki folyamatai is.

8/10

László Zoltán: Temetői járat (Kétszázadik antológia, 137-150.)

- Egy érdekesen induló novella, ami sajnos nem váltja be a kezdeti reményeket. Az alapötlet jól kidolgozott, a mellékszál (terristák) is ötletes, de hiányzik a mű végéről a katarzis. Az őrült személy belső világa még mélyebb bemutatásért kiált, sajnos a cselekedetei és a külvilág reakciói sincsenek elég hitelesen ábrázolva.

6/10

Zsoldos Péter-díjra jelölt novellák 2010, Part II.

A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.

Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.

Dávid Attila: A Naprendszer újrafelfedezése (Új Galaxis 14, 152-153.)

- A klasszikus sci-fi író klisé átfordítása. Ez sem új ötlet, de legalább jól vezeti fel. Azonban a novella a csattanójánál többet nem ér, ami viszont engem nem győzött meg.

4/10

Dragomán György: Döghecc (Galaktika 230, 50-61.)

- Élvezetes kétszereplős darab szörnyekkel, amiket nem látunk, de elképzelünk. A kevésbé eredeti ötlet - ember-szörny párviadal - érdekesen és újszerűen van tálalva. Ugyan a főhős szemszögéből látjuk a dolgokat, mégis a szerző sok mindent meg tud mutatni közvetetten is. Kellemes a stílusa, és a hangulata is jól elkapott. Bár a szöveg mintha csak kelléknek használná a sci-fit, ez egyáltalán nem zavaró, sőt, jót is tesz neki, hogy nem bonyolódik bele a háttér magyarázatába. Jól összerakott kis írás.

9/10

Dragon György: A 463-as hiba (Hipergalaktika 3, 40-46.)

- A novella ötlete egészen jó, és a szerző képes ezt kellemes stílusban megírni. Egyszerre könnyed és SF-esen hard, jó ötlet volt a kettős nézőpont alkalmazása. Látszik, hogy a szerző ügyelt a logikai sorra, minden az előző eseményből következik, nincsenek "deus ex machinák", amik elronthatnák az élvezhetőséget. Egyetlen szépséghibája a keret feleslegessége, enélkül is tökéletesen el lehetett volna mondani a sztorit - bár a novella végén a szerző felvillantja a "nanók" egy másfajta alkalmazását, mely akár egy disztópikus művet is indukálhatna, de ebbe értelemszerűen nem megy bele a szerző.

8/10

Dusan Lechky: Azonosság (Új Galaxis 15, 134-138.)

- A csak párbeszédekből felépülő mű (mely így nem epika, hanem dráma) szövege érdekes módon változik, egyfajta keretbe foglalja a "gyors" párbeszéd a lassú monológot. Azonban a mű konfliktusa érthetetlen, nem megalapozott, a gyerek karakterének változása túlságosan hiteltelen. Emellett az írás semmi többlettel nem rendelkezik, ami kiemelné.
4/10

F. Tóth Benedek: Hiszed vagy nem (Kétszázadik antológia, 243-252.)

- Különböző "SF-vallás" elemek keverése, de egyiket se emeli ki, így elsikkad mindegyik. A stílusa hullámzó, néhol kimondottan élvezetes, máskor lassú és unalmas. Semmi különlegeset vagy egyedit nem tud felmutatni, megmarad középszernek.

5/10

F. Tóth Benedek: Nullák meg egyesek (Hipergalaktika 3, 134-137.)

- Először egy megjegyzés a szerkesztőnek: "Ezek miatt senki lehet biztonságban" - itt hiányzik egy sem, erre a szerkesztő ügyelhetett volna, ha meg nyomdahiba, akkor elég zavaró. Maga a novella egy morális problémát helyez a középpontba, de nem képes eléggé "ütni." A főhős döntésével ugyan egyetértünk, de nem értjük meg. Nem muszáj fölvázolni a szereplő lelki világát, de a döntéseket, főleg mivel ez a konfliktus forrása, magyarázni kell, vagy érthető[bb]en előadni. Nem világos továbbá a "virtuális valóságokban találkozhatunk" ötlet sem. Stilisztikai vonatkozás: a "..." túlzott használata nyelvtani funkciója miatt - értsd: megakasztja a gondolatot, továbbgondolásra, szünetre késztet - itt szakadozottá teszi a szöveget, ami más folyamatos szövegrészekkel összekapcsolva a novella egészének "egyensúlyvesztését " eredményezi, amire rövid műveknél kimondottan ügyelni kell.

5/10

Galántai Zoltán: Aszterión háza (Kétszázadik antológia, 271-180.)

- Egy mitológiai történet modernizálása, semmi extrával. A háttérben felbukkanó "újvallások" és azoknak a társadalomra gyakorolt hatása sokkal érdekesebb, de éppen ezekről nem kapunk képet. Sajnos a novella semmilyen egyediséget nem vonultat fel.

4/10

Galántai Zoltán: Az éjszakára nyíló ablak (Galaktika 230, 80-86.)

- A szerző egy nagyon érdekes világot épít fel félszavakból, egy érdekes ötletet kanyarít mellé és mindezt kellemes stílusban tálalja. A fantasztikum rajongói kellemesen bizsergető érzést fedezhetnek fel olvasás közben. Remekül adagolja az információt, az elsőre feleslegesnek tűnő gondolatok is a helyükre kerülnek a végén. Talán az utolsó gondolatok lettek elsietve, de ettől függetlenül ez egy erős írás. Modern fantasztikum, mely kibővíti az SF értelmezését, egyszerre alternatív SF, hard SF és a ma divatos steampunk világképet is beemeli. Kimondottan egyedi és ötletes.

9/10

Hantos Norbert: A matematikus démona (Új Galaxis 15, 125-132.)

- Egy félig hard-SF, félig soft - értsd: lelki folyamatokkal foglalkozik. Jól vezeti a történetet, olvasmányos a stílusa. A matematikai "szakszöveg" egészen egyedi ízt ad a novellának, ami kiemeli a tömegből. Kellemes meglepetés a keményebb SF kedvelőinek, de nem esik át a ló túloldalára, és megmarad az embernél. Legfontosabb problémáját, az ember és az elé kerülő feladatok kérdését egészen egyedi gondolatokkal vázolja fel. Jól átgondolt és ötletes írás.

9/10

Jakab R. József: Dühödt vizek mélyén (Galaktika 229, 68-69.)

- Érdekes lelki történet, de semmi nincs benne, ami kiemelné. Talán nagyobb terjedelemben tudna valami pluszt nyújtani. Mindenesetre érzékletes írás.

6/10

K. Varga Beáta: Szemünk fénye (Galaktika 235, 50-53.)

- Okos és megrázó történet. Kellemes a stílus, jól van felépítve. A konfliktus forrása elég egyedi, a feloldás pedig következetes és borzongató. A főhős ábrázolása jó, nem esik egyik végletbe sem (értsd: nem mélyed el túlságosan és nem is válik sablonná), lelki folyamatai is indokoltak. A világ jól összerakott, a nyelvezete pedig olvasmányos.

7/10

Zsoldos Péter-díjra jelölt novellák 2010, Part I.

A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.

Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.

Antal József: Olvasóterem (Metagalaktika 11, 178-180.)

-  Érdekes ötlet az emberiség mint szerves könyvtár bár nem eredeti, de ezt maga a szerző is leírja a novellában. Viszont az az érzésem, hogy a téma nem lett eléggé kifejtve. Sok kérdésre nem kapunk magyarázatot (pl. hogy működik ez a könyvtár), és több helyen csak zavaros odavetéseket kapunk. Bár megemlíti a fejlődésre gyakorolt hatását, ennél tovább azonban nem megy, pedig talán kellene. Stilisztikailag semmi különös nincs a novellában, bár jelentkeznek néha zavaros stílustörések (az elnök gondolatai kontra az idegen magyarázó monológja).

6/10

Antal József: Távlatok (Kétszázadik antológia, 203-212.)

- Mintha a szerzőnek lett volna fél tucat SF világ a fejében, viszont egyikhez sem tudott kitalálni megfelelő cselekményt. Ez a többszörös keret ugyan egyszerű megoldás, mégsem jelent semmi pluszt. Stilárisan itt sem kapunk semmi többletet, a különféle "szövegszintek" megkülönböztetésére  sokkal inkább a tipográfiai módszereket (félkövér, dőlt stb.) használja a szerző, nem pedig a stílust.

4/10

Antal József: Vénuszlakók - A kutya (Galaktika 231, 22-32.)

- A novella szerkezete ugyan nem indokolt - hisz maga a szerző is eltér tőle a sztori előrehaladtával -, mégis kezdetben üdítően hat. Azonban a címszereplő (a kutya) problémájára - a novella első részében felfestett konfliktusára - nem kapunk kielégítő választ, a történet elkanyarodik és nem is igazán foglalkozik többet vele. Ezzel nincs baj, de akkor ne helyezze a kutyát a novella középpontjába - a cím esetleges metaforikus jelentése nem értelmezhető. Bár ez esetben a főhős lelki vívódását lehetett volna megtenni középpontba, ez nem történik meg. Ugyan a szerző igyekszik érzékletes képet festenie a főhősről - ami néhol sikerül is -, túl keveset szentel a belső problémára. A stílus egyenetlensége néhol zavaró - a pátoszos szöveg a bolygóformálásról kontra a viccelődő párbeszédek -, a szereplők beszédstílusa több helyütt indokolatlanul megtörik ill. nem veszi jól ki magát (pl. az alapítványi toborzótiszt esetében).

6/10

Bihari Péter (Peter Sanawad néven): Hiba a csillagokban (A Sors kereke antológia, 323-236.)

- A Csipkerózsika modern változata (enyhe "lemi" űrmesei után-érzettel). A központi "tudományos" probléma, a "Szaturnusz kizökkentése" és annak hatása sokkal hamarabb összeáll az emberben, mint ahogy az ildomos lenne egy ilyen rövid írásnál. Jobb csattanót is ki lehetett volna hozni az ötletből. A naplóforma itt jól veszi ki magát, funkciója van. Viszont maga az ötlet és a történet túlságosan is ismert, nem sikerül egyedi tartalommal megtölteni, nincs meg az újdonság hatása, ami manapság az SF olvasóknál a legfontosabb elvárás.

5/10

B. Kósa Katalin: Tranzit (Új Galaxis 15, 68-71.)

- A klasszikus "álom vagy valóság" szituáció, annak egyedinek szánt de valójában sablonos formája. Az írásnak nincs se cselekménye se feloldása, mindössze egy lehetőséget (egy egyén lehetőségét és egy novella lehetőségét) fest fel, semmi több. Ez számomra kevésnek bizonyult. Emellett érdemes elgondolkodni azon, science fiction-nek lehet-e ezt értelmezni.

4/10

Bolyki Tamás: Osztálykirándulás (Galaktika 229, 66-67.)

- A novella egyetlen erőssége az elbeszélésmód (E/1, szellemes kitekintések és világábrázolás ). Túl rövid ahhoz, hogy bármit is elérjen, mindössze egy hangulatot fest fel, semmi több. Apró érdekesség a "hungarista" képének átértelmezése.

5/10

Bukros Zsolt: Az utolsó esély (Új Galaxis 14, 66-67.)

- Jól adagolt történet, talán csak az elején lett hosszan vagy rosszul adagolva az információ, ami lelassítja a rövid novellát. A csattanó nem eget rengető, de jól van lezárva, hagy neki megfelelő kifutást.

5/10

Bukros Zsolt: Szégyen (Új Galaxis 15, 22-27.)

- Ez egy egészen jól megírt novella. Ötletesen világábrázolás, jól adagolva. Stilárisan is megfelelő, viszonylag egységes. Jól építi fel a főszereplő lelkivilágát, a konfliktust és a mögöttes hátteret. A csattanó is jól van előkészítve, egészen a novella végéig nem tudatosul az olvasóban, mit is lát maga előtt. Egyetlen szépséghibája a Kennedy-Obama párhuzam volt, mely túlságosan sablonos egy ilyen novellához. Összességében azonban nem túlságosan zavaró, hamar túl lehet lendülni rajta.

8/10

Bukros Zsolt: Kagylópénz (Új Galaxis 15, 74-81.)

- Bár a novella hosszabb, a mondandója rövid. Kellemes stílus, nem túl eredeti ötlet kiszámítható csattanóval. Egyszer olvasható középszer.

5/10

Burger István: A projekt (Kétszázadik antológia,  307-314.)

- Jól ismert SF klisék halmaza, nem kellően összegyúrva. A párbeszédekre épülő információátadás egyik negatív példája, emellett a szövegek is gyengék. Az "átellenes világ" ötlete ugyan tartogat magában lehetőségeket, a szerző azonban nem tud élni velük. Ez a mű végére szánt csattanó sikertelenségében látszik. A szerző nem képes egy hard-SF témát megfelelően körüljárni, megragad a középszerű megvalósításnál és ötleteknél.

4/10

Burger István (Tom Anderson néven): Kocsmai történet (Galaktika 232, 40-42.)

- Sem az ötlet, sem pedig a megvalósítás nem egyedi. Rengeteg "kocsmai történetet" olvashattunk már, és ez nem az egyediek közé tartozik. Noha a Faust név említése már a mű elején lerombolja a mű "csattanóját", a Blake név még reményt kelthet a műveltebb olvasókban - feleslegesen. Maga a mű végét pedig kimondottan gyengén valósította meg a szerző (a fénykép kihullása a tárcából).

4/10

A gyémántcsiszolás helytelen formája - Székelyhidi Zsolt: Jega Jade

Leszögezném, hogy jelen írás nem tekinthető teljes értékűnek. Ennek az az oka, hogy a bejegyzés szerzője – aki most valamiért szükségesnek érzi, hogy egyes szám harmadik személyben beszéljen magáról – közel sem olvasta jelen regény, a Jega Jade egészét. Nagyjából a felét, 150 oldalt tudhat maga mögött, de összességében meg merem kockáztatni, hogy a feldolgozott szöveg ennek töredéke.

De kezdjük mindjárt az elején. A történet nagyjából a következő: a távoli jövőben az emberiséget elpusztította egy agresszív idegen faj. A megmaradt kevés túlélő más, barátságosabb idegenek segítségével újra megpróbálja felvirágoztatni a civilizációt. Ehhez több különböző kolóniát készülnek létrehozni, génkezelt gyerekekkel és az azokat nevelő borgokkal. Az első ilyen kolónia az An Illió nevű holdon létesülne. De csak létesülne. Ugyanis mikor a keltetőcsomagok és a borgok földet érnek, egy ismeretlen erő megtámadja őket, és elpusztítja a teljes tábort. Erről a kolonizációt elindító emberek mit sem tudnak, hisz amint kilőtték csomagjaikat, tovább állnak más potenciális rendszerek felkutatása céljából.

A kolónia egyetlen túlélője véletlenül épp a telep leendő vezetőjének kijelölt Jega Jade, aki nem mellesleg az emberek királynőjének egyetlen természetes módon fogant gyermeke. Jade egy borgnak hála átvészeli a kezdeti nehéz időszakot, és a tábor felszereléseinek köszönhetően hamarosan egyedül is képes lesz boldogulni. És erre szüksége is van, hisz amellett, hogy a hold rengeteg veszélyes élőlénynek ad otthont, egy másfajta ellenséggel is szembe kell néznie. Több száz évvel ezelőtt ugyanis az őshonos civilizáció szörnyű polgárháborút élt meg, és a rejtőzködő túlélők még mindig ki akarják irtani a másik felet robothadseregeikkel.

Maga az alaptörténet nem tekinthető sablonosnak, hisz megpróbálja új oldalról felhasználni a sci-fi toposzokat – robinzonád, posztnukleáris világ, a pusztulás ellen küzdő emberiség. Azonban ezt egy sajátos világba helyezi: itt istenek vannak, nagyhatalmú lények, már-már hallhatatlan idegenek. Ez a könyv nem SF, hanem űrfantasy. Amikor sorolta a legendás fajokat és hasonlókat, szinte már vártam, mikor hangzik el: „…és volt egy ősi nép, a Dúnadánok.” De nem ez a legnagyobb probléma vele. A gond az, hogy hihetetlen módon túlírt. A szerző néha nem rest fél oldalon keresztül érdektelen információk garmadáját zúdítani az olvasó nyakába. És ezt minden oldalon eljátssza. Újra és újra. A szövegre talán a dagályos a legjobb szó: mintha egy XIX. századi romantikus (itt művészettörténeti fogalom, mielőtt valaki félreértené) regényt olvasnánk. Bevallom őszintén, ezt a könyvet is bakugrásokkal olvastam: voltak olyan oldalak, ahol csak a bekezdések első sorait olvastam el. Ami szép az egészben, hogy így sem estem el semmilyen fontos információtól. És azt hiszem, itt kell szót ejteni az illusztrációkról. Valahol azt olvastam, hogy a kiadónál nem gondolhatta senki komolyan, hogy ezek a képek szépek. Szerintem sem. Tudom, hogy ez eredetileg képregénynek készült, meg hogy manapság a „nem hagyományos” rajzstílus a divat, de ez mégiscsak túlzás. A képek olyannyira – elnézést a szóért – csúnyák, hogy nem egyszer egyszerűen átlapoztam a képpel szemközti oldalt, hogy ne keljen látnom. Erre mondtam valakinek: a képek serkentik az olvasót, hogy minél gyorsabban végezzen az adott oldallal. Plusz, nem csak hogy nem szépek a képek, de eléggé szemérmetlenek. (Nem vagyok hajlandó képet bebiggyeszteni a blogomba, no way!) Ezt a könyvben is megfigyeltem: hősnőnk ruhátlanul jár-kel, csak egy csizma van rajta. Ezt többször is kihangsúlyozzák nekünk, a szerző meg a rajzoló. De ezt miért kell? Eleve logikátlannak tartom, hogy Jade így mászkáljon. Az meg a másik, hogy a leírások szinte az erotikus regény határát súrolják („[…] mellei túlcsorduló, zamatos gyümölcsökké érnek, lapos, izmos hasa két oldalán kirajzolódnak a medencecsont által megírt ívek, combjai hátul, ha lehet, még gusztusosabb, feszes popsiba torkollnak, az arc pedig egzotikumaival maga a kívánkozó tüzesség.” 132). Nincs nekem bajom a meztelen női test leírásával, sőt, a szexszel sem, ha annak van értelme. De itt eléggé kilóg a lóláb, főleg úgy, hogy ha az ember kinyitja a könyvet, egyáltalán nem a fentebb lefestett szépség képét látja.

Az egész könyvet mintha tizenéves szerepjátékosok írták volna. Egyszerűen nem tudom komolyan venni, mert ha komolyan veszem, elszörnyedek. Arról ne is beszéljünk, hogy a történet első részeiben felfestett „gyerek fejlődésétől” a falnak tudtam volna menni. „Finom valami” meg „meleg valami” – mint egy gyengébb epizód a Fecsegő tipegőkből. Ez már nekem sok.

Végül egy jó tanács a szerzőnek: ne használjon jelen időt elmesélésnél. Egyrészt az olvasó nehezebben áll rá, másrészt maga az író is könnyen kiesik belőle. Elhiszem, hogy képregényes fejjel a jelen idő logikusnak tűnik – hisz minden egy adott képkockában, „most” történik – de epikai szövegeknél a jelen idő ritka. Lehet vele próbálkozni, nem arról van szó (hisz épp én prédikálok a stiláris újításokról), de ebben az esetben valahogy nem adott pluszt az egészhez.

Persze vannak a könyvről pozitív vélemények itt és itt. Én elhiszem, hogy nekik tetszett. Ehhez már hozzászoktam - túl finnyás vagyok.

Itt jegyezném meg, hogy ahogy elnéztem a Kossuth Kiadó eme pályázatának győzteseit, a kiadó merényletet követett el olvasói ellen, és egyszersmind lejáratja az igényes science fiction-t és fantasy-t, valamint az ezeket olvasókat is. Szégyellheti magát, akinek köze volt a kiadónál ehhez a pályázathoz (most kivételesen nem a szerzőkre gondolok). Továbbá bosszant, hogy az emberek az SF-et az űrfantasy-vel azonosítják. (Nem is beszélve arról, hogy egy SF díjra jelölik ezeket. ) De hát nincs mit tenni, amíg a Jega Jade-hoz hasonló írások jelennek meg SF címke alatt - és miért ne jelenhetnének meg? - addig ezzel kapcsolatban nem fog változás bekövetkezni.