2018. január 10., szerda

The Dune Encyclopedia

Nemrég fejeztem be a Brian Herbert és Kevin J. Anderson által jegyzett Dűne folytatások közül az elsőt, A Dűne vadászait. Amint sikerül elolvasnom a következő kötetet, A Dűne homokférgeit, meg fogok róluk emlékezni itt a blogon. Most viszont ennek az olvasásnak az apropóján egy másik érdekes, a Dűnéhez kapcsolódó könyvet szeretnék röviden bemutatni, ez pedig az 1984-es The Dune Encyclopedia (TDE).

Az Encyclopedia sok szempontból érdekes kiadvány. Kezdjük ott, hogy maga Frank Herbert nem írt egy előszón kívül semmit ehhez az amúgy cirka 500 oldalas kötethez. Az egészet egy 43 főből álló szerzőgárda állította össze Dr. Willis E. McNelly irodalomprofesszor összefogásával. Sajátos kerettörténetet is kreáltak a TDE-nek: az egészet belehelyezték a Dűne világába. Akik olvasták A Dűne istencsászárát, azoknak ismerős lehet II. Leto (a három és félezer évig uralkodó istencsászár) titkos gyűjteménye Dar-es-Balatban. A könyv bevezetőjében pedig McNelly, mint Hadi Benotto (a Dűne regényekben említett archeológus), azt írja, az Encyclopediát ezek alapján állították össze, így ez egyfajta "világon belüli útmutatóként" is értelmezhető, a szócikkek szövegezése és szóhasználata is illeszkedik a herberti univerzumhoz. (Publikálási dátuma is van: Liga után 15.540, több mint 1800 évvel II. Leto halálát követően.)

A könyv ennek ellenére soha nem volt valóban része a "hivatalos" Dűne ciklusnak. Ugyan McNelly Herbert jó barátja volt, és az író maga alapvetően pozitívan állt hozzá a projekthez, de már a kötethez írt előszavában is úgy fogalmazott, a Dűne titkainak "feltárását" megtartja saját feladatának. A TDE az első négy Dűne regényben foglaltakból merít, így az alkotók nem tudtak azokról az információkról, amiket Herbert az Encyclopedia készítése közben már kitalált a készülő ötödik Dűne regényhez. Ezzel persze önmagában nem lenne semmi probléma, ha McNelly-ék könyve megmarad az ismert "tényeknél", azonban a készítők ennél tovább mentek.

A TDE ugyanis azon túl, hogy a könyvekben található szereplőkről, szervezetekről (mint a KHAFT vagy a Liga) és fogalmakról, eszközök és egyebekről (kriszkés, mentát, melanzs etc.) kigyűjti és összerendezi az információkat, azokat ki is egészíti. Így például a különböző szervezeteknek komplett történetet kerekítenek, felépítéssel, hierarchiával stb. (Pl. külön szócikket kaptak a sardaukar egységek.) De azon túl, hogy kiteljesítik a szócikkeket, egészen új dolgokat is megalkottak a TDE szerzői. Például az egyik személyes kedvencem, amikor a II. Leto által feltámasztott több tucatnyi Duncan Idaho gholák (klónok, akik rendelkeznek elődjük emlékeivel) közül elég sokról írnak. Akad itt olyan, akinek nem sok minden adatott meg (gyakran rövid és erőszakos) élete során, olvashatunk a Bene Tleilax (a gholák "gyártójának") és az istencsászár kísérletezgetéseiről, például a női testben visszahozott Idaho gholáról vagy a homoszexuális gholáról, hadvezérről és ezer gyermek apjáról, lojális gholákról és árulókról. Ennél persze talán nagyobb elszakadás a herberti eredeti könyvektől, hogy miközben a TDE kifejti a Butleri Dzsihád történetét, okát és következményeit, megteremti annak központi figuráját, Jehanna Butlert is, akinek elég nagy szócikket szenteltek a készítők - holott Herbert könyveiben nincs szó róla.

Egyébként nem Jehanne az egyetlen ilyen kitaláció. Olvashatunk az első császárról, a Holtzman-erőtér megalkotójáról, megkapjuk az Impérium uralkodóinak listáját (úgy értem, a teljes listát, a teljes tízezer évről), olvashatunk ősi Atreidesekről (róluk is kapunk egy szép listát) és olyan alakokról a Dűne történelméből, mint a Liga megalapítója vagy híres Bene Gesseritek. És természetesen a regényekből ismert szereplőkről is komoly szócikkeket kapunk (bár pl. Paul Muad'dib Atreides esetében a szöveg megjegyzi, hogy vannak ennél sokkal jobb életrajzok is, amik komplexebben foglalkoznak a Kwisatz Haderach életével és hatásával). Ami pedig igazán jópofává teszi a dolgot, azok a portrék:

Paul Atreides, Lady Jessica, Alia Atreides
Chani, Leto Atreides (Paul apja), Vladimir Harkonnen báró

Nem minden szereplőről kapunk portrét (II. Letót például ne keressük), de akad még pár érdekes illusztráció (pl. az ornitopterről, Arrakeenről, a balisetről), amiket akkor is érdemes átböngészni, ha némelyik kicsit gyerekes rajzra hasonlít.

Szóval akit érdekel a Dűne világa, annak kifejezetten ajánlatos, hiszen tényleg nagyon sokszínű kötetről van szó, a Bene Gesserit felépítésétől és történetétől kezdve a gallach nyelven, az Impérium költészetén és az Arrakis naprendszerének leírásán át a zenszunnik vándorlásáig mindenféléről olvashatunk szócikket. Természetesen a készítők jó előre felkészültek rá, hogy egy ilyen munka nem lehet teljeskörű (a jövőbeli Dűne kötetek miatt kifejezetten nem). Már a bevezető felhívja a figyelmet, hogy az Encyclopediát összeállító tudósoknak mennyire nehéz dolguk volt, és hogy nem egy teljes, minden igényt kielégítő kiadvány létrehozása volt a céljuk, hanem hogy képet adjanak az Atreides korról. Mint McNelly/Benotto írja, akadhatnak kevésbé pontos információk, hisz' II. Leto személyes anyagaiból dolgoztak, de igyekeztek a lehető legprecízebben eljárni.

Hogy mi lett a TDE sorsa? Még a publikálásának (mármint a valódi publikálásának) évében, 1984-ben megjelent A Dűne eretnekei Frank Herberttől, és folytatásával együtt néhány apróságban máris ellentmondásba kerültek a McNelly és társai által leírtakkal (de ezek nem voltak olyanok, amiket ne lehetett volna a bevezetőre hivatkozva kivédeni). Az igazi probléma Herbert 1986-os halálával következett be. Ugyanis a TDE-t hiába a Dűne könyveket megjelentető Berkley Books adta ki, az író halála után minden jog az örökséget gondozó szervezethez került, akik visszavonatták a TDE-t, és megtiltották, hogy újra megjelenjen. (Az amerikain kívül egy angol kiadás létezik, ennek a borítója látható balra.) McNelly hiába hivatkozott arra, hogy Herbert még életében tervezett közös regényt írni vele a Butleri Dzsihádról, illetve, hogy nem akar pénzt szerezni az újabb kiadásokkal, hanem az akotók szellemi termékét szeretné újra kiadásban látni, az örökösök hajthatatlanok voltak. Mindez a harc 1999-ben dőlt el végleg, amikor is Herbert fia, Brian, Kevin J. Andersonnal közösen megjelentette az első Dűne előzményregényt, az Atreides-házat. McNelly korábban bőszen hangoztatta, hogy mindenképpen meg (vissza?) akarja szerezni a TDE jogait, később viszont megjelent egy nyílt levél, amit Brian Herbert, KJA és McNelly közösen szignózott. Ebben az olvasható, hogy a TDE egy "alternatív" Dűne univerzumra hivatkozik, nem része a "kánonnak", aminek egyedüli folytatásai/kiteljesítői a később megjelenő Brian Herbert - Anderson regények. Persze ezután rögtön megindultak a találgatások, mi késztethette a hangos és elkeseredett McNelly-t, hogy ilyen élesen változtasson az álláspontján - van, aki szerint McNelly benne se volt a levél megalkotásában.

Mindenesetre a The Dune Encyclopedia azóta sem ért meg új kiadást, McNelly pedig 2003-ban elhunyt. Az interneten ugyan keringenek teljes szövegek, de a fizikai példányok ma a gyűjtők kincsei. (Én is egy online verzióból merítettem, ugyanakkor figyelve a jogi és etikai aggályokra, itt nem osztanám meg a linket, de egy sima Google keresés sokat segít.) Közben a Brian Herbert és Kevin J. Anderson által írt kötetek száma csak nő és nő, lassan nincs egy apró szeglete sem a Dűne univerzumnak, amiről ne írtak volna regényt (ezzel szerintem pedig pont az eredeti hatását csökkentik). Lehet elemezgetni, mennyi mindenben térnek el ezek a könyvet a TDE-ben szereplő kitalációktól (kezdve a Butleri Dzsiháddal), ugyanakkor egy magára valamennyire adó rajongó mindenképpen élvezni fogja McNelly és társainak Dűne variációját.

A bejegyzés összeállításában a Dűne wiki szócikkéből merítettem nagyon sokat.

2018. január 1., hétfő

Változások és sok egyéb

Igen, jó helyen jársz. Ne kattints el!

Kisebb változtatások történtek a blogon, de nem kell megijedni, mert lesz még több is.

Kezdjük ott, hogy 8 hónapja nem volt új bejegyzés a blogon - ami azt jelenti, hogy 2017-ben sikerült 1 azaz EGY bejegyzést kiizzadnom magamból. Ez is nagyon jól jelzi, hogy itt már nem ugyanúgy működnek a dolgok, mint korábban. Írhatnék Top5 jellegű poszto(ka)t, de úgy gondolom, sokkal fontosabb lenne az, ha megmagyaráznám, hova tűntem el, és mellékesen mi ez a nagy átfazonírozás. 

Re-branding folyik, kérem szépen. Legalábbis ha nagyképű vagyok, akkor így hívom. (És miért ne lehetnék legalább a saját blogomon nagyképű?)

Lehet, hogy hallottál már róla, de van a Moly.hu nevű könyves közösségi oldal, amolyan magyar Goodreads. Két éve kipattant a fejemből egy ötlet (látva a Merítés-díj nevű dolgot), hogy mi lenne, ha megszívatnám magam és még néhány embert, és csinálnánk egy évi tízes ajánlólistát az adott év SFF megjelenéseiből? Természetesen találtam is másokat (meglepően sokakat!), akik láttak fantáziát az ötletemben (innen is nagy-nagy hála, amiért nem hajtottak el azonnal, és mert remek ötletekkel járultak hozzá ahhoz, hogy egyre működőképesebbnek és összetettebbnek tűnjön a dolog). Így aztán 2016-ban először, tavaly pedig (ki nem találnád) már másodszor sikerült sci-fi és fantasy témában összehozni a dolgot, a linkeken böngészhetsz.


Viszont annyi kedves és kedvetlen hozzászólást kaptunk a nyakunkba ezzel kapcsolatban, hogy mélyen magunkba szálltunk, és kitaláltuk, hogy érdemes lenne teleszemetelni a Molyt a szabályokkal, rendezési elveinkkel satöbbi. Külön profilt is csináltunk rá, amit hárman kezelünk, itt van ni, itt találod a különböző szabályokat és elveket, meg a listákat a könyvekről. Szóval nem elég, hogy a "listázás" miatt elég sokat olvastunk, de még sokat is beszéltünk a különféle reakciókról, és gyártottuk is ezeket a tartalmakat (amiknek a kiagyalása legalább annyi időt vett el, mint a megírásuk, kétszer-háromszor megszerkesztve). Viszont mindannak ellenére, hogy néha már azt érzem, túl sok ez nekem, valahol nagyon büszke is vagyok. Tíz éve vagyok benne ilyen-olyan SF-es dolgokban, de ez az első alkalom, amikor egy ötletem szépen elkezd növekedni, és mások is látnak benne fantáziát. Jó érzés, hogy ennyi embert megmozgat a dolog, és bár még bőven van hová fejlődni, már most látom, hogy ha okosan csináljuk, pár év múlva ez a projekt valóban relevánssá nőhet a hazai fantasztikumban.

De nem csak online zajlott az élet (különösen az év második fele). Részt vettem a IX. Budapest Transzferen, ami egy irodalmi beszélgetéssorozat a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Idén a jövő volt a téma, és a sok érdekes programpont mellett helyet kapott a Férfimunka?  ̶ Női szerzők a sci-fi világában című beszélgetés, amiben egyedüli férfiként nem túl izgalmasan (bár állítólag informatívan) beszéltem én is kicsit a témáról három komoly szakmai hátterű szerkesztővel. Felvétel sajnos nem készült, de egy zanzásított beszámolót itt el lehet olvasni. Ez a téma egyébként a fantasztikumban is nagyon pörög most, és nem csak a #meeto kampány miatt. Akit érdekel a téma, az olvassa el Kameron Hurley remek esszékötetét, a Geek Feminist Revolutiont, ami egy nagyon erős könyv. Komolyan, olvasás közben én is kicsit forradalmárnak éreztem magam, holott nem is vagyok elnyomott nő, ráadásul nagyon sok más, érdekes témában is olvashatunk benne esszét. (Ha nem férnétek hozzá a kötethez, elszórva az interneten szinte mindegyik benne szereplő írás megjelent, például ez is, érdemes belekukkantani.)

Aminek viszont nagyon örülök a Transzferes szereplés kapcsán, hogy megismerkedtem a román Antuza Genescuval, aki egy nagyon közvetlen személyiség, ráadásul a román fantasztikum remek ismerője és rutinos fordítóként a nemzetközi mezőnnyel is tisztában van. Nagyon meglepődtem, hogy kérdés nélkül nekem adta a Paradox című lap egy példányát (ezt a temesvári H. G. Wells Társaság adja ki).

És ha már események: annyira megszaporodtak az SFF témájú rendezvények itthon, hogy az ember már azt se tudja, melyikre menjen el. Újraéledt a PopJak (yey!), ott volt a Transzfer, Tóth Csaba politológus SF előadásait számon se lehet már tartani, író-olvasó találkozóból meg lassan minden hétre jut egy. A hozzám hasonlók segélykiáltását hallotta meg egy kedves barátom, aki felvetette, hogy csináljunk egy SFF eseményeket monitorozó, azokat összegyűjtő oldalt. Így indult el (kicsit hosszú vajúdás után) az SFF Figyelő blog (facebookkal, mollyal, amit akartok, már csak a Google Calendar hiányzik). Én ugyan nagyon keveset veszem ki ebből a részemet, de igyekszem, hogy a jövőben ez is másként legyen.

Egyébként már csak azért sem tudtam ezzel foglalkozni, mert magam is beálltam az rendezvényszervezők közé (mintha lenne bármi tapasztalatom ezen a téren...) Nem győzök hálálkodni Gaborják Ádámnak (volt JAK elnök, egyébként a Próza Nostra oszlopos tagja), amiért kipattant az egész ötlet a fejéből és megkeresett vele. Remélem, hogy ha nem is voltál ott, de azért csak eljutott hozzád, hogy novemberben a Bem Moziban tartottuk az I. Világok Találkozása nevű "zsánerirodalmi rendezvényt" (vagyis volt ott sci-fi, fantasy, horror meg weird meg amit akarsz). Ahogyan lenni szokott, utána több kritikát is kaptunk, és hát igen, valóban nem lett tökéletes, de! De benne lenni a szervezésben és látni, ahogyan az egész alakot ölt, és hogy mennyi ember jött el, mennyire jól érezték magukat a közönség tagjai és azok is, akik a színpadon ültek, na, az mindent megért! Komolyan, nincs jobb egy ilyen után, mint hogy a résztvevők megszorítják az ember kezét és közlik, hogy tök jó, hogy ezt összehoztuk. (OK, lejövök a fellegekből.)


De tényleg, én azt gondolom, nem csak, mint szervező, hanem mint sci-fi rajongó, hogy nagyon kellett már egy ilyen itthon. Értitek, egy esemény, ami komolyan veszi magát, és tényleg komoly is. Nem akar a cosplay meg a Star Wars mögé bújva látogatókat szerezni, hanem megmondja, hogy itten bizony irodalomról lesz szó, olyanokkal, akik valóban értenek is hozzá, nem csak a haverjaink. Első perctől kezdve cél volt, hogy minél nagyobb körből hívjunk beszélgetőket, így volt, aki Szegedről jött, volt, aki Szlovákiából, volt, aki a BME-ről, volt, aki könyvkiadótól. Ezt szeretnénk még tovább vinni, még több, még izgalmasabb beszélgetőket összeszedni. Én nagyon fontosnak tartom, hogy a különféle magyar műhelyek, szakemberek, alkotók, honlapok érintkezzenek egymással, beinduljon a diskurzus. Mert van ám minden itthon, hiába sápítozik mindig mindenki, van egyetemi SF oktatás, vannak remek honlapok, remek írók, kritikusok etc., csak éppen sokszor nincsenek szem előtt, vagy nem kapcsolódnak egymáshoz. És vannak vélemények, amikből aztán viták lehetnek, értelmes, érvekkel megtámogatott viták, amik előre viszik a zsánereket. Bármennyire is azt éreztem az elején, hogy a Világok Találkozása (röviden ViTa, érted?) név olyan "iskolás", azért valahol jól leírja, ami történt. És én tökre bírnám, ha ez nem maradna annyiban, ha ez a nagy kommunikálás folytatódna. Szóval mi a szervezőkkel mindent meg fogunk tenni, hogy a jövőben folytatódjon ez a dolog, akár eseményeken, akár máshogy. Szóval figyeljen mindenki, mert lesz itt még sok minden!

(Ha nem voltál ott, akkor a beszélgetéseket meghallgathatod itten, thanks to Ekultura.hu! Én a sci-fi jövőjéről szóló eszmecserében vettem részt, de úgy érzem, mindannyiunkban sok gondolat bennünk ragadt, szóval remélem, valamilyen formában lesz ennek folytatása.)

Ja, és volt hát egy díj is, majdnem elfelejtettem! Tudom, hogy itthon nagy a díj-para, hogy de miért kapja ő? Kik adják ezt? Minek? Mi jár vele?  Ugyanakkor meg van egy díj-fétis is, hogy de legyen már díj, mert az kell! Na, akkor itt egy huszárvágás: lett díj, de nem az íróknak. Bizony, ez nem egy újabb gittegyleti plakett vagy ilyesmi. A Hexát (ami fizikai formájában egy üvegkocka, érted, hexaéder) a ViTa résztvevői adják annak, aki sokat tett a zsánerért, tök mindegy, hogy író, fordító, szerkesztő, szervező etc. Részletek emitt, én azért tartom fontosnak foglalkozni vele, mert szerintem ez is baromi jó dolog! Nagyon sokan güriznek az SFF-ért, írják a cikkeket, szervezik a találkozókat, szerkesztik a könyveket, behozzák a kortárs legjobbakat, de senki rájuk se bagózik. Néha pedig nekik is jól esik egy kis vállveregetés, ez a díj pedig pont ennyi. Egy vállveregetés, egy köszönet, hogy ennyit tettek az olvasókért. Ilyen szempontból pedig az első Hexa Kleinheincz Csillánál van a legjobb helyen. Ha nem hiszed, nézz utána, ki is ő.

Na de kanyarodjunk rá a lényegi témára, a változásokra!

Kezdjük talán ott, hogy ahogy eddig ismertétek a blogot, na, az nem lesz többet. Úgy értem, hogy könyvkritikák, könyvajánlók nem igazán lesznek. Ez egyébként a máshol megjelenő könyves írásaimra is igaz, az Ekultura.hu-ra és a Próza Nostrára is kevesebb ilyen jellegű cikket tervezek írni. Ennek egyik oka az, hogy amellett, hogy túl sok időt vesz el olyan más projektektől, amik szerintem sokkal fontosabbak lennének, még erősen korlátozzák is a mozgásteremet. Nem titok, hogy már három éve a GABO Kiadóban dolgozom. Ennek kapcsán pedig azt vettem észre, hogy ezért néha érzékeny téma, ha fantasztikus regényekről írok. Sajnos kialakult az a nézet, hogy aki kiadóban dolgozik, az a saját könyveiket felmagasztalja, a konkurenciáét pedig lehúzza. Ezt eleinte eléggé felháborító vádnak tartottam, és azzal ütöttem el, hogy aki figyeli a tevékenységemet, az tudja, hogy nem ez alapján írok a könyvekről. Ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy mégis befolyásolja a munkám azt, miről írok, viszont nem úgy, ahogyan azt sokan feltételeznék. Egyrészt a GABO könyveiről már nem is nagyon írok - eleinte próbáltam sokkal később írni, amikor már volt több vélemény az adott könyvekről, ez viszont nem működött, mert amiről nem írok azon melegében, az szép lassan elhalványul és elvész a motiváció. Másrészt nagyon ritkán írok még molyos értékelést is olyan fantasztikus könyvről, ami nem tetszett és más kiadónál jelent meg, ha pedig írok, akkor igyekszem minél pozitívabban megfogni az adott könyvet, még akkor is, ha egyébként nem volt a szívem csücske.

Ennek a deformitásnak pedig semmi értelme. Hiába törekszik az ember, aki akar, az úgyis rosszindulatot lát bele minden mondatába, és hát az olvasókkal szemben sem túl elegáns ez a dolog. Ez nem azt jelenti, hogy nem fogok írni például a Próza Nostrára Dan Simmons Olümposzáról vagy az Ekultúrára az új Peter F. Hamiltonról, vagy hogy a Molyon ne jelenne meg a véleményem minél több könyvről (akárcsak pontszám formájában is), hanem azt, hogy mivel egyébként is egyre kevésbé érzem kielégítőnek a kritika/ajánlóírást, ezért nem fogom ezt erőltetni, különösen ilyen problémás könyveknél.

Hogy mi lesz akkor a jövőben? Terveim szerint a blog sokkal lazább lesz, sokszínűbb és informatívabb. A névváltás is ezt tükrözi elsősorban: igyekszem tényleg élvezni a blogolást, és megosztani itt azt, ami valóban felkelti az érdeklődésemet vagy foglalkoztat. Amellett, hogy egyfajta véleménybloggá kívánom tenni ezt a helyet, olyan érdekességekkel vagy komolyabb témákkal foglalkozó tartalmakat szeretnék készíteni, mint amilyen a Kilgore Trout kötetről szóló, vagy a Banks kérdezz-felelek. Nyilván ehhez elsősorban elhivatottság kell, szóval nem merek én már semmit sem ígérni, de meglátjuk, mennyire fog ez nekem bejönni.


De hogy végül is miért döntöttem a névváltoztatás mellett? Az utóbbi időben egyre távolabbinak érzem magamtól azt a fajta hozzáállást, amit "acélpatkányként" képviseltem: a mindenkibe belekötős, karcos, odamondogatós oldalát a dolognak. Tíz éve még jól hangzott, hogy az acélpatkány átrágja magát mindenen és megállíthatatlan - most viszont úgy érzem, másra van szükség. Vagyok annyira nagyképű, hogy azt gondoljam, én is komolyan hozzá tudok tenni a hazai SF(F?)-hez, ennek a módját pedig jelenleg nem abban látom, hogy leírom hosszan, hogy egy könyv milyen (mondjuk, hogy borzasztó). Sokkal lazábban, sokkal nyitottabban, sokkal megfontoltabban kell hozzáállnom a zsánerhez, és azokhoz, akik ebben a közegben tevékenykednek. Ennek szellemében alakítom át a blogot és a tartalmait, és ezért hagyom hátra a régi nicknevemet. (Furcsa, hogy mennyire az ember identitásának része az interneten használt neve.) A jövőben ahol lehet, ott a saját nevemen (hogy mi az? Kattintsatok a Rólam fülre!) vagy a Spaceman Spiff nicken tervezek publikálni. (Hogy miért egy képzeletbeli kisfiú képzeletbeli alteregóját választottam névnek? Nos, ezt majd szerintem a pszichológusommal fogom megbeszélni.)

Mindemellett pedig igyekszem minél több olyan dologban részt venni, ami nem elsősorban a cikkírásról szól. Ennek remek kerete például a Világok Találkozása, de én magam is már egy ideje dolgozom egy sokkal komolyabb projekten, ami remélem, idén végre meg is valósul, ezzel pedig el tud indulni sok további tervem is.

Úgyhogy viszlát, acélpatkány, jó szolgálatot tettél nekem (és nem biztos, hogy nem fogsz még néha-néha visszaköszönni)! Viszlát, 2017, előre az új évben, új kihívásokkal, új tervekkel!


(Igen, mi mással búcsúznék, mint idegenekkel és David Bowie-val? :P )

2017. április 3., hétfő

Az ég térképe

Erre, erre, Hölgyeim és Uraim! Mondják, tekintettek-e már fel a csillagos égre, és gondolkodtak-e már azon, vajh’ az a sok égitest mivégre tölti ki a Kozmoszt? Eljátszadoztak-e a gondolattal, hogy talán mindegyik különös lények otthona, olyanoknak, melyeket szegényes képzeletük még álmodni sem mer? Ha igen, Hölgyek és Urak, most figyelmezzék szavaimat! Amikor átlépnek eme kapun, a Teremtő végtelen hatalmának bizonyítékaiként ezen távoli világok kreatúráival szembesülhetnek! Láthatnak szárnyas embereket a Holdról, melyekről már bizonyára Önök is hallottak! Csodás vénuszi sziréneket, kiknek dalai messze szállnak otthonuk narancsszín felhői alatt! Szaturnuszi rákokat, marsi sárkányok fogait, a gigászi jupiteri leviatán farkának egy darabját! És mindezen csodák között, de csak a szemet védő kormozott üvegen keresztül, még egy eleven Nap-lakót is szemügyre vehetnek!

Hogyan, drága Madame? Hogy Mars-lakók? Nem, ilyenek nincsenek a mi szerény bemutatónkon. Hogy hol? H. G. Wells? Világok harca? Félix J. Palma?

Ó, drága Hölgyem, hát nem szabad mindent elhinni, amit olvas! Tudom, hogy ez a spanyol férfiú mily’ nagyszerűen ír, én magam is gyermeki rajongással veszem kezembe kis füzetecskéit. Hogy Önöknél egy vaskos könyvbe fűzve adták ki a történetet? Annál jobb!

Señor Palma nem csinált mást eme új könyvében, Az ég térképében, mint az ember örök vágyát lovagolta meg. Még az olyan nagyra becsült tudós fők is, mint Kepler vagy Voltaire, arról ábrándoztak, hogy megismerjük más világok lakóit, még ha azok több ezer láb magasak is! Így hát Palma fogta magát, és szemérmetlenül összefércel mindent, ami csak az eszébe jutott. Mert hát mi köze lenne az egésznek Wellshez, aki éppen lehordani készül a regény elején egy szemtelen amerikait, aki azt a pökhendi Edisont tette meg a Marslakók elleni háború hősének? Vagy egy déli-sarki expedíciónak, ami a Föld közepébe vezető átjárót keresi? Egy habókos amerikai úri hölgyről már nem is beszélve? És mégis, drága Hölgyeim és Uraim, én, aki oly’ csodákat láttam, amit nemes szívük el sem hinne, azt mondom, nem lehet nem rajongani ezért a műremekért!

Hogy már az előző regény is teljesen abszurd módon lopta – pardon, emelte át – más művek elemeit? Drága Uram, gentlemanek közt szólva, itt különbözik a zseni a tolvajtól: mert Palma úr olyan, mint egy mesterszakács, aki az elé rakott alapanyagokból – bármilyenekből! – tökéletes lakomát csinál! Ugyanez a helyzet itt is, egy csodás történetet kapunk a pénzünkért, melyet a fantázia és a valóság ezer ismerős darabjából illesztett össze. Szerelem, önfeláldozás, izgalom, humor, az Univerzum csodái! Való igaz, a kissé kotnyeles narrátor mintha itt-ott már túlzásba esne, és teljesen meg tudom érteni, ha a tisztelt nagyérdeműnek megfekszi a gyomrát ez a nyakatekert fogalmazvány, de ezért ne hagyják cserben a regényt! Mert nem csupán önfeledten szórakoztató, ahogy követhetjük Mr. Wellst, amint saját bőrén tapasztalja a marslakók invázióját, de roppant módon intelligens is! Igazi pezsdítő szellemi játék, a régi és a modern megkapó keveréke.

Nos, igen, Monsieur, valóban, itt nincsen annyi sziporkázó meglepetés, nem vezeti úgy az olvasót az orránál fogva, mint az előző művében. Viszont ettől nem lett rosszabb, sőt, az író stílusa még jobb is! Igen, ahogy az Úr mondja, így legalább nem tűnik az egész holmi ócska bazári mutatványnak… Minden bizonnyal még így is elkápráztatja azokat, akik szeretik, ha itt-ott azért még meglepetések érik őket. Persze kissé engem is elszomorított, hogy aki figyelt, az könnyedén kitalálhatja a regény feloldását. Na nem a legvégét, azt azért nem, de azt igen, amikor… 

De kérem! Dehogy árulnám el a megoldást! Csak annyit említettem, hogy aki ismerte az előzményt, az könnyedén rájöhetett, rejtély és meglepetések ide vagy oda. Félix. J. Palma még mindig igazi szélhámos, egy igazi bűvész, aki bármit elhitet az olvasójával, hogy aztán huss, egy csapásra tegyen minket nevetségessé! De ne higgyék, hogy ezért mi haragszunk rá, ó nem! Hiszen mindez csak látszat! Nem lehet haragudni arra, aki ily’ mesteri módon viszi véghez eme grandiózus mutatványát! Ráadásul a lélek mélységeit is feltárja, oly’ megkapó, oly’ bájos, amikor az emberi szellemről ír, hogy azt is megbocsátjuk neki, amikor kissé túlszalad a tolla.

Ezért hát, Hölgyeim és Uraim, bátran vegyék kézbe eme nemes férfiú könyvét, különösen, ha már ismerik az előzményeket. Nem fogják megbánni, sőt, biztos vagyok benne, hogy remegő szívvel fogják kívánni, bárcsak a kezükbe vehetnék már a folytatást!

Nem, nem azért beszélek szép szavakkal erről a könyvről, mert én is hasonló ablakot nyitok a Világmindenség csodáira! Kérem, én csak egy szerény öregember vagyok, aki fel kívánja lebbenteni az emberek szeméről a fátylat, hogy bekukkantsanak a távoli planéták csodás világaiba! Az, hogy ezért elfogadok néhány szerény centávót, csak természetes. 

Jöjjenek, jöjjenek! Tekintsék meg a Vénusz madarait, a Hold denevéreit! Erre, erre!

2016. november 26., szombat

A legjobb nem angolszász fantasztikum

A Mandiner.sci-fin indult egy remek sorozat, ami a közép-európai országok fantasztikus irodalmát hivatott bemutatni az adott ország alkotóinak szemén keresztül. Ennek kapcsán több helyen felmerült, hogy milyen jó lenne több, nem angolszász fantasztikumot olvasni. Sokat beszéltünk erről makitrával, és arra jutottunk, hogy az emberek talán nem is ismerik, milyen remek, modern, nem angolszász fantasztikus művek jelentek meg idehaza. Így most ketten összeszedtünk egy csokorra való olvasgatni valót azoknak, akik jobban el szeretnének mélyülni ebben a közegben. A rövid bemutatók után pedig linkek vezetnek a könyvekről, képregényekről készült írásainkhoz, ha netalán nem sikerült volna valakit meggyőznünk.

Andreas Erschbach: Hajszőnyegszövők (német)


Több helyen olvastam, hogy az olvasók annyira bizarrnak találták a címadó ötletet, hogy nem tudták teljesen élvezni a történetet. Szerintem ezzel veszítenek, mert a német szerző novella-ciklusa költőiséggel képes ábrázolni egy, a társadalom minden szintjén elnyomó diktatúrát. Ugyan a történetek egy végső csavarra vannak felfűzve, de hétköznapiságukban annyi eredetiség van, hogy soha nem válik unalmassá. A nyitó és záró epizód pedig olyan szívfacsaróan emberi, hogy nem lehet kivonni magunkat a hatása alól. (makitra)

Bővebben itt és itt is!

Jacek Dukaj: Extensa/Más dalok (lengyel)


Dukaj talán az egyik legzseniálisabb kortárs fantasztikus szerző, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egyből két könyvével is szerepel itt - pedig csak három jelent meg magyarul! Az Extensa egy furcsa, már-már szépirodalmi közegből lassan kiépülő poszthumán jövő képét tárja az ember elé, ahol az emberi és a galaktikus léptékek különös módon keverednek. A Más dalok pedig egyike a legjobb fantasztikus regényeknek: egy olyan alternatív világ, ahol a négy alapelem határozza meg a világot. Egy precízen kidolgozott fantasy, aminek szinte eposzi története van, ahogyan a hajdani hadvezér újra visszatér, hogy szembeszálljon… magával a Káosszal! Kötelező mindenkinek, aki szereti a fantasztikumot! (acélpatkány)

Bővebben az Extensáról itt, a Más dalokról pedig itt!

Félix J. Palma: Az idő térképe (és Az ég térképe) (spanyol)


Palma végtelenül pimasz: elhiteti velünk, hogy egy viktoriánus szerelmesregényt olvasunk, pedig… Az idő térképe nyíltan épít H. G. Wells klasszikusára, Az időgépre, de ezt olyan könnyedséggel és eleganciával teszi, hogy nem lehet nem szeretni még akkor sem, ha esetleg az agyunkra megy a tudálékos narrátor. Ráadásul a szerző jó párszor ejt át bennünket, az orrunknál fogva vezet, hogy aztán jót nevessen hiszékenységünkön. És szerencsére idén már a folytatást is kézbe vehetjük, Az ég térképében most a Világok harca elevenedik meg: szó szerint, ugyanis Wellsszel együtt szemtanúi lehetünk, ahogy a marsiak megtámadják a Földet! Igazán örömteli szórakozás Palmát olvasni. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei (és folytatásai) (ukrán)


Harry Potterként próbálták eladni az ifjú varázsnövendék karrierjének csúcsán, de persze mi sem állt távolabb az ukrán szerzőpárostól. Marina és Szergej Gyacsenko nem kevesebbet, mint az élet teljességét mutatta be a szavakon keresztül; egy egyszerű történettel rávilágított, hogyan találhatjuk meg a helyünket, a mi életünket. Egy remek, olvasmányos könyv finoman felvezetett rejtéllyel és csattanóval, nem kimondott, de felismerhető kelet-európai ízzel. (makitra)

Bővebben itt!

Andri Snaer Magnason: LoveStar (izlandi)


LoveStar, a zseniális feltaláló privatizálja a szerelmet! De mi történik akkor, ha a tökéletes szerelmes párt nem egymásnak rendelik a fizikai törvények? Ebben az abszurd szatírában a sci-fi elemek tobzódnak, hogy aztán egy őrült kavalkádban a szerző elmondhassa véleményét a világról, a médiáról, reklámról, kapitalizmusról, szerelemről és az emberi gyengeségekről. Nem szokványos sci-fi ez (már ha az egyáltalán), de éppen ezért nagyon érdekes és érdemes is elolvasni (a kisebbeknek pedig ajánljuk az Időládát vagy A kék bolygó történetét). (acélpatkány)

Bővebben itt és itt is!

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve (finn)


Ebben a klasszikus (young adult) disztópia alaphelyzetben a jövő Skandináviájában a víz már szűkös erőforrás, amit a kínai gyökerű elnyomó állam oszt be, a falusi embereknek pedig nagyon meg kell gondolniuk, hogyan osztják be, amilyük van. Ebben a világban a teamesterség tradíciója egy titokkal is párosul, amit a lassan felnőtté váló Noriának meg kell őriznie: egy bővízű forrás helyét. De képes a barátai szenvedését látva fenntartani a titkot, vagy mindent sutba dobva megpróbál segíteni az egyszerű embereknek? A felelősség és felnőtté válás mesélje ez, megfűszerezve jó adag ökotudatossággal. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa (japán)


Aki látta már az amerikai filmváltozatot, annak is érdemes elolvasnia ezt az amúgy rövid kis könyvet. Az hagyján, hogy a befejezése más, mint a filmé, de a regény akciódús és sokkal jobban bele tudunk helyezkedni a főszereplő helyzetébe. Remek kis akicóregény (military sci-fi a javából), ami nem annyira japán, hogy ne tudja élvezni egy európai olvasó. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Enki Bilal: A szörny-tetralógia (bosnyák/francia)


A bosnyák származású francia képregényrajzoló talán saját élményeit dolgozta fel a háborús árvák történetében - ezt nem tudom. De a Szörny-tetralógia ezzel együtt is sokat akar mondani az életről és abban betöltött szerepünkről, bár az adott válaszokkal nem mindig értek egyet. Ennek ellenére is egy fantasztikus munkát tarthat kezében, amit a legmagasabb szintű művészi tudással alkotott meg Bilal. Képei, hangulatai sokáig az olvasóval maradnak. (makitra)

Bővebben itt!

Alejandro Jodorowsky - Juan Gimenez: Metabárók kaszta (chilei-argentin)


Tesztoszteronnal dúsított Dűne-átirat - akár így is jellemezhetném Jodorowsky látomását, de ezzel igazságtalan lennék. Az argentin rendező meg nem valósult filmtervét használta fel nagyszabású képregényéhez, ami egy spirituális utazás emberségünk mélyére. Vajon mi teszi az embert emberré? - teszik fel a kérdést burkoltan a Metabárók. A válasz ugyan cseppet karcsúnak bizonyul, de az egyes generációk története olyan emlékezetes, hogy ezt a hiányosságot könnyű megbocsátani ennek a színpompás képregénynek. (makitra)

Bővebben itt és itt is!

Joun In-Van: Árnybíró (dél-koreai)


A közel 10 évvel ezelőtti hazai manga-bummnak volt az első fecskéje úgy, hogy nem is japán, hanem koreai képregényről van szó. Azonban nagy szerencsénk volt vele, hiszen minden tartalmazott, amit a távol-keleti képregényekben szeretni lehet: bolondosság és mélység egyaránt, mindez szemet gyönyörködtető képek mellett. Története a látszatokról és a mögötte lévő valóságról, valamint az ebből kiutat kereső emberről mindenkihez egyformán szól, éljen a földgolyó bármely távoli pontján. (makitra)

Bővebben itt!

+1: Cixin Liu: A háromtest-probléma (kínai)


Valamit tudhat a hamarosan magyarul is megjelenő Cixin Liu (Liu Küszin? Nem vagyunk túl jók kínaiból…) regénye, hiszen még Hugo-díjjal is jutalmazták. Sőt, hazájában még mozifilm is készül belőle, ami várhatóan nemzetközi forgalmazásba is be fog kerülni. Liut Kína legfontosabb hard SF szerzőjeként tartják számon, ebben a könyvében a kínai kulturális forradalom története kapcsolódik össze egy furcsa, jelenbeli tudományos problémával és kínai tudósok titokzatos halálával. Hogy mi áll mindennek a hátterében? Az már önmaga spoiler lenne, legyen elég annyi, hogy mi izgatottan várjuk, hogy elolvashassuk a trilógia nyitókötetét. (acélpatkány)

És amikről azt hallottuk, hogy szintén jók, csak mi még nem olvastuk:

Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek (lengyel)
Andrzej Sapkowski: Vaják-sorozat (lengyel)
Jerzy Sosnowski: Aglaja (lengyel)
Szergej Lukjanyenko: Őrség-sorozat (orosz)
Ondřej Neff: Sötétség (cseh)

2016. november 24., csütörtök

Kilgore Trout: Vénusz a kagylón

Tudjátok, ki az a Kilgore Trout? Biztosan tudjátok - ha nem, akkor sokkal több Vonnegutot kellene olvasnotok. Mr. Trout a XX. század legnagyobb science fiction írója, sőt, a legnagyobb írója, humanistája és gondolkodója volt. Nem mellesleg Kurt Vonnegut Jr. nem kevésbé érdemes író agyszüleménye.

Mr. Trout több száz sci-fi regény és több ezer novella szerzője, elég csak megnézni a Wikipedia oldalát. Legnagyobb tragédiája az volt, hogy az írásai főleg "pumás" magazinokban jelentek meg, így az emberek maximum szexshopokban találkozhattak velük. Kevés igazi rajongója volt (azok közül a legkiemelkedőbb persze Billy Pilgrim, akit elraboltak a tralfamadori idegenek, és Eliott Rosewater, a busás Rosewater vagyon örököse). Viszont, hála Mr. Vonnegutnak, Trout könyvei sokak szemében igazi kincsekké váltak.

Nos, ami a valóságot illeti - de ki mondaná meg, mi a valóság? - a The Magazine of Fantasy and Science Fictionben 1974/75-ben megjelent Trout Vénusz a kagylón (Venus on the Half-Shell) című regénye, majd 1975-ben önálló kötetként. Mutatom:


Ezt a regényt Vonnegut az Áldja meg az isten, Mr. Rosewater című könyvében említi, mutatom:

"Fred azt hitte, hogy Lila nem figyeli, letette a Szép Otthont, és kézbe vett valamit, ami pokolian szexi puhafedeles regénynek látszott. Vénusz a kagylón volt a címe, és Kilgore Trout írta. Hátsó borítóján egy izgi jelenet rövidített részlete volt olvasható. Így szólt:

Margaret, a Shaltoon bolygó királynője földre hullatta a palástját. Semmit nem viselt alatta. Kemény, fedetlen keblei büszkén, rózsásan meredtek előre. Csípője és combjai hívogatóak voltak, mint egy áttetsző alabástromlant, s oly fehéren ragyogtak, mintha belső fény izzott volna bennük.
– Bolyongásaidnak vége, Űrvándor – suttogta, a vágytól rekedten. – Ne keress tovább. Megtaláltad a választ: a karjaim közt.
– Istenemre, csodálatos válasz, Margaret királynő – felelte az Űrvándor, és megizzadt a tenyere. – Hálásan el is fogadom. De ha teljesen őszinte akarok lenni hozzád, meg kell neked mondanom, hogy már holnap újra útra kell kelnem.
De hiszen megtaláltad a választ, megtaláltad a választ – kiáltott fel a királynő, s erővel illatos ifjú keblei közé vonta a férfi fejét.
A férfi mondott valamit, amit a királynő nem hallott. Kartávolságra tolta magától az Űrvándort.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, Margaret királynő, hogy amit te kínálsz, az borzasztó jó válasz. Csak történetesen nem az a válasz, amit én keresek…

Fénykép is volt Troutról: Öreg volt, nagy fekete körszakállal. Rémült, öregedő Jézus, akinek életfogytiglani börtönre változtatták a keresztrefeszítési ítéletét."

Ennyi, nem több. És hogy akkor hogyan lett ebből egy megjelent könyv? Úgy, hogy Philip José Farmer, aki szintén sci-fi író volt, megírta a könyvet (és ahogy látszik, fiktív szerzőfotót is készítettek hozzá). A fáma szerint Vonnegut kezdetben vonakodott az ötlettől, de végül beleegyezett, sokáig pedig azt hitték, ő maga írta a könyvet. De ez persze szamárság: Vonnegut nem vetemedett volna ilyesmire. A könyvet aztán persze lefordították olaszra, németre és franciára is.

Végezetül pedig íme három másik borító, ezzel zárnám ezt a történetet:

2016. október 6., csütörtök

A vízvadász

Felkelsz. Iszol egy kortyot az ágy mellett lévő pohárból. Elmész a mosdóba, könnyítesz magadon, kezet, arcot és fogat mosol. Reggelihez iszol egy pohár vizet. Elmész otthonról. A munkahelyeden vár egy csésze kávé, egy flakon ásványvíz. Este beülsz egy barátoddal valahová, iszol valamit. Hazaérsz, lezuhanyozol, fogat mosol, aztán lefekszel aludni. Napi rutin. És most képzeld el mindezt víz nélkül!

Paolo Bacigalupi le sem tagadhatná, mennyire érdeklik a jelenünk ökológiai folyamatai. Első regényében, A felhúzhatós lányban, amivel berobbant a sci-fi világába, az emberi tevékenység a Föld ökoszisztémájának teljes átalakulásához vezetett, a jövőben az emberek a géntechnológiával küzdenek az ellen, amit szintén az ő géntechnológiájuk okozott. Olyan lehetséges jövő ez, aminek a körvonalait már ma is látjuk. Új regényében, A vízvadászban (The Water Knife) szintén egy közelebbi lehetséges jövőbe enged bepillantást, ami azonban sokkal ijesztőbb, mert a mindennapos hírek egyre inkább rámutatnak, mennyire reális ez a vízió: amikor az ivóvíz már nem annyira mindennapi, mint ma hisszük.

„A tévés időjósok aszályról beszéltek, de az aszály szóban az is benne volt, hogy egyszer véget ér. Egy múló esemény volt csupán, és nem status quo.”

Amerika délnyugati részén, pár percnyire a jövőben a víz az életnél is drágább. Az aszályok, a folyók szabályozása, az elsivatagosodás, az egyre kiszámíthatatlanabb és embert próbálóbb időjárás miatt egyre több város, sőt, egész államok vízellátása kerül veszélybe. Ahol pedig egy dominó felborul, ott minden vele bukik: egy város elnéptelenedése menekültek százezreit szórja szét, akik az új városaikban szintén megnehezítik a vízellátást, és ez így halad egészen addig, amíg a városok és államok gyakorlatilag önállósodnak. Az USA még létezik, de amíg nem robban ki nyílt háború Kalifornia, Nevada és más államok között, amíg a városok és cégek a saját módszereikkel, minél kevesebb halálos áldozattal intézik az ügyeiket, addig a szövetségiek nem szólnak egy szót sem. Így aztán az olyanok, mint Catherine Case, szinte tejhatalommal rendelkeznek. Case egyetlen célja, hogy biztosítsa Las Vegas vízellátását, ehhez pedig bármit megtesz. Az ő legjobb ügynöke Angel, akit a nő a pokolból emelt maga mellé. Amikor felröppen a hír, hogy a pusztulás szélén álló Phoenixben valami furcsa dolog készül, ami veszélyezteti Case terveit, a férfi azonnal odautazik. Mindeközben Lucy Monroe, a válságban szenvedő újságíró nyomozni kezd, amikor egy barátját brutálisan megcsonkítva találják, a texasi menekült Maria pedig akaratán kívül sodródik bele az egészbe, miközben kétségbeesetten igyekszik elmenekülni a phoenixi nyomornegyedek kilátástalanságából.

A három szálon futó történet nem tartogat hatalmas invenciókat: csavarok vannak, és a nyomozás is kifejezetten érdekesre sikerült, de aki valami hatalmas bravúrt vár, az csalódni fog. Bacigalupi regényének a legnagyobb erénye az, hogy brutális kegyetlenséggel mutatja meg ezt a pusztulás szélén egyensúlyozó világot. Nem csupán Maria, de a másik két szereplő szemén keresztül is láthatjuk, a vízhiány hogyan tette pokollá milliók életét, és hogyan válik egyre reménytelenebbé a helyzet. Megannyi ötlet sorjázik a lapokon, megannyi apróság, amitől teljes lesz a kép, amitől aztán nem tudunk szabadulni. Ne tévesszen meg senkit a borító, a sivatagban álló, önellátó hipermodern toronyházakon kívül nem sok futurisztikus ötlet szerepel a könyvben, éppen annyi, amennyit elvárhatunk pár évvel, évtizeddel a jövőben. Nem, ez a sztori akár napjainkban is játszódhatna, csak legfeljebb nem Amerikában: hiszen a Közel-Keleten és Afrikában mindennapos probléma az ivóvíz biztosítása. Csak az ilyesmi sokkal sokkolóbb, ha nem több ezer kilométerre történik, hanem a mi házunk táján.

Cam Floyd illusztrációja a Hamuvároshoz,
ami ebben a világban játszódik

A három szereplő sorsa is ezért lesz számunkra átélhető: hiszen ők is a normális világukból kerültek majdnem egyik napról a másikra ebbe az apokaliptikus környezetbe. Mindegyikük élő, lélegző figura, célokkal és elképzelésekkel, hibákkal és reményekkel. Közülük talán csak Lucy lóg ki a sorból: ő az, aki nem képes alkalmazkodni, bármennyire is próbál. Változik a könyv során ő is, de – ahogyan azt Maria is elmondja –, nem képes megérteni a megváltozott világot. Ezzel szemben Angel és Maria is már az új világ embere, elfogadják, hogy nem fog visszatérni az az idő, amikor a víz csak úgy a csapból folyt. Éppen ezért lesz húsba vágó és a regényhez tökéletesen illő a befejezés. Szerencsére Bacigalupi nem engedett a csábításnak, hogy azt a véget hozza el, amit elvárna az olvasó, hanem ami egy ilyen világban logikus.

A vízvadász mint történet nem kiemelkedő, azonban a benne fogalt jövőkép erőteljes és sötét. Igen, hallottuk már, mi fog történni a jövőben, ha ilyen mértékben pusztítjuk a bolygót, de az egész világ lelketlensége és az érzés, hogy egy új rend kialakulásának vagyunk a szemtanúi, egészen leköti a figyelmünket. Nem annyira sziporkázó, mint A felhúzhatós lány (és nem is annyira futurisztikus), de talán pont ezért emberközelibb és átélhetőbb.

2016. október 2., vasárnap

Aurora

Az embernek a Föld a bölcsője. De a gyereknek egyszer el kell hagynia a bölcsőjét. Ez a Ciolkovszkijhoz köthető mondás már egy évszázada az alapját képezi minden sci-finek, ami az űr meghódításával foglalkozik. És az embernek, mint fajnak, az evolúciós kényszer miatt valóban érdemes azon ügyködnie, hogy a Földön kívül is meghonosodjon, így téve még biztosabbá a fennmaradását. De fel kell készülnünk rá, hogy a bölcsőn kívül bizony nagyon nehéz az élet – ha nem egyenesen lehetetlen. Kim Stanley Robinson épp erről írt regényt: az Aurorát.

A nem nevesített űrhajón már másfél évszázada utazik egy csoport ember, hogy letelepedjen az Aurora nevű bolygón (pontosabban holdon). A komplex hajó két gyűrűből, azok pedig több egységből állnak, különböző biomokból, más és más tulajdonságú életterekből a trópusitól a sarkköriig. Emberek, állatok, növények, baktériumok és vírusok utaznak az űrben, kényes egyensúlyt fenntartva. Azonban az eltelt évek alatt a hajóban és a biomokban egyre több a probléma. Ezeket a problémákat az utazás utolsó szakaszán általában Devi oldja meg: őt hívják, ha valami meghibásodás történik, különös, új kór ti fel a fejét, vagy más rejtélyes dolog történik, amire elsőre senki nem találja a megoldást. Mivel a hajó hamarosan eléri úti célját, Devi egyre feszültebb, és ami a legfontosabb, egyre kevésbé alakul jól a kapcsolata lányával, Freyával. Freya végül inkább úgy dönt, otthagyja családját, és bejárja az egész űrhajót, így amikor a telepesek megérkeznek az Aurorára, ő válik az egész csoport „képviselőjévé”. Viszont mikor célba érnek, anyja már nem él, és Freyának kell helyt állnia az új problémákban, amik az új naprendszerben várja az embereket.

Az Aurorát az ember akaratlanul is úgy olvassa, hogy közben a szerző korábbi regényével, a 2312-vel hasonlítja össze. Mindkét regény hard sci-fi, hiszen Robinson gyakorlatilag végigveszi a regényben, milyen veszélyek és nem várt hatások jelentkezhetnek a hosszú űrutazás alatt, mind fizikai, biológiai és társadalmi, pszichés szempontból. Ez a része a könyvnek roppant érdekes és izgalmas, az új világ felfedezése, a felmerülő kérdések megoldása – vagy azok megoldására tett kísérletek –, mind-mind jól átgondoltak és a tudományos szemléletet kedvelő olvasók számára lehengerlőek lesznek. De mi van a többi olvasóval?

A többi olvasót Robinson mintha minden erejével el akarná idegeníteni könyvétől. A hosszas leírások önmagukban is nehezítik az olvasást, de a főhősnek megtett Freya karaktere egyenesen lehetetlenné teszi, hogy az ember bevonódjon. És, ha mindez nem lenne elég, az író rátesz még egy lapáttal, ami egyszerre zseniális húzás és igazi olvasóriogató: a narrátornak az űrhajó mesterséges intelligenciáját teszi meg. Ez néhol kifejezetten mulatságos jeleneteket eredményez, ugyanakkor szenvtelen, sokszor száraz és tényszerű elbeszélést von maga után. Bármennyire is hatalmas teljesítmény a 2312-höz képest a karakterekben nem túl erős Robinsontól, hogy az ember megszereti a hajót – a leghatásosabb jelenetek éppen hozzá kapcsolódnak –, ez a megoldás egy ennyire tömör tényanyaggal feltöltött könyvnél kész „öngyilkosság”.

Ennek ellenére mégis jobb könyvnek tartom, mint a 2312-t. A világa nem annyira ötletes – korábbi regényét ilyen szempontból az egyik legegyedibb jövővíziónak tartom –, de a történet nem vesz fel olyan érdektelen mellékvágányokat, mint ott, nem érezni, hogy a sztori csak alibi, és a szerző igazából nem is tudja, mit akar vele kezdeni. Nem kapunk nagy drámákat, nem történnek nagy fordulatok, de legalább eljutunk A-ból B-be, és már ez is valami. Ugyan a könyv lezárása túl hosszú, és éppen ezért nem igazán hatásos, azt kell mondanom, csak itt éreztem, hogy le tudnám tenni szívfájdalom nélkül a regényt, ami 500 oldalnál nem olyan rossz (pláne ha szembeállítom a 2312-vel).

Meglátjuk, az új regénye, a 2017-ben megjelenő New York 2140 melyik irányt fogja képviselni: a nevetséges történettel megtöltött egyedi világépítést, vagy az érdekes narratív megoldásokkal operáló, tudományos történetmesélést. Addig itt van az Aurora, ez az űrbéli élethez elengedhetetlen kézikönyv – a Sevenevesszel együtt mindenképp érdekes olvasmány.

2016. július 4., hétfő

Az idő térképe

Erre, erre, tisztelt Hölgyek és Urak, Mesdames, Messieurs, Damen und Herren, jöjjenek közelebb! Vessenek egy pillantást a spanyol Félix J. Palma történetének csodájára, melyben nem kisebb tettre vállalkozik eme lángemléjű férfijú, mint hogy feltárja Az idő térképét! El mapa del tiempo, ahogyan e zseniális író mondaná, tessék csak tessék! Szerelem, hazugság, gyilkosság, ármány, hősök és gonosztevők, feltalálók, írók, nyomozók, automaták és maga az időgép! Jöjjenek, csak jöjjenek, nem fogják megbánni!

Csodálatos szellemi játékra invitálom az Olvasót, vissza Londonba, az 1896-os évbe. Az évbe, amikor a londoniakat lázban tartó legismertebb könyvecske a sokak által már ekkor zseninek titulált író, H. G. Wellsnek a regénye, Az időgép, melyben a bátor feltaláló, az időutas eljut az emberi faj távoli jövőjébe, majd még tovább, egészen a Föld haláláig. De hogy mi köze van eme vékonyka kötetnek egy megtört szívű ifjúhoz, akinek szerelmét, egy whitechapeli szajhát Hasfelmetsző Jack gyilkolta meg évekkel ezelőtt? Hölgyeim és Uraim, sose feledjék, az idő útjai kifürkészhetetlenek, és bizony a szép reményű Andrew Harrington előtt is valami egészen csodálatos áll, ami örökké megváltoztatja az életét.

De ne dőljenek be, Hölgyek és Urak, Mesdames, Messieurs, a furfangos spanyol úrnak, de ne ám! Ez a pernahajder még a legfurfangosabb doveri zsiványokat is megszégyenítő módon képes rögvest bolondot csinálni az olvasóból! Nem átall egy szempillantás alatt olyan ötletesen és csibészesen csavarni a történeten, kedves Olvasó, hogy tátva marad a száj és kihagy a szív! A három füzetecske, melyeket egybe fűzött Senor Palma, újra és újra átverik a gyanútlan szemlélőt, aki ennek, csodák csodája, a leginkább örül! Sziporkázóan ötletes viktoriánus kaland ez, kedves Hölgyeim és Uraim, ahol nem csak az idő, de maga az ember, a lélek minden világos és sötét oldala is feltárul a szemünk előtt, bejárjuk a jövő háborúit, London kikötőit, a sötét whitechapeli sikátorokat, sőt, de ezt talán már mégsem illenék az Önök orrára kötnöm, hiszen akkor hol maradna a játék?

Aki esetleg azt hinné, bizony valami olcsó bazári mutatványt fog kapni a pénzéért, az most rögtön álljon a szemem elé, hadd vegyek elégtételt az író helyett eme sértő feltételezésért! Itt kérem egy igazi fantasztikus remekmű áll, egy olyan hatalmas irodalmi regényépítmény, amit még maga a nagy Wells is elismerne! Persze aki nem bírja a viktoriánus stílust, az vajmi keveset fog élvezni ebből, de ne féljen senki, Senor Palma nálam sokkal szebben használja ezeket a szavakat, cikornyás mondataitól az ember hamar ott találja magát, ahol a szereplői haladnak megfellebbezhetetlen sorsuk felé! Sőt, kedves Olvasók, drága felebarátaim! A köny utolsó tíz oldalán Senor Palma oly' csodásan ír, oly' mérhetetlen precízséggel, mégis hihetetlenül kecsesen kanyarítja a mondatait, hogy a szívnek meg kell szakadnia, a tüdőben bennakad a lélegzet! Csodálatos mestermunka ez, Hölgyeim és Uraim!

Mégis, nem átallok rámutatni, hogy bizony nem mindenkinek nyeri el a tetszését. Mi tagadás, néhol szerény személyem is úgy érezte, hogy hiába szép ez a történet és a mondatok, valami hiányzik. Tán túl lassú lett volna a könyv? Tán sokkal sziporkázóbb történetre számítottam? Esetleg engem is átvert - no most éppen nem a könyv és az író, hanem a könyvet körüllengő lelkesedés. Bármi is lett légyen az oka, minden zsenialitása ellenére Az idő térképe nem tudott maradéktalanul beférkőzni a szívem azon zugába, ahol a számomra oly' kedves olvasmányélményeket őrzöm, melyeket egy csendes téli éjszakán, kabócákkal teli nyári alkonyon, vagy éppen álmos őszi reggelen vennék a kezembe.

Lássák hát, drága Olvasó barátaim, hogy ez a könyv egy pimasz játék, fifikás lelemény, melynek szerzője mesteri módon gyúrta össze az irodalom és a történelem nagyjait, csodásan, biztos tollal felépítve a szavaknak eme Mennyekig érő katedrálisát! Lóvá teszi nem csak azt, aki tudományos fantasztikumot keres, de azt is, aki erre nem is számítana, lóvá tesz mindenkit, aki csak kezébe veszi eme könyvet, és nem is egyszer! De mi, mint említettem volt, kedves Hölgyeim és Uraim, Mesdames, Messieurs, Damen und Herren, mi ezért egy cseppet se haragudjunk a derék Palma úrra, sőt, faljuk mohón az oldalakat, csillogó szemmel kövessük a szereplőket, és izgatottan várjuk, vajon mivel fog meglepni bennünket az író úr, miközben pompázatos részletességgel és színpompával kirajzolódik a szemünk előtt maga Az idő térképe! Csak pár font, és ím, Önöké lehet a jövő! Tessék, csak tessék!


2016. június 11., szombat

A Hosszú Föld

Mi történne az emberiséggel, ha hirtelen végtelen számú új világ nyílna meg előtte – Földek, amelyek elsőre csupán kevéssel térnek el a mi világunktól? Milyen reakciókat adnának az emberek, ha kiderülne, hogy bárki képes ezekre a Földekre – és még tovább – átlépni, és ott teljesen új életet kezdeni? Mi történne a világunkkal, ha milliók kezdenének átszivárogni az új Földekre? És mi történne ezekkel a Földekkel?

Az elsősorban a Korongvilág regényekről ismert Terry Pratchett és az idehaza nem túl nagy renoméval – angol nyelvterületen viszont annál komolyabb hírnévvel – rendelkező Stephen Baxter ezeket a kérdéseket tartották szem előtt, amikor kiötlötték A Hosszú Föld világát. Az alapötlet persze Pratchetté, ő írt először erről az „univerzumról” a The High Meggas című novellájában, amit eredetileg az első Korongvilág regény alapjának szánt. Végül aztán Baxterrel közösen írt regénye 2012-ben jelent meg, mára pedig egy öt kötetes sorozattá nőtte ki magát.

Az alappremissza roppant egyszerű: végtelen számú párhuzamos világ létezik, a legtöbb ember pedig egy házilag is összebarkácsolható szerkentyű segítségével könnyedén eljuthat oda. Az Átlépés Napja után szép lassan a Föld egésze megváltozik: nyomorgók milliói hagyják ott eredeti világukat – amit lassan Irányjel Földnek kezdenek nevezni –, amerikai pionírok indulnak neki a vadonnak, hogy mint a XIX. században, úgy most is betörjék a szűz földeket. Az Irányjel gazdasága és kormányai megroppannak, súlyos kérdések kerülnek elő, miközben a szomszédos Földek egyre több embernek adnak otthont – mások pedig akár több ezer „lépésre” lévő világokat is meglátogatnak. És ami még ennél is fontosabb, az emberiség először találkozik más, egyesek szemében intelligens lényekkel, akiket csak trolloknak neveznek el.

Ezekkel és sok más momentummal foglalkozik a regény, éppen ezért ne is várja senki, hogy sodró, akcióval bővelkedő könyvet fog olvasni. Persze akad itt is akció, de az inkább csak színesítő elem, a középpontban inkább ennek a különös világegyetemnek – a Hosszú Földnek – a bemutatása áll. Amikor a főszereplő, Joshua Valienté – egy született átlépő, aki mindenféle eszköz nélkül képes egyik Földről a másikra ugrani – egy visszautasíthatatlan ajánlatot kap egy Lobszang nevű illetőtől – aki egyesek szerint a világ legfejlettebb mesterséges intelligenciája, saját maga szerint viszont egy gépi agyban reinkarnálódott nepáli motorkerékpár-szerelő –, az írók szinte fejest ugranak a két karakter utazása nyújtotta lehetőségekbe. Hatalmas tablót kapunk a Hosszú Földről, amihez még a be-beékelődő múltbéli és más jelenbeli szálak – mint a telepesek vándorlása és letelepedése – csak még több elemet adnak hozzá.

De éppen ez az, ami a legnagyobb baja a könyvnek: túl nagy ez a tabló. Túl sok a részlet, túl sok az érdekesség, Baxter és Pratchett pedig hol csak felvillantanak részleteket, hol belevesznek valamibe, miközben egyre inkább azt érezni, hogy a cselekmény megáll, ha volt is tét, az lassan jelentéktelenné válik – persze a végén felgyorsulnak az események –, és hiába a sok izgalmas kérdés, mindenen érződik, hogy majd a folytatásban lesz szerepe. Emellett viszont nem tud mást nyújtani: a karakterek korrektek, de Lobszangon kívül senkinek nincs igazi egyénisége - az ő egyénisége meg néha kifejezetten tenyérbe mászó -, a szöveg stílusára is inkább a korrekt jelző illik, ahogyan a jelenetek megírására és az információk adagolására is. Kellemes könyv, érdekes könyv, igazi klasszikus science fiction, ahol egy tudományos/fantasztikus elem hatását fejti ki és vizsgálja a társadalom egészére, és ebből a szempontból jelesre is vizsgázott a könyv, maga a Hosszú Föld koncepciója zseniális. Viszont ez még így is csak egy bevezető, annál többet nem is szabad várni tőle.

2016. június 8., szerda

Félévi könyves előrejelzés

Ti, fantasztikum tengerének patkányai, ide körém! Túléltük a széthulló Holdat, az űrlajhárok fenyegetését, génmódosított fejvadászok és ágyékkötős tinédzserek sem tudtak eltántorítani bennünket szent küldetésünktől, hogy felkutassuk azokat a könyveket, amik a zsánerrasszistáknak a legfontosabbak. Most jól hegyezzétek a fületeket, mert majdnem félidőnél vagyunk, és már látszik, hogy sok remek olvasmányunk lesz, de vigyázz! Akadhat köztük olyan is, ami csak elhiteti magáról, hogy „igazi” sci-fi. Útmutatót nyújtok tehát most nektek, mire szegezzétek figyelő szemetek!

Figyelem, a következő felsorolás nem teljes körű, a további tájékoztatásért (megjelenés ideje, további könyvek, kedvenc sorozat, nem sci-fi könyvek) zargassa kedvenc kiadóját annak blogján, facebookon, levélben, galambpostán vagy féregjáraton keresztül!

Iain M. Banks: Hidrogén szonáta
Szegény Banks, már három éve nincs köztünk (pont a halálának évfordulóján jelenik meg a kötet magyarul), mi azért izgatottan reméljük, ha utoljára is, de jót fogunk szórakozni a furcsa nevű hajók, a különös idegenek és csillagrendszerekre kiterjedő piszkos üzelmek olvasása során. Én szorítok, hogy feltűnjön egy kotnyeles Kontaktos drón a sztoriban, mert hát egy hamarosan éterivé váló idegen faj piszkos múltja adja a lehetőséget minden ilyesmire.

Paolo Bacigalupi: A vízvadász
Nevada, Kalifornia, meg ezek a részek szép lassan kiszáradnak, emberek százezrei nyomorognak, és egy pohár vízért tényleg bármit eladnak. Mindenki a túlélésért küzd, miközben öltönyös gyilkosok robbantják fel a vízvezetékeket. Milyen könnyed téma! Bizony, itt nem lesz móka és kacagás, a leggyakoribb folyadék pedig a vér, ami a történet során egyre több szereplőből kezd folyni. Készíts be magad mellé egy flakon vizet, egy porszűrő maszkot, és készen is állsz.

John Scalzi: Vörösingesek
Star Trek fan vagy? Imádni fogod. Scalzi fan vagy? Azt nem tudom, hogy imádni fogod-e, de hogy vakon megveszed, az biztos. A sztori? Ez egy Scalzi regény, ne mondd már, hogy a sztori érdekel! Na jó, szóval, valami oknál fogva a csillaghajón mindig csak a bakák hullanak el a küldetéseken, a tisztek meg élnek mint Marci hevesen. Ez mitől van? Az ördögbe, Jim, kritikus vagyok, nem nyomozó!

Peter F. Hamilton: Júdás elszabadul
Egyszer most már tényleg megjelenik, ugye? Komolyan, Hamilton ennyi idő alatt megír egy új regényt! Hahó, csipkedjük magunkat, mert még elfelejtik itt az olvasók, mi is volt a beburkolt csillagokkal meg a féregjáratokkal, terroristákkal és azokkal a nyavalyás szilfen ösvényekkel!

Al Robertson: Égtörés
Miután az öreg mester megfaragta a fabábut, az inkább úgy döntött, nem jár iskolába, hanem MI-ket pusztít el egy háborúban, másodállásban meg egy nyomorult fickó agyára megy – szó szerint és képletesen. Egy nagyon vagány kis regény ez, aminek a végén bizony teljesen elborul a szerző agya, és a legnagyobb örömmel házasítja össze Reynolds depresszív űroperáját Rajaniemi virtuális világával.

Ann Leckie: Mellékes kegyelem
Nincs kegyelem, kedves olvasó, ezt a trilógiát most már le kell nyelned! Nem érdekel, hogy grandiózus csihi-puhit akarsz, fejezd be! Leszel szíves jól megrágni és elgondolkodni ezen a furcsa tanmesén, amiben egy emberi testbe szuszakolt űrhajó teázás közben próbál rájönni, miért is nem tud rendesen működni egy csillagközi civilizáció, ami annyira fejlett, hogy semmilyen nemi alapú megkülönböztetés nincs. Mondtam, hogy ne köpd ki!

Terry Pratchett – Stephen Baxter: A Hosszú Mars
A Hosszú Föld és a Még Hosszabb háború után kikacsintunk a vörös bolygóra, mármint annak is több milliónyi variációjára, ahol bizony nemcsak otthagyott NASA űrhajósokat és zöld vadembereket találunk, hanem sok mást is. Na meg közben talán lassan érdemi információkat is megtudunk arról a millió dologról, amit a két szerző az előző kötetekben szétszórt. Nekünk ugyanis nincs léghajónk, hogy azzal járjuk körbe a Hosszú Földeket, keresve a megoldást…

Jack Campbell: Fearless
Szóval, az úgy volt, hogy megjött Black Jack Geary, hogy szétrúgja a Szindikátusiak seggét. De legalább is betör pár orrot, miközben az előző kötetben szétvert flottájával mindenáron haza akarja verekedni magát. Ja, hogy nem említettem, hogy nem egyedül van, hanem jó pár állig felfegyverzett, hipermodern csatahajóval? Na zúzzunk!

Marko Kloos: Frontvonalak
Újabb versenyző a military sci-fi porondon, ezúttal a mocskosabb, közkatonai oldalról. Az biztos, hogy lesz itt minden: vér, idegenek, csaták, káromkodás, nem túl dicső jövő. Ha minden igaz, szerencsére ez nem a jópofizós fajtából való (arra ott van nektek a Vörösingesek), úgyhogy ide nekünk egy kis brutális űrháborút!

Blake Crouch: Sötét anyag
Nem tudom, ez miért lesz érdekes, de valamiért biztos. Ha másért nem, legalább mert van benne egy jó nagy rejtély, vagyis hogy egy tudós hogyan kerül át egy alternatív Földre, ahol valakik el akarják tenni láb alól. Bár szerintem az nagyobb rejtély, hogy egy tudós hogy fog életben maradni szerződéses bérgyilkosokkal a nyomában, de ez már legyen az író baja.

Sylvain Neuvel: Alvó óriások
Hidd el, ez biztos nagyon jó lesz… ja, hogy most nem a kiadói oldalról beszélek hozátok? Szóval, ez annyira friss, hogy még kint is fújják, miközben olvassák, mert forró. Interjúk, feljegyzések és hasonlók segítségével rajzolódik ki a nagy rejtély: mi a fene az a böszme mechanikus kéz, ami kiáll a földből? Mindenképpen érdekes kísérletnek tűnik, bár ilyenkor mindig megszólal bennem a csengő, hogy a formával akarják-e eladni a könyvet, vagy fordítva?

Ted Chiang: Stories of Your Life and Others
Na most az biztos, hogy ha elolvasunk egy Chiang novellát akkor úgy fogjuk érezni magunkat, mint az egyik robot szereplője, aki felnyitotta a saját fejét – mert ez a fickó pont ezt teszi velünk, beletúr az agyunkba, és csodát művel a neuronjainkkal. Igen, én is lelkesedhetek igazán valamiért. Mondjuk úgy, ő Miéville, csak kigyúrt brit helyett vékony ázsiai, de az eredmény ugyanaz. (A kiadó szerint ez lehet jövőre csúszik...)

Jonathan Strahan (szerk.): The Best Science Fiction and Fantasy of the Year 10.

Igen, én is látom, töröld le a nyálad! Szóval végre lesz egy kötet a boltok polcán, amin nagy betűkkel szerepel majd, hogy Science Fiction és Fantasy. Kíváncsi vagyok, így berakják-e a paranormális románcok vagy a barkácskönyvek közé… A lényeg, hogy a tavalyi év fantasztikus fantasztikus (fantasztikus2) novellái egy kötetben, szóval valami olyasmi, amit nem hiszem, hogy egy magára is adó SF olvasó ne szerezne be. (Torrentezni nem ér!)

Figyelem, ti űrhajók közt bolyongók, idegen planéták porát taposók, robotokkal küszködők, párhuzamos világokat kutató olvasók! Készüljetek, mert hamarosan megindul ezeknek a hatalmas könyvhordáknak a vonulása, és bizony nektek el kell kapnotok közülük minél többet, mert jaj annak, aki sci-fi olvasónak hívja magát, de ezekkel nem foglalkozik! Készítsétek az olvasólámpákat, elő a szemüvegekkel, fel az olvasónadrágot, és előre!