2018. február 20., kedd

5+5 újrakiadás

A minap egy kérdés kapcsán töprengtem el azon, hogy lassan idehaza ötven éve adnak ki rendszeresen sci-fit a könyvkiadók. Ez, mondjuk az Egyesült Államokhoz képest, nem nagy idő, de egy-egy könyv életében igenis az. Azon túl, hogy nem minden könyv bír ki három-négy évtizedet fizikai formájában (értsd: széthullik), mára már hiánycikké válhatott, esetleg az akkori kiadás minősége (gondolok itt elsősorban a fordításra, de a kilencvenes évek legendás volt a csapnivaló kiadványairól) miatt egy-egy könyv nem a neki kijáró formában került az olvasók elé.

Azonban ahogy azon töprengtem, melyik könyveket kellene újra kiadni, rájöttem, hogy ami a fontosabb sci-fi szövegeket illeti (már amik megjelentek magyarul, és egyébként ebben teljesen jól áll a hazai piac), azok az utóbbi tíz évben mind megkapták a maguk ráncfelvarrott formáját. Az Alapítvány, Arthur C. Clarke könyvei, a Dűne sorozat, vagy az olyan klasszikusok, mint a Szép új világ, A majmok bolygója vagy Stapledon Szíriusza, mind elérhető ma is azoknak az olvasóknak, akik nem csak a legjobb kortárs művekkel akarnak megismerkedni. De természetesen még mindig tudok mondani olyan könyvet, ami megérdemelne egy újrakiadást, már csak azért is, hogy élvezetesebb legyen őket elolvasni.

A következőkben öt ilyen könyvről olvashattok, utána pedig öt olyanról, ami meg is kapta az új verzióját, és érdemes beszerezni őket a sci-fi iránt érdeklődőknek.

Clifford D. Simak: A város


Kezdjük mindjárt az egyik személyes kedvencemmel, amiről áradoztam már a blogon. Kicsit csalok, mert az eredetileg 1971-es "kiskozmoszos" kiadást 1990-ben követte egy újabb, azonban mindkettő állapotát elnézve igazán elbírna majd' három évtizeddel később még egy megjelenést. Az ötvenes években íródott könyv az emberiség fejlődését kíséri végig, ahogyan megpróbál egyre jobb lenni, közben pedig megteremti az értelmes robotokat, az intelligens kutyákat, és eljut más világokba is. Egyszerre szórakoztató és filozófikus kis történet ez, még ennyi idő múltán is örökzöld.

Ursula K. Le Guin: A kisemmizettek


Az első a listán, amit nem olvastam, de ennek éppen az állítólag csapnivaló fordítás és szöveggondozás az oka. Mert Le Guin könyveiben a szöveg legaább annyira fontos, mint a történet, így aztán mindenképpen megérdemelne egy alapos ráncfelvarrást. A kisemmizettek egy komoly, filozófiai és társadalmi kérdéseket boncolgató utazás a anarchista Annaresen és a kapitalista-kommunista megosztottságba fulladt Urrason. Akit behatóbban érdekel a könyv, az itt olvashat róla, addig is gyönyörködjünk a fenti, a valóban szürreális magyar borítóban.

Frank Herbert: A dosadi kísérlet


A Dűnékkel jól ellátott magyar könyvkiadás Herbert maréknyi, nem ehhez az univerzumhoz tartozó művét is egész szép számmal kiadta, és bár az elmúlt években is jelentek meg ilyenek (pl. a Heisenberg szeme vagy az Úti cél: ismeretlen), az egyik legerősebb címe mégis ide kívánkozik. Ebben a regényben Herbert több olyan témát is felhasznál, amik jellemzik a Dűne ciklust (nem mintha ez nem jellemezné az egész életművet), és egy idegen lényekkel benépesített kísérleti bolygóról szól, ahová a Szabotázs Iroda különleges ügynököt küld, hogy derítse fel, mégis mi ez az egész és ki áll egy ekkora projekt mögött. (Érdekesség, hogy az "előzmény", a szervesen nem kapcsolódó Csillagkorbács 2009-ben jött ki magyarul, míg A dosadi kísérlet 1994-ben.)

David Brin: Csillagdagály


A Felemelés örök! David Brin Uplift-sorozata mára már kultikus űropera, amiben a különféle idegen lények fajok újabb és újabb "generációit" emelik fel, teszik intelligenssé, ezzel szolgálójukká - amíg le nem telik a szolgaság, és aztán a szolgákból lesznek az urak újabb felemelteken. De megjelennek az emberek, akiknek látszólag nincsenek gazdáik. Nem hiába utalt rá még 2016-ban is Az idő gyermekei, ez a sorozat meghatározó a nyolcvanas-kilencvenes években. Az hagyján, hogy a két Uplift trilógia közül csak egy középső regény jött ki, de mára már erősen ráférne a felújítás, már csak azért is, mert napjaink sci-fi olvasói is izgalmas ötletekkel találkozhatnak benne.

John Wyndham: Újjászületés


Még egy könyv, amihez még nem volt szerencsém. Az SFmagon áradoznak róla, meg hát Wyndhamről nagyon sok helyen olyanokat lehet olvasni, hogy Wells és Stapledon örököse, aki érzékenyen, az angol vidékiségből építve mondja el emberi történeteit. A könyve (ami a címadó regény mellett több novellát is tartalmazott) magyarul 1977-ben jelent meg, szóval akár kuriozitása miatt bele is férne egy újrakiadási hullámba.

És akkor most jöjjön öt könyv, ami új kiadást kapott a kétezres években, és érdemes beszerezni őket:

Theodore Sturgeon: Több mint emberi


Nevezték már hippi-bibliának és az új emberről szóló mesének is. Egy biztos: Theodore Sturgeon mindig az ember lelkének legfájóbb pontjait vette szemügyre, és ez nincs másként ebben a regényében sem, ami nagyon szép szöveggel ringatja el az olvasóját, és közben érdekes kérdéseket tesz fel, amikren megéri töprengeni.

Ki adta ki újra: Maecenas, 2007

Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz!


Valószínű az egyik legismertebb atomháborúval (pontosabban annak hatásával) foglalkozó regény, amiben a kataklizmát követő kegyetlen világban szerzetesek őrzik a régmúlt tudását - hogy aztán az emberiség beleessen újra és újra azokba a hibákba, amik ide juttatták. Okos, vicces, elgondolkodtató, játékos, Miller története 1960-as megírása óta nem sokat veszített erejéből.

Ki adta ki újra: Maecenas, 2008

Ursula K. Le Guin: A sötétség balkeze


Mert Le Guinből sosem elég! A nemrég elhunyt írónő legismertebb sci-fi regénye, a fagyos Tél bolygón játszódó történet arra keresi a választ, vajon van-e különbség a nemek között, és ha igen, akkor a férfiak okolhatóak-e minden nyomorúságért - és ha nem, akkor miért nem? A maga idejében igencsak provokatívnak számító szöveg a feminista sci-fi egyik alapműve, és bátran ajánlom mindenkinek, akik a társadalmunkról, az emberi viselkedésről és kapcsolatokról akarnak olvasni, mert Le Guin itt sem hazudtolja meg önmagát.

Ki adta ki újra: Európa: 2015

Alfred Bester: Tigris! Tigris!


Lehet, hogy bizonyos aspektusai fölött már eljárt az idő, de még most is süt a lapokból az az erő és ötletesség, ami miatt az egyik legnagyobb hatású regény lett a sci-fi történetében. Ez az űrbe helyezett Monte Cristo történet egy pillanatra sem áll meg, a vad, tigrismaszkos Gully Foyle-lal bejárjuk a Naprendszert, és végignézzük, hogyan hajtja végre ördögi, állatias bosszúját. Ez tényleg a sci-fi egyik alapműve, amivel az is tehet egy próbát, aki nem igazán olvasott még sokat a zsánerben. (A szerző Az arcnélküli ember című másik híres regénye is megjelent új kiadásban, legnagyobb sajnálatomra nem Ámon László remek grafikáival, amik az első megjelenést kísérték.)

Ki adta ki újra: Delta Vision, 2012


Isaac Asimov - Martin H. Greenberg (szerk.): Szívélyes Fahrenheit



Asimov és veterán szerkesztőtársa, Greenberg egy több kötetes sorozatban vették végig 1939-től a hatvanas évekig az adott év legjobb angolszász sci-fi novelláit. A Szívélyes Fahrenheit az 1954-es évet vette végig, és az eredmény magért beszél, nem hiába áradoznak róla blogokon, fórumokon a hazai SF kedvelők. Itthon ismert és kevésbé ismert alkotók novellái még ma is remek olvasmányok, könnyedén találhat kedvencet magának a hardcore sci-fi olvasó és az is, aki csak belekapna a zsánerbe. Aztán, ha végzett az új kiadással (vagy a két antikvár verzióval), akkor nekiállhat felkutatni az 1953-as válogatást, a Gyilkos időt!

Ki adta ki újra: Könyvmolyképző, 2008

Természetesen még sorolhatnánk azokat a műveket, amik megérdemelnének egy új megjelenést (vagy újrakiadásukat érdemes bárki kezébe nyomni). Ez a két ötös lista az én véleményemet tükrözi, de ha gondoljátok, osszátok meg kommentben, ti mit látnátok szívesen modernizált köntösben, szebb vagy más borítóval!

2018. február 12., hétfő

Egy idézet a sci-fi jövőjéről

Gyakori érv a science fiction válságával kapcsolatban, hogy a XXI. század elejére az emberiség annyira fejletté vált, a technológia és tudás olyan iramban növekszik, hogy elmondhatjuk: a sci-fi korában élünk. Annyi csodás, évekkel, évtizedekkel ezelőtt csak álomnak hitt találmány vesz körül minket nap mint nap, hogy a képzeletnek erőlködnie kell, hogy utolérje a valóságot. A sci-fi, ami sokak szerint az ötletek irodalma, szürkévé kezd válni.

Ezzel kapcsolatban hozok most egy idézetet, 1966-ból, Donald A. Wolheim és Terry Carr antológiájából (World's Best Science Fiction: 1966):

"In an era so tinctured with the essence of science fiction - or what was science fiction only a few years ago - the question confronting editors determined to select the best of the year's s-f output becomes quite complex. What is science fiction in a year that saw Gemini space rendezvous come off so successfully, that saw photographs of the surface of Mars taken from a perfectly operating passing spaceship, where new satellites sent up almost every day do not even make the front page? Or where on the surface of the Earth massive bombing planes fly thousands of miles a day to pinpoint rebellious areas in remote jungle countries - and those flights scarcely make headlines either? Or where all sorts of astounding scientific discoveries in medicine, biology and physics are more ofthen than not relegated to the inner pages of newspapers?

So in a very real way the basic premise of science fiction is the mode of life of the present - namely that the boundaries of human knowledge and human experience are advancing across new frontiers and into unexplored terrains of history just about every day. The task of science fiction writer thus become a quite sophisticated one requiring the ability not only to hold interest in a good story, but also to perk the sense of imagination in an era so jaded with astonishing factuality"

Hevenyészett fordításban valami ilyesmiről van szó:

"Egy olyan korszakban, amit ennyire áthat a science fiction esszenciája - vagy legalább is az, ami a sci-fi néhány évvel ezelőtt volt -, a kérdés, ami minden, az év legjobb SF terméséből válogató szerkesztővel szembejön, egyre bonyolultabbá válik. Mit jelent a science fiction abban az évben, ami szemtanúja volt a sikeres Gemini űrrandevúnak? Amikor láthattunk képeket a Mars felszínéről, amit egy tökéletesen irányított űrhajóval készítettek? Amikor annyira mindennapos új műholdak fellövése, hogy az már nem is kerül címlapra? Vagy amikor a hatalmas bombázórepülők több ezer mérföldet repülnek naponta, hogy eljussanak lázongó területekre elmaradott, dzsungellel borított országokban - és ezekből a repülésekből is alig lesz vezető hír? Vagy amikor egy rakás meghökkentő tudományos felfedezés az orvostudományban, a biológiában és a fizikában olyan gyakori, hogy még csak az újságok belső lapjain sem tűnnek fel?

Szóval a science fiction lényege napjaink életmódjának része - ugyanis az emberi tudás és megismerés szinte minden nap új határokhoz ér és a történelem eddig ismeretlen területére lép. A science fiction írók feladata ma sokkal bonyolultabb. Nem csak fent kell tudniuk tartani az érdeklődést egy jó sztoriban, de fel kell frissíteniük a képzeletet egy olyan korszakban, ami szinte megcsömörlött a megdöbbentő tények hatásától."

Hogy miért hoztam ezt a kis szöveget? Nem szeretem azt az érvelést, hogy régen is minden így volt, de a sci-fi halálával kapcsolatban mindig eszembe jutnak az ehhez hasonló idézetek. Ötven évvel ezelőtt a szerkesztők úgy látták, a sci-fi világában élnek, és ez hatalmas kihívásokat támaszt a zsáner felé. És hogy mi lett ennek a vége? Ma is jelennek meg sci-fi művek, az elmúlt évtizedek megannyi remek klasszikust kitermeltek, szemtanúi lehettünk fantasztikus regényeknek, amik sokszor a tudomány egyre újabb és újabb ötleteit vitték tovább. És most gondoljunk bele: van okunk most aggódni?

Én hiszek benne, hogy sci-fi mindig is lesz, mert az ember mindig is spekulálni fog a jövőjéről. És ha már maga a tematika - szerintem legalább is - alapvetően optimista, akkor talán mi is megengedhetjük magunknak az optimizmust. Amikor ezeket az idézeteket olvasom, mindig eszembe jut, hogy igazából nincs mitől féltenem a science fictiont, ezt az örökké válságban lévő, mindig megújuló valamit.


2018. február 2., péntek

Belépő szintű sci-fi - mi a gondom ezzel?

Nemrég jelent meg az SFmagon Szabó Dominik (aki egyébként az Ekultura.hu főszerkesztő-helyettese) cikke, amiben arról elmélkedik, hogy a kortárs fantasztikus filmes és sorozatos dömpingnek van-e hatása a sci-fi könyvekre, jelennek-e meg új olvasók, és ha igen, hol vannak? Mindenképpen érdemes elolvasni a cikket, mert egy mostanában kommentekben, könyvek kapcsán gyakran megjelenő témáról beszél, és gondolatébresztőnek, vitaindítónak is tökéletes. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a cikk alatt, a facebookos és molyos megosztások alatt folyamatos a kommentelés, és mindenki szükségét érzi annak, hogy hozzátegye a magáét a beszélgetésekhez.

Természetesen én sem vagyok kivétel, noha egyetértek az eredeti cikk állításaival. Inkább csak arról van szó, hogy úgy érzem, néhány dolgot érdemes még jobban körüljárni, kiemelni, vagy korábban, sok helyen elhangzott gondolatokat összegezni. Annyi minden jutott az eszembe, hogy az eredetileg egynek tervezett blogbejegyzést kénytelen vagyok két részre szedni. Most az ún. "entry level" vagy "belépő szintű" (sic!) sci-fi témájáról szeretnék beszélni, ami mémként terjed a neten, és arról, mi is a bajom ezzel kifejezéssel.


Hogy micsoda is ez az "entry level", azt az SFmagos cikkből meg lehet tudni. A "belépő szint" eszerint valami olyasmi, ami könnyedén befogadható a sci-fiben kevésbé járatos, főleg a vizuális kultúra felől érkező olvasók számára is. "Innen van hová tovább lépni", mondta nekem valaki, jobban el lehet mélyülni a más fajta (komolyabb? mainstream? hard? egyik elnevezés rosszabb, mint a másik) sci-fikben. Ugyanakkor én azt érzem, hogy az elnevezés miatt olyan jelentéstartalmak és képzettársítások is rárakódnak erre a kifejezésre a diskurzusok során, amik nem igazán szerencsések.

Gyakran van olyan érzésem, hogy él az a feltételezés néhányakban, hogy az "entry level" könyvekből valóban mindenki tovább lép. Sőt, mintha csak innen lehetne tovább lépni, és tovább is kell lépni. Ez a gondolat már csak az elnevezésből is adódhat ("üdv itt, gyere beljebb!"), de lehetnek más okai. Talán a kiadók ezzel akarják jobban elfogadtatni ezeket a könyveket a hardcore sci-fi olvasókkal? Nem tudom, csak hangosan gondolkodom. Mindenesetre a továbblépés gondolatával több probléma is van véleményem szerint. Először is, nem feltétel, hogy valaki ezeken a regényeken keresztül szeresse meg az SF-et. Úgy gondolom, hogy előbb van meg valakiben a fogékonyság a zsáner jellegzetes témái és kérdései iránt, és igazából teljesen mindegy, hogy milyen könyvvel találkozik először, előbb-utóbb túljut a "belépő" szinten. 

Viszont, ha megmaradunk annál a feltevésnél, hogy a többség az "entry level" könyveken keresztül szereti meg a zsánert, akkor mintha azt sugallnánk, hogy ezeknek a könyveknek van egyfajta "missziójuk". Hiszen nagyon sok embert elérnek, többet, mint a hagyományos sci-fik, így nagyobb az esély arra, hogy rátaláljanak a zsáner új szerelmeseire. Ez pedig könnyen arra sarkallhat bennünket, hogy elnézzük az ilyen könyvek hibáit. Mit számít, ha gyengébb művek is bekerülnek ebbe a kupacba, ha általuk szeretik meg a sci-fit? Ráadásul mivel ezek a könyvek alapvetően sokkal kevesebb sci-fi elemet használnak, ezért könnyen kialakulhat az a kép, hogy ezek "alacsonyabb rangú" művek – tehát minőségileg is megengedőbbnek kell lenni velük. 

Visszakanyarodva az elnevezésre, alapvetően tévesnek találom a "belépő" funkció kiemelését ezekkel a könyvekkel kapcsolatban. Mert mekkora lehet az aránya azoknak, akik tovább mennek? Ezek a könyvek, ahogyan az SFmagos cikk is megjegyzi, nem a sci-fiségük miatt működnek, hanem cselekményük miatt, azok miatt az elemek miatt, amiket az olvasók a "mindennapi tapasztalataikhoz" tudnak kötni. A thriller elemek miatt, az akció miatt, a humor miatt. A marsi nem azért lett népszerű, mert tudományos volt, hanem mert laza és izgalmas. A Vének háborúja hasonló okokból tarolt, Pierce Brown vagy Sylvan Neuvel kötetei dettó. De még a military sci-fik, mint Jack Campbell vagy Marko Kloos regényei is izgalmasak lennének a sci-fi köntös nélkül is. Akkor viszont kérdezem: vajon az ezeket olvasók tényleg annyira vágynak a hardcore művekre? Az olvasmányaik között ez Alvó óriások vagy egy Rendíthetetlen nem inkább a thrillerekkel és háborús regényekkel versenyeznek?


Ráadásul ezek nem elvágólagos kategóriák. Értem, hogy ki kellett találni valamilyen megnevezést azokra a könyvekre, amik eljutnak a szélesebb közönséghez is, de még mindig nagyon sokféle műről beszélünk. És azok a könyvek is nagyon különbözőek, amik nem férnek bele ebbe a (ha jól értem, főleg kiadói/marketinges célból kreált) kategóriába. Hajlamosak vagyunk végletekben gondolkodni, de a science fiction irodalom nem csak Scalzikból és Greg Eganekből áll, köztük megannyi szerző és mű foglal helyet. A könyvek fülszövege, tartalma, a kiadók marketingje pozíconálhatja ezeket ide vagy oda (vagy egy teljesen más irányba, ugye, kedves "Trónok harca az űrben" és "A szolgálólány meséje és Az éhezők viadala ötvözete"?), de ezek akkor is könyvek, amiknek milliónyi komponensük van. Éppen ezért nem lehet azt mondani, hogy egyik vagy másik jobb, vagy fontosabb. Igen, az "entry levelt" többen olvassák, és persze, lehetséges, hogy emberek más sci-fiket is a kezükbe vesznek ezután, de ne misztifikáljuk túl ennek a dolognak a szerepét. És igen, talán kevesebb merőben új és forradalmi sci-fi ötlet jelenik meg az "entry level" könyvekben, de milyen alapon nézzük le ezeket? Hiszen ha nekiállunk elmesélni a sci-fi alapszövegeinek a történetét, rájövünk, mennyire banális vagy furcsa dolgokról is szólnak. Ha végiggondoljuk, igazából egyik sem felsőbbrendű a másiknál, mert mindegyiknek megvan a maga szerepe. 

És ugyanezért, ahogyan arra korábban már utaltam, semmi akadálya, hogy (a helyükön kezelve, de) ugyanolyan szemmel nézzünk rájuk. Egy kritika ugyanúgy szólhat egy hard sci-firől és egy sci-fi nyomozós történetről. Ugyanúgy káros, ha egy rosszul megírt "entry level" könyv kritikájánál felcsattannak, hogy "ez egy belépő szintű könyv, ne kérjük számon rajta ezt vagy azt", mintha egy "ötlet sci-finél" azzal hessegetik el a karakteralkotást és a történetet érő vádakat, hogy "itt nem ez a lényeg". Se az "entry level" nem minőségi kategória, se bármelyik másik, a regények témáit, hatásmechanizmusait vagy felépítését alapul vevő kategória. Az ilyen könyv nem rosszabb másnál és nem is jobb. Egy rossz „belépő szintű” könyv nem a "belépőssége" miatt rossz, hanem a megírása miatt. Viszont nem is csak az a jó sci-fi, ami hardcore. (Itt szeretnék megkérni mindenkit, hogy ne mossuk össze a hard sci-fit a „nem entry level” kategóriával.)

Nincs értelme szembeállítani semmilyen tematikát, "szintet" semmivel. Nincsenek szemben álló oldalak, "sci-fisek" és hasonlók. A helyén kell kezelni minden művet. De ez még nem ok arra, hogy szemet hunyjunk a hibák fölött. Sarkítva: attól, hogy sokan szeretik a Twilight regényeket, még nem nyomhatjuk el a negatív kritikákat. Felnőttként kell mérlegelni, és nem csak a művek, de az olvasók felé is. Ne negligáljunk egy véleményt, mert nem értette egy sci-fi alapötletét. De azért se, mert húzta a száját egy blőd történeten.

Elhiszem, hogy kifizetődőbb az "entry level" kiadása egy könyvkiadónak (pláne egy ilyen kicsi piacon, mint a magyar), és igazából ha belegondolok, örülhetek, hogy vannak nem ilyen sci-fik itthon. Örülök, hogy megjelennek azért még Simmonsok és Reynoldsok is. Mert hiába szeretek minél több, magyarul megjelenő sci-fit elolvasni, legyen az "entry level" vagy sem - mert szeretek képben lenni, és mert egy igazán jó könyv tök mindegy, hogy milyen -, azért mégis vannak preferenciáim. És sajnálnám, ha ezek kikopnának.


2018. január 10., szerda

The Dune Encyclopedia

Nemrég fejeztem be a Brian Herbert és Kevin J. Anderson által jegyzett Dűne folytatások közül az elsőt, A Dűne vadászait. Amint sikerül elolvasnom a következő kötetet, A Dűne homokférgeit, meg fogok róluk emlékezni itt a blogon. Most viszont ennek az olvasásnak az apropóján egy másik érdekes, a Dűnéhez kapcsolódó könyvet szeretnék röviden bemutatni, ez pedig az 1984-es The Dune Encyclopedia (TDE).

Az Encyclopedia sok szempontból érdekes kiadvány. Kezdjük ott, hogy maga Frank Herbert nem írt egy előszón kívül semmit ehhez az amúgy cirka 500 oldalas kötethez. Az egészet egy 43 főből álló szerzőgárda állította össze Dr. Willis E. McNelly irodalomprofesszor összefogásával. Sajátos kerettörténetet is kreáltak a TDE-nek: az egészet belehelyezték a Dűne világába. Akik olvasták A Dűne istencsászárát, azoknak ismerős lehet II. Leto (a három és félezer évig uralkodó istencsászár) titkos gyűjteménye Dar-es-Balatban. A könyv bevezetőjében pedig McNelly, mint Hadi Benotto (a Dűne regényekben említett archeológus), azt írja, az Encyclopediát ezek alapján állították össze, így ez egyfajta "világon belüli útmutatóként" is értelmezhető, a szócikkek szövegezése és szóhasználata is illeszkedik a herberti univerzumhoz. (Publikálási dátuma is van: Liga után 15.540, több mint 1800 évvel II. Leto halálát követően.)

A könyv ennek ellenére soha nem volt valóban része a "hivatalos" Dűne ciklusnak. Ugyan McNelly Herbert jó barátja volt, és az író maga alapvetően pozitívan állt hozzá a projekthez, de már a kötethez írt előszavában is úgy fogalmazott, a Dűne titkainak "feltárását" megtartja saját feladatának. A TDE az első négy Dűne regényben foglaltakból merít, így az alkotók nem tudtak azokról az információkról, amiket Herbert az Encyclopedia készítése közben már kitalált a készülő ötödik Dűne regényhez. Ezzel persze önmagában nem lenne semmi probléma, ha McNelly-ék könyve megmarad az ismert "tényeknél", azonban a készítők ennél tovább mentek.

A TDE ugyanis azon túl, hogy a könyvekben található szereplőkről, szervezetekről (mint a KHAFT vagy a Liga) és fogalmakról, eszközök és egyebekről (kriszkés, mentát, melanzs etc.) kigyűjti és összerendezi az információkat, azokat ki is egészíti. Így például a különböző szervezeteknek komplett történetet kerekítenek, felépítéssel, hierarchiával stb. (Pl. külön szócikket kaptak a sardaukar egységek.) De azon túl, hogy kiteljesítik a szócikkeket, egészen új dolgokat is megalkottak a TDE szerzői. Például az egyik személyes kedvencem, amikor a II. Leto által feltámasztott több tucatnyi Duncan Idaho gholák (klónok, akik rendelkeznek elődjük emlékeivel) közül elég sokról írnak. Akad itt olyan, akinek nem sok minden adatott meg (gyakran rövid és erőszakos) élete során, olvashatunk a Bene Tleilax (a gholák "gyártójának") és az istencsászár kísérletezgetéseiről, például a női testben visszahozott Idaho gholáról vagy a homoszexuális gholáról, hadvezérről és ezer gyermek apjáról, lojális gholákról és árulókról. Ennél persze talán nagyobb elszakadás a herberti eredeti könyvektől, hogy miközben a TDE kifejti a Butleri Dzsihád történetét, okát és következményeit, megteremti annak központi figuráját, Jehanna Butlert is, akinek elég nagy szócikket szenteltek a készítők - holott Herbert könyveiben nincs szó róla.

Egyébként nem Jehanne az egyetlen ilyen kitaláció. Olvashatunk az első császárról, a Holtzman-erőtér megalkotójáról, megkapjuk az Impérium uralkodóinak listáját (úgy értem, a teljes listát, a teljes tízezer évről), olvashatunk ősi Atreidesekről (róluk is kapunk egy szép listát) és olyan alakokról a Dűne történelméből, mint a Liga megalapítója vagy híres Bene Gesseritek. És természetesen a regényekből ismert szereplőkről is komoly szócikkeket kapunk (bár pl. Paul Muad'dib Atreides esetében a szöveg megjegyzi, hogy vannak ennél sokkal jobb életrajzok is, amik komplexebben foglalkoznak a Kwisatz Haderach életével és hatásával). Ami pedig igazán jópofává teszi a dolgot, azok a portrék:

Paul Atreides, Lady Jessica, Alia Atreides
Chani, Leto Atreides (Paul apja), Vladimir Harkonnen báró

Nem minden szereplőről kapunk portrét (II. Letót például ne keressük), de akad még pár érdekes illusztráció (pl. az ornitopterről, Arrakeenről, a balisetről), amiket akkor is érdemes átböngészni, ha némelyik kicsit gyerekes rajzra hasonlít.

Szóval akit érdekel a Dűne világa, annak kifejezetten ajánlatos, hiszen tényleg nagyon sokszínű kötetről van szó, a Bene Gesserit felépítésétől és történetétől kezdve a gallach nyelven, az Impérium költészetén és az Arrakis naprendszerének leírásán át a zenszunnik vándorlásáig mindenféléről olvashatunk szócikket. Természetesen a készítők jó előre felkészültek rá, hogy egy ilyen munka nem lehet teljeskörű (a jövőbeli Dűne kötetek miatt kifejezetten nem). Már a bevezető felhívja a figyelmet, hogy az Encyclopediát összeállító tudósoknak mennyire nehéz dolguk volt, és hogy nem egy teljes, minden igényt kielégítő kiadvány létrehozása volt a céljuk, hanem hogy képet adjanak az Atreides korról. Mint McNelly/Benotto írja, akadhatnak kevésbé pontos információk, hisz' II. Leto személyes anyagaiból dolgoztak, de igyekeztek a lehető legprecízebben eljárni.

Hogy mi lett a TDE sorsa? Még a publikálásának (mármint a valódi publikálásának) évében, 1984-ben megjelent A Dűne eretnekei Frank Herberttől, és folytatásával együtt néhány apróságban máris ellentmondásba kerültek a McNelly és társai által leírtakkal (de ezek nem voltak olyanok, amiket ne lehetett volna a bevezetőre hivatkozva kivédeni). Az igazi probléma Herbert 1986-os halálával következett be. Ugyanis a TDE-t hiába a Dűne könyveket megjelentető Berkley Books adta ki, az író halála után minden jog az örökséget gondozó szervezethez került, akik visszavonatták a TDE-t, és megtiltották, hogy újra megjelenjen. (Az amerikain kívül egy angol kiadás létezik, ennek a borítója látható balra.) McNelly hiába hivatkozott arra, hogy Herbert még életében tervezett közös regényt írni vele a Butleri Dzsihádról, illetve, hogy nem akar pénzt szerezni az újabb kiadásokkal, hanem az akotók szellemi termékét szeretné újra kiadásban látni, az örökösök hajthatatlanok voltak. Mindez a harc 1999-ben dőlt el végleg, amikor is Herbert fia, Brian, Kevin J. Andersonnal közösen megjelentette az első Dűne előzményregényt, az Atreides-házat. McNelly korábban bőszen hangoztatta, hogy mindenképpen meg (vissza?) akarja szerezni a TDE jogait, később viszont megjelent egy nyílt levél, amit Brian Herbert, KJA és McNelly közösen szignózott. Ebben az olvasható, hogy a TDE egy "alternatív" Dűne univerzumra hivatkozik, nem része a "kánonnak", aminek egyedüli folytatásai/kiteljesítői a később megjelenő Brian Herbert - Anderson regények. Persze ezután rögtön megindultak a találgatások, mi késztethette a hangos és elkeseredett McNelly-t, hogy ilyen élesen változtasson az álláspontján - van, aki szerint McNelly benne se volt a levél megalkotásában.

Mindenesetre a The Dune Encyclopedia azóta sem ért meg új kiadást, McNelly pedig 2003-ban elhunyt. Az interneten ugyan keringenek teljes szövegek, de a fizikai példányok ma a gyűjtők kincsei. (Én is egy online verzióból merítettem, ugyanakkor figyelve a jogi és etikai aggályokra, itt nem osztanám meg a linket, de egy sima Google keresés sokat segít.) Közben a Brian Herbert és Kevin J. Anderson által írt kötetek száma csak nő és nő, lassan nincs egy apró szeglete sem a Dűne univerzumnak, amiről ne írtak volna regényt (ezzel szerintem pedig pont az eredeti hatását csökkentik). Lehet elemezgetni, mennyi mindenben térnek el ezek a könyvet a TDE-ben szereplő kitalációktól (kezdve a Butleri Dzsiháddal), ugyanakkor egy magára valamennyire adó rajongó mindenképpen élvezni fogja McNelly és társainak Dűne variációját.

A bejegyzés összeállításában a Dűne wiki szócikkéből merítettem nagyon sokat.

2018. január 1., hétfő

Változások és sok egyéb

Igen, jó helyen jársz. Ne kattints el!

Kisebb változtatások történtek a blogon, de nem kell megijedni, mert lesz még több is.

Kezdjük ott, hogy 8 hónapja nem volt új bejegyzés a blogon - ami azt jelenti, hogy 2017-ben sikerült 1 azaz EGY bejegyzést kiizzadnom magamból. Ez is nagyon jól jelzi, hogy itt már nem ugyanúgy működnek a dolgok, mint korábban. Írhatnék Top5 jellegű poszto(ka)t, de úgy gondolom, sokkal fontosabb lenne az, ha megmagyaráznám, hova tűntem el, és mellékesen mi ez a nagy átfazonírozás. 

Re-branding folyik, kérem szépen. Legalábbis ha nagyképű vagyok, akkor így hívom. (És miért ne lehetnék legalább a saját blogomon nagyképű?)

Lehet, hogy hallottál már róla, de van a Moly.hu nevű könyves közösségi oldal, amolyan magyar Goodreads. Két éve kipattant a fejemből egy ötlet (látva a Merítés-díj nevű dolgot), hogy mi lenne, ha megszívatnám magam és még néhány embert, és csinálnánk egy évi tízes ajánlólistát az adott év SFF megjelenéseiből? Természetesen találtam is másokat (meglepően sokakat!), akik láttak fantáziát az ötletemben (innen is nagy-nagy hála, amiért nem hajtottak el azonnal, és mert remek ötletekkel járultak hozzá ahhoz, hogy egyre működőképesebbnek és összetettebbnek tűnjön a dolog). Így aztán 2016-ban először, tavaly pedig (ki nem találnád) már másodszor sikerült sci-fi és fantasy témában összehozni a dolgot, a linkeken böngészhetsz.


Viszont annyi kedves és kedvetlen hozzászólást kaptunk a nyakunkba ezzel kapcsolatban, hogy mélyen magunkba szálltunk, és kitaláltuk, hogy érdemes lenne teleszemetelni a Molyt a szabályokkal, rendezési elveinkkel satöbbi. Külön profilt is csináltunk rá, amit hárman kezelünk, itt van ni, itt találod a különböző szabályokat és elveket, meg a listákat a könyvekről. Szóval nem elég, hogy a "listázás" miatt elég sokat olvastunk, de még sokat is beszéltünk a különféle reakciókról, és gyártottuk is ezeket a tartalmakat (amiknek a kiagyalása legalább annyi időt vett el, mint a megírásuk, kétszer-háromszor megszerkesztve). Viszont mindannak ellenére, hogy néha már azt érzem, túl sok ez nekem, valahol nagyon büszke is vagyok. Tíz éve vagyok benne ilyen-olyan SF-es dolgokban, de ez az első alkalom, amikor egy ötletem szépen elkezd növekedni, és mások is látnak benne fantáziát. Jó érzés, hogy ennyi embert megmozgat a dolog, és bár még bőven van hová fejlődni, már most látom, hogy ha okosan csináljuk, pár év múlva ez a projekt valóban relevánssá nőhet a hazai fantasztikumban.

De nem csak online zajlott az élet (különösen az év második fele). Részt vettem a IX. Budapest Transzferen, ami egy irodalmi beszélgetéssorozat a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Idén a jövő volt a téma, és a sok érdekes programpont mellett helyet kapott a Férfimunka?  ̶ Női szerzők a sci-fi világában című beszélgetés, amiben egyedüli férfiként nem túl izgalmasan (bár állítólag informatívan) beszéltem én is kicsit a témáról három komoly szakmai hátterű szerkesztővel. Felvétel sajnos nem készült, de egy zanzásított beszámolót itt el lehet olvasni. Ez a téma egyébként a fantasztikumban is nagyon pörög most, és nem csak a #meeto kampány miatt. Akit érdekel a téma, az olvassa el Kameron Hurley remek esszékötetét, a Geek Feminist Revolutiont, ami egy nagyon erős könyv. Komolyan, olvasás közben én is kicsit forradalmárnak éreztem magam, holott nem is vagyok elnyomott nő, ráadásul nagyon sok más, érdekes témában is olvashatunk benne esszét. (Ha nem férnétek hozzá a kötethez, elszórva az interneten szinte mindegyik benne szereplő írás megjelent, például ez is, érdemes belekukkantani.)

Aminek viszont nagyon örülök a Transzferes szereplés kapcsán, hogy megismerkedtem a román Antuza Genescuval, aki egy nagyon közvetlen személyiség, ráadásul a román fantasztikum remek ismerője és rutinos fordítóként a nemzetközi mezőnnyel is tisztában van. Nagyon meglepődtem, hogy kérdés nélkül nekem adta a Paradox című lap egy példányát (ezt a temesvári H. G. Wells Társaság adja ki).

És ha már események: annyira megszaporodtak az SFF témájú rendezvények itthon, hogy az ember már azt se tudja, melyikre menjen el. Újraéledt a PopJak (yey!), ott volt a Transzfer, Tóth Csaba politológus SF előadásait számon se lehet már tartani, író-olvasó találkozóból meg lassan minden hétre jut egy. A hozzám hasonlók segélykiáltását hallotta meg egy kedves barátom, aki felvetette, hogy csináljunk egy SFF eseményeket monitorozó, azokat összegyűjtő oldalt. Így indult el (kicsit hosszú vajúdás után) az SFF Figyelő blog (facebookkal, mollyal, amit akartok, már csak a Google Calendar hiányzik). Én ugyan nagyon keveset veszem ki ebből a részemet, de igyekszem, hogy a jövőben ez is másként legyen.

Egyébként már csak azért sem tudtam ezzel foglalkozni, mert magam is beálltam az rendezvényszervezők közé (mintha lenne bármi tapasztalatom ezen a téren...) Nem győzök hálálkodni Gaborják Ádámnak (volt JAK elnök, egyébként a Próza Nostra oszlopos tagja), amiért kipattant az egész ötlet a fejéből és megkeresett vele. Remélem, hogy ha nem is voltál ott, de azért csak eljutott hozzád, hogy novemberben a Bem Moziban tartottuk az I. Világok Találkozása nevű "zsánerirodalmi rendezvényt" (vagyis volt ott sci-fi, fantasy, horror meg weird meg amit akarsz). Ahogyan lenni szokott, utána több kritikát is kaptunk, és hát igen, valóban nem lett tökéletes, de! De benne lenni a szervezésben és látni, ahogyan az egész alakot ölt, és hogy mennyi ember jött el, mennyire jól érezték magukat a közönség tagjai és azok is, akik a színpadon ültek, na, az mindent megért! Komolyan, nincs jobb egy ilyen után, mint hogy a résztvevők megszorítják az ember kezét és közlik, hogy tök jó, hogy ezt összehoztuk. (OK, lejövök a fellegekből.)


De tényleg, én azt gondolom, nem csak, mint szervező, hanem mint sci-fi rajongó, hogy nagyon kellett már egy ilyen itthon. Értitek, egy esemény, ami komolyan veszi magát, és tényleg komoly is. Nem akar a cosplay meg a Star Wars mögé bújva látogatókat szerezni, hanem megmondja, hogy itten bizony irodalomról lesz szó, olyanokkal, akik valóban értenek is hozzá, nem csak a haverjaink. Első perctől kezdve cél volt, hogy minél nagyobb körből hívjunk beszélgetőket, így volt, aki Szegedről jött, volt, aki Szlovákiából, volt, aki a BME-ről, volt, aki könyvkiadótól. Ezt szeretnénk még tovább vinni, még több, még izgalmasabb beszélgetőket összeszedni. Én nagyon fontosnak tartom, hogy a különféle magyar műhelyek, szakemberek, alkotók, honlapok érintkezzenek egymással, beinduljon a diskurzus. Mert van ám minden itthon, hiába sápítozik mindig mindenki, van egyetemi SF oktatás, vannak remek honlapok, remek írók, kritikusok etc., csak éppen sokszor nincsenek szem előtt, vagy nem kapcsolódnak egymáshoz. És vannak vélemények, amikből aztán viták lehetnek, értelmes, érvekkel megtámogatott viták, amik előre viszik a zsánereket. Bármennyire is azt éreztem az elején, hogy a Világok Találkozása (röviden ViTa, érted?) név olyan "iskolás", azért valahol jól leírja, ami történt. És én tökre bírnám, ha ez nem maradna annyiban, ha ez a nagy kommunikálás folytatódna. Szóval mi a szervezőkkel mindent meg fogunk tenni, hogy a jövőben folytatódjon ez a dolog, akár eseményeken, akár máshogy. Szóval figyeljen mindenki, mert lesz itt még sok minden!

(Ha nem voltál ott, akkor a beszélgetéseket meghallgathatod itten, thanks to Ekultura.hu! Én a sci-fi jövőjéről szóló eszmecserében vettem részt, de úgy érzem, mindannyiunkban sok gondolat bennünk ragadt, szóval remélem, valamilyen formában lesz ennek folytatása.)

Ja, és volt hát egy díj is, majdnem elfelejtettem! Tudom, hogy itthon nagy a díj-para, hogy de miért kapja ő? Kik adják ezt? Minek? Mi jár vele?  Ugyanakkor meg van egy díj-fétis is, hogy de legyen már díj, mert az kell! Na, akkor itt egy huszárvágás: lett díj, de nem az íróknak. Bizony, ez nem egy újabb gittegyleti plakett vagy ilyesmi. A Hexát (ami fizikai formájában egy üvegkocka, érted, hexaéder) a ViTa résztvevői adják annak, aki sokat tett a zsánerért, tök mindegy, hogy író, fordító, szerkesztő, szervező etc. Részletek emitt, én azért tartom fontosnak foglalkozni vele, mert szerintem ez is baromi jó dolog! Nagyon sokan güriznek az SFF-ért, írják a cikkeket, szervezik a találkozókat, szerkesztik a könyveket, behozzák a kortárs legjobbakat, de senki rájuk se bagózik. Néha pedig nekik is jól esik egy kis vállveregetés, ez a díj pedig pont ennyi. Egy vállveregetés, egy köszönet, hogy ennyit tettek az olvasókért. Ilyen szempontból pedig az első Hexa Kleinheincz Csillánál van a legjobb helyen. Ha nem hiszed, nézz utána, ki is ő.

Na de kanyarodjunk rá a lényegi témára, a változásokra!

Kezdjük talán ott, hogy ahogy eddig ismertétek a blogot, na, az nem lesz többet. Úgy értem, hogy könyvkritikák, könyvajánlók nem igazán lesznek. Ez egyébként a máshol megjelenő könyves írásaimra is igaz, az Ekultura.hu-ra és a Próza Nostrára is kevesebb ilyen jellegű cikket tervezek írni. Ennek egyik oka az, hogy amellett, hogy túl sok időt vesz el olyan más projektektől, amik szerintem sokkal fontosabbak lennének, még erősen korlátozzák is a mozgásteremet. Nem titok, hogy már három éve a GABO Kiadóban dolgozom. Ennek kapcsán pedig azt vettem észre, hogy ezért néha érzékeny téma, ha fantasztikus regényekről írok. Sajnos kialakult az a nézet, hogy aki kiadóban dolgozik, az a saját könyveiket felmagasztalja, a konkurenciáét pedig lehúzza. Ezt eleinte eléggé felháborító vádnak tartottam, és azzal ütöttem el, hogy aki figyeli a tevékenységemet, az tudja, hogy nem ez alapján írok a könyvekről. Ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy mégis befolyásolja a munkám azt, miről írok, viszont nem úgy, ahogyan azt sokan feltételeznék. Egyrészt a GABO könyveiről már nem is nagyon írok - eleinte próbáltam sokkal később írni, amikor már volt több vélemény az adott könyvekről, ez viszont nem működött, mert amiről nem írok azon melegében, az szép lassan elhalványul és elvész a motiváció. Másrészt nagyon ritkán írok még molyos értékelést is olyan fantasztikus könyvről, ami nem tetszett és más kiadónál jelent meg, ha pedig írok, akkor igyekszem minél pozitívabban megfogni az adott könyvet, még akkor is, ha egyébként nem volt a szívem csücske.

Ennek a deformitásnak pedig semmi értelme. Hiába törekszik az ember, aki akar, az úgyis rosszindulatot lát bele minden mondatába, és hát az olvasókkal szemben sem túl elegáns ez a dolog. Ez nem azt jelenti, hogy nem fogok írni például a Próza Nostrára Dan Simmons Olümposzáról vagy az Ekultúrára az új Peter F. Hamiltonról, vagy hogy a Molyon ne jelenne meg a véleményem minél több könyvről (akárcsak pontszám formájában is), hanem azt, hogy mivel egyébként is egyre kevésbé érzem kielégítőnek a kritika/ajánlóírást, ezért nem fogom ezt erőltetni, különösen ilyen problémás könyveknél.

Hogy mi lesz akkor a jövőben? Terveim szerint a blog sokkal lazább lesz, sokszínűbb és informatívabb. A névváltás is ezt tükrözi elsősorban: igyekszem tényleg élvezni a blogolást, és megosztani itt azt, ami valóban felkelti az érdeklődésemet vagy foglalkoztat. Amellett, hogy egyfajta véleménybloggá kívánom tenni ezt a helyet, olyan érdekességekkel vagy komolyabb témákkal foglalkozó tartalmakat szeretnék készíteni, mint amilyen a Kilgore Trout kötetről szóló, vagy a Banks kérdezz-felelek. Nyilván ehhez elsősorban elhivatottság kell, szóval nem merek én már semmit sem ígérni, de meglátjuk, mennyire fog ez nekem bejönni.


De hogy végül is miért döntöttem a névváltoztatás mellett? Az utóbbi időben egyre távolabbinak érzem magamtól azt a fajta hozzáállást, amit "acélpatkányként" képviseltem: a mindenkibe belekötős, karcos, odamondogatós oldalát a dolognak. Tíz éve még jól hangzott, hogy az acélpatkány átrágja magát mindenen és megállíthatatlan - most viszont úgy érzem, másra van szükség. Vagyok annyira nagyképű, hogy azt gondoljam, én is komolyan hozzá tudok tenni a hazai SF(F?)-hez, ennek a módját pedig jelenleg nem abban látom, hogy leírom hosszan, hogy egy könyv milyen (mondjuk, hogy borzasztó). Sokkal lazábban, sokkal nyitottabban, sokkal megfontoltabban kell hozzáállnom a zsánerhez, és azokhoz, akik ebben a közegben tevékenykednek. Ennek szellemében alakítom át a blogot és a tartalmait, és ezért hagyom hátra a régi nicknevemet. (Furcsa, hogy mennyire az ember identitásának része az interneten használt neve.) A jövőben ahol lehet, ott a saját nevemen (hogy mi az? Kattintsatok a Rólam fülre!) vagy a Spaceman Spiff nicken tervezek publikálni. (Hogy miért egy képzeletbeli kisfiú képzeletbeli alteregóját választottam névnek? Nos, ezt majd szerintem a pszichológusommal fogom megbeszélni.)

Mindemellett pedig igyekszem minél több olyan dologban részt venni, ami nem elsősorban a cikkírásról szól. Ennek remek kerete például a Világok Találkozása, de én magam is már egy ideje dolgozom egy sokkal komolyabb projekten, ami remélem, idén végre meg is valósul, ezzel pedig el tud indulni sok további tervem is.

Úgyhogy viszlát, acélpatkány, jó szolgálatot tettél nekem (és nem biztos, hogy nem fogsz még néha-néha visszaköszönni)! Viszlát, 2017, előre az új évben, új kihívásokkal, új tervekkel!


(Igen, mi mással búcsúznék, mint idegenekkel és David Bowie-val? :P )

2017. április 3., hétfő

Az ég térképe

Erre, erre, Hölgyeim és Uraim! Mondják, tekintettek-e már fel a csillagos égre, és gondolkodtak-e már azon, vajh’ az a sok égitest mivégre tölti ki a Kozmoszt? Eljátszadoztak-e a gondolattal, hogy talán mindegyik különös lények otthona, olyanoknak, melyeket szegényes képzeletük még álmodni sem mer? Ha igen, Hölgyek és Urak, most figyelmezzék szavaimat! Amikor átlépnek eme kapun, a Teremtő végtelen hatalmának bizonyítékaiként ezen távoli világok kreatúráival szembesülhetnek! Láthatnak szárnyas embereket a Holdról, melyekről már bizonyára Önök is hallottak! Csodás vénuszi sziréneket, kiknek dalai messze szállnak otthonuk narancsszín felhői alatt! Szaturnuszi rákokat, marsi sárkányok fogait, a gigászi jupiteri leviatán farkának egy darabját! És mindezen csodák között, de csak a szemet védő kormozott üvegen keresztül, még egy eleven Nap-lakót is szemügyre vehetnek!

Hogyan, drága Madame? Hogy Mars-lakók? Nem, ilyenek nincsenek a mi szerény bemutatónkon. Hogy hol? H. G. Wells? Világok harca? Félix J. Palma?

Ó, drága Hölgyem, hát nem szabad mindent elhinni, amit olvas! Tudom, hogy ez a spanyol férfiú mily’ nagyszerűen ír, én magam is gyermeki rajongással veszem kezembe kis füzetecskéit. Hogy Önöknél egy vaskos könyvbe fűzve adták ki a történetet? Annál jobb!

Señor Palma nem csinált mást eme új könyvében, Az ég térképében, mint az ember örök vágyát lovagolta meg. Még az olyan nagyra becsült tudós fők is, mint Kepler vagy Voltaire, arról ábrándoztak, hogy megismerjük más világok lakóit, még ha azok több ezer láb magasak is! Így hát Palma fogta magát, és szemérmetlenül összefércel mindent, ami csak az eszébe jutott. Mert hát mi köze lenne az egésznek Wellshez, aki éppen lehordani készül a regény elején egy szemtelen amerikait, aki azt a pökhendi Edisont tette meg a Marslakók elleni háború hősének? Vagy egy déli-sarki expedíciónak, ami a Föld közepébe vezető átjárót keresi? Egy habókos amerikai úri hölgyről már nem is beszélve? És mégis, drága Hölgyeim és Uraim, én, aki oly’ csodákat láttam, amit nemes szívük el sem hinne, azt mondom, nem lehet nem rajongani ezért a műremekért!

Hogy már az előző regény is teljesen abszurd módon lopta – pardon, emelte át – más művek elemeit? Drága Uram, gentlemanek közt szólva, itt különbözik a zseni a tolvajtól: mert Palma úr olyan, mint egy mesterszakács, aki az elé rakott alapanyagokból – bármilyenekből! – tökéletes lakomát csinál! Ugyanez a helyzet itt is, egy csodás történetet kapunk a pénzünkért, melyet a fantázia és a valóság ezer ismerős darabjából illesztett össze. Szerelem, önfeláldozás, izgalom, humor, az Univerzum csodái! Való igaz, a kissé kotnyeles narrátor mintha itt-ott már túlzásba esne, és teljesen meg tudom érteni, ha a tisztelt nagyérdeműnek megfekszi a gyomrát ez a nyakatekert fogalmazvány, de ezért ne hagyják cserben a regényt! Mert nem csupán önfeledten szórakoztató, ahogy követhetjük Mr. Wellst, amint saját bőrén tapasztalja a marslakók invázióját, de roppant módon intelligens is! Igazi pezsdítő szellemi játék, a régi és a modern megkapó keveréke.

Nos, igen, Monsieur, valóban, itt nincsen annyi sziporkázó meglepetés, nem vezeti úgy az olvasót az orránál fogva, mint az előző művében. Viszont ettől nem lett rosszabb, sőt, az író stílusa még jobb is! Igen, ahogy az Úr mondja, így legalább nem tűnik az egész holmi ócska bazári mutatványnak… Minden bizonnyal még így is elkápráztatja azokat, akik szeretik, ha itt-ott azért még meglepetések érik őket. Persze kissé engem is elszomorított, hogy aki figyelt, az könnyedén kitalálhatja a regény feloldását. Na nem a legvégét, azt azért nem, de azt igen, amikor… 

De kérem! Dehogy árulnám el a megoldást! Csak annyit említettem, hogy aki ismerte az előzményt, az könnyedén rájöhetett, rejtély és meglepetések ide vagy oda. Félix. J. Palma még mindig igazi szélhámos, egy igazi bűvész, aki bármit elhitet az olvasójával, hogy aztán huss, egy csapásra tegyen minket nevetségessé! De ne higgyék, hogy ezért mi haragszunk rá, ó nem! Hiszen mindez csak látszat! Nem lehet haragudni arra, aki ily’ mesteri módon viszi véghez eme grandiózus mutatványát! Ráadásul a lélek mélységeit is feltárja, oly’ megkapó, oly’ bájos, amikor az emberi szellemről ír, hogy azt is megbocsátjuk neki, amikor kissé túlszalad a tolla.

Ezért hát, Hölgyeim és Uraim, bátran vegyék kézbe eme nemes férfiú könyvét, különösen, ha már ismerik az előzményeket. Nem fogják megbánni, sőt, biztos vagyok benne, hogy remegő szívvel fogják kívánni, bárcsak a kezükbe vehetnék már a folytatást!

Nem, nem azért beszélek szép szavakkal erről a könyvről, mert én is hasonló ablakot nyitok a Világmindenség csodáira! Kérem, én csak egy szerény öregember vagyok, aki fel kívánja lebbenteni az emberek szeméről a fátylat, hogy bekukkantsanak a távoli planéták csodás világaiba! Az, hogy ezért elfogadok néhány szerény centávót, csak természetes. 

Jöjjenek, jöjjenek! Tekintsék meg a Vénusz madarait, a Hold denevéreit! Erre, erre!

2016. november 26., szombat

A legjobb nem angolszász fantasztikum

A Mandiner.sci-fin indult egy remek sorozat, ami a közép-európai országok fantasztikus irodalmát hivatott bemutatni az adott ország alkotóinak szemén keresztül. Ennek kapcsán több helyen felmerült, hogy milyen jó lenne több, nem angolszász fantasztikumot olvasni. Sokat beszéltünk erről makitrával, és arra jutottunk, hogy az emberek talán nem is ismerik, milyen remek, modern, nem angolszász fantasztikus művek jelentek meg idehaza. Így most ketten összeszedtünk egy csokorra való olvasgatni valót azoknak, akik jobban el szeretnének mélyülni ebben a közegben. A rövid bemutatók után pedig linkek vezetnek a könyvekről, képregényekről készült írásainkhoz, ha netalán nem sikerült volna valakit meggyőznünk.

Andreas Erschbach: Hajszőnyegszövők (német)


Több helyen olvastam, hogy az olvasók annyira bizarrnak találták a címadó ötletet, hogy nem tudták teljesen élvezni a történetet. Szerintem ezzel veszítenek, mert a német szerző novella-ciklusa költőiséggel képes ábrázolni egy, a társadalom minden szintjén elnyomó diktatúrát. Ugyan a történetek egy végső csavarra vannak felfűzve, de hétköznapiságukban annyi eredetiség van, hogy soha nem válik unalmassá. A nyitó és záró epizód pedig olyan szívfacsaróan emberi, hogy nem lehet kivonni magunkat a hatása alól. (makitra)

Bővebben itt és itt is!

Jacek Dukaj: Extensa/Más dalok (lengyel)


Dukaj talán az egyik legzseniálisabb kortárs fantasztikus szerző, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egyből két könyvével is szerepel itt - pedig csak három jelent meg magyarul! Az Extensa egy furcsa, már-már szépirodalmi közegből lassan kiépülő poszthumán jövő képét tárja az ember elé, ahol az emberi és a galaktikus léptékek különös módon keverednek. A Más dalok pedig egyike a legjobb fantasztikus regényeknek: egy olyan alternatív világ, ahol a négy alapelem határozza meg a világot. Egy precízen kidolgozott fantasy, aminek szinte eposzi története van, ahogyan a hajdani hadvezér újra visszatér, hogy szembeszálljon… magával a Káosszal! Kötelező mindenkinek, aki szereti a fantasztikumot! (acélpatkány)

Bővebben az Extensáról itt, a Más dalokról pedig itt!

Félix J. Palma: Az idő térképe (és Az ég térképe) (spanyol)


Palma végtelenül pimasz: elhiteti velünk, hogy egy viktoriánus szerelmesregényt olvasunk, pedig… Az idő térképe nyíltan épít H. G. Wells klasszikusára, Az időgépre, de ezt olyan könnyedséggel és eleganciával teszi, hogy nem lehet nem szeretni még akkor sem, ha esetleg az agyunkra megy a tudálékos narrátor. Ráadásul a szerző jó párszor ejt át bennünket, az orrunknál fogva vezet, hogy aztán jót nevessen hiszékenységünkön. És szerencsére idén már a folytatást is kézbe vehetjük, Az ég térképében most a Világok harca elevenedik meg: szó szerint, ugyanis Wellsszel együtt szemtanúi lehetünk, ahogy a marsiak megtámadják a Földet! Igazán örömteli szórakozás Palmát olvasni. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei (és folytatásai) (ukrán)


Harry Potterként próbálták eladni az ifjú varázsnövendék karrierjének csúcsán, de persze mi sem állt távolabb az ukrán szerzőpárostól. Marina és Szergej Gyacsenko nem kevesebbet, mint az élet teljességét mutatta be a szavakon keresztül; egy egyszerű történettel rávilágított, hogyan találhatjuk meg a helyünket, a mi életünket. Egy remek, olvasmányos könyv finoman felvezetett rejtéllyel és csattanóval, nem kimondott, de felismerhető kelet-európai ízzel. (makitra)

Bővebben itt!

Andri Snaer Magnason: LoveStar (izlandi)


LoveStar, a zseniális feltaláló privatizálja a szerelmet! De mi történik akkor, ha a tökéletes szerelmes párt nem egymásnak rendelik a fizikai törvények? Ebben az abszurd szatírában a sci-fi elemek tobzódnak, hogy aztán egy őrült kavalkádban a szerző elmondhassa véleményét a világról, a médiáról, reklámról, kapitalizmusról, szerelemről és az emberi gyengeségekről. Nem szokványos sci-fi ez (már ha az egyáltalán), de éppen ezért nagyon érdekes és érdemes is elolvasni (a kisebbeknek pedig ajánljuk az Időládát vagy A kék bolygó történetét). (acélpatkány)

Bővebben itt és itt is!

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve (finn)


Ebben a klasszikus (young adult) disztópia alaphelyzetben a jövő Skandináviájában a víz már szűkös erőforrás, amit a kínai gyökerű elnyomó állam oszt be, a falusi embereknek pedig nagyon meg kell gondolniuk, hogyan osztják be, amilyük van. Ebben a világban a teamesterség tradíciója egy titokkal is párosul, amit a lassan felnőtté váló Noriának meg kell őriznie: egy bővízű forrás helyét. De képes a barátai szenvedését látva fenntartani a titkot, vagy mindent sutba dobva megpróbál segíteni az egyszerű embereknek? A felelősség és felnőtté válás mesélje ez, megfűszerezve jó adag ökotudatossággal. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa (japán)


Aki látta már az amerikai filmváltozatot, annak is érdemes elolvasnia ezt az amúgy rövid kis könyvet. Az hagyján, hogy a befejezése más, mint a filmé, de a regény akciódús és sokkal jobban bele tudunk helyezkedni a főszereplő helyzetébe. Remek kis akicóregény (military sci-fi a javából), ami nem annyira japán, hogy ne tudja élvezni egy európai olvasó. (acélpatkány)

Bővebben itt!

Enki Bilal: A szörny-tetralógia (bosnyák/francia)


A bosnyák származású francia képregényrajzoló talán saját élményeit dolgozta fel a háborús árvák történetében - ezt nem tudom. De a Szörny-tetralógia ezzel együtt is sokat akar mondani az életről és abban betöltött szerepünkről, bár az adott válaszokkal nem mindig értek egyet. Ennek ellenére is egy fantasztikus munkát tarthat kezében, amit a legmagasabb szintű művészi tudással alkotott meg Bilal. Képei, hangulatai sokáig az olvasóval maradnak. (makitra)

Bővebben itt!

Alejandro Jodorowsky - Juan Gimenez: Metabárók kaszta (chilei-argentin)


Tesztoszteronnal dúsított Dűne-átirat - akár így is jellemezhetném Jodorowsky látomását, de ezzel igazságtalan lennék. Az argentin rendező meg nem valósult filmtervét használta fel nagyszabású képregényéhez, ami egy spirituális utazás emberségünk mélyére. Vajon mi teszi az embert emberré? - teszik fel a kérdést burkoltan a Metabárók. A válasz ugyan cseppet karcsúnak bizonyul, de az egyes generációk története olyan emlékezetes, hogy ezt a hiányosságot könnyű megbocsátani ennek a színpompás képregénynek. (makitra)

Bővebben itt és itt is!

Joun In-Van: Árnybíró (dél-koreai)


A közel 10 évvel ezelőtti hazai manga-bummnak volt az első fecskéje úgy, hogy nem is japán, hanem koreai képregényről van szó. Azonban nagy szerencsénk volt vele, hiszen minden tartalmazott, amit a távol-keleti képregényekben szeretni lehet: bolondosság és mélység egyaránt, mindez szemet gyönyörködtető képek mellett. Története a látszatokról és a mögötte lévő valóságról, valamint az ebből kiutat kereső emberről mindenkihez egyformán szól, éljen a földgolyó bármely távoli pontján. (makitra)

Bővebben itt!

+1: Cixin Liu: A háromtest-probléma (kínai)


Valamit tudhat a hamarosan magyarul is megjelenő Cixin Liu (Liu Küszin? Nem vagyunk túl jók kínaiból…) regénye, hiszen még Hugo-díjjal is jutalmazták. Sőt, hazájában még mozifilm is készül belőle, ami várhatóan nemzetközi forgalmazásba is be fog kerülni. Liut Kína legfontosabb hard SF szerzőjeként tartják számon, ebben a könyvében a kínai kulturális forradalom története kapcsolódik össze egy furcsa, jelenbeli tudományos problémával és kínai tudósok titokzatos halálával. Hogy mi áll mindennek a hátterében? Az már önmaga spoiler lenne, legyen elég annyi, hogy mi izgatottan várjuk, hogy elolvashassuk a trilógia nyitókötetét. (acélpatkány)

És amikről azt hallottuk, hogy szintén jók, csak mi még nem olvastuk:

Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek (lengyel)
Andrzej Sapkowski: Vaják-sorozat (lengyel)
Jerzy Sosnowski: Aglaja (lengyel)
Szergej Lukjanyenko: Őrség-sorozat (orosz)
Ondřej Neff: Sötétség (cseh)

2016. november 24., csütörtök

Kilgore Trout: Vénusz a kagylón

Tudjátok, ki az a Kilgore Trout? Biztosan tudjátok - ha nem, akkor sokkal több Vonnegutot kellene olvasnotok. Mr. Trout a XX. század legnagyobb science fiction írója, sőt, a legnagyobb írója, humanistája és gondolkodója volt. Nem mellesleg Kurt Vonnegut Jr. nem kevésbé érdemes író agyszüleménye.

Mr. Trout több száz sci-fi regény és több ezer novella szerzője, elég csak megnézni a Wikipedia oldalát. Legnagyobb tragédiája az volt, hogy az írásai főleg "pumás" magazinokban jelentek meg, így az emberek maximum szexshopokban találkozhattak velük. Kevés igazi rajongója volt (azok közül a legkiemelkedőbb persze Billy Pilgrim, akit elraboltak a tralfamadori idegenek, és Eliott Rosewater, a busás Rosewater vagyon örököse). Viszont, hála Mr. Vonnegutnak, Trout könyvei sokak szemében igazi kincsekké váltak.

Nos, ami a valóságot illeti - de ki mondaná meg, mi a valóság? - a The Magazine of Fantasy and Science Fictionben 1974/75-ben megjelent Trout Vénusz a kagylón (Venus on the Half-Shell) című regénye, majd 1975-ben önálló kötetként. Mutatom:


Ezt a regényt Vonnegut az Áldja meg az isten, Mr. Rosewater című könyvében említi, mutatom:

"Fred azt hitte, hogy Lila nem figyeli, letette a Szép Otthont, és kézbe vett valamit, ami pokolian szexi puhafedeles regénynek látszott. Vénusz a kagylón volt a címe, és Kilgore Trout írta. Hátsó borítóján egy izgi jelenet rövidített részlete volt olvasható. Így szólt:

Margaret, a Shaltoon bolygó királynője földre hullatta a palástját. Semmit nem viselt alatta. Kemény, fedetlen keblei büszkén, rózsásan meredtek előre. Csípője és combjai hívogatóak voltak, mint egy áttetsző alabástromlant, s oly fehéren ragyogtak, mintha belső fény izzott volna bennük.
– Bolyongásaidnak vége, Űrvándor – suttogta, a vágytól rekedten. – Ne keress tovább. Megtaláltad a választ: a karjaim közt.
– Istenemre, csodálatos válasz, Margaret királynő – felelte az Űrvándor, és megizzadt a tenyere. – Hálásan el is fogadom. De ha teljesen őszinte akarok lenni hozzád, meg kell neked mondanom, hogy már holnap újra útra kell kelnem.
De hiszen megtaláltad a választ, megtaláltad a választ – kiáltott fel a királynő, s erővel illatos ifjú keblei közé vonta a férfi fejét.
A férfi mondott valamit, amit a királynő nem hallott. Kartávolságra tolta magától az Űrvándort.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, Margaret királynő, hogy amit te kínálsz, az borzasztó jó válasz. Csak történetesen nem az a válasz, amit én keresek…

Fénykép is volt Troutról: Öreg volt, nagy fekete körszakállal. Rémült, öregedő Jézus, akinek életfogytiglani börtönre változtatták a keresztrefeszítési ítéletét."

Ennyi, nem több. És hogy akkor hogyan lett ebből egy megjelent könyv? Úgy, hogy Philip José Farmer, aki szintén sci-fi író volt, megírta a könyvet (és ahogy látszik, fiktív szerzőfotót is készítettek hozzá). A fáma szerint Vonnegut kezdetben vonakodott az ötlettől, de végül beleegyezett, sokáig pedig azt hitték, ő maga írta a könyvet. De ez persze szamárság: Vonnegut nem vetemedett volna ilyesmire. A könyvet aztán persze lefordították olaszra, németre és franciára is.

Végezetül pedig íme három másik borító, ezzel zárnám ezt a történetet:

2016. október 6., csütörtök

A vízvadász

Felkelsz. Iszol egy kortyot az ágy mellett lévő pohárból. Elmész a mosdóba, könnyítesz magadon, kezet, arcot és fogat mosol. Reggelihez iszol egy pohár vizet. Elmész otthonról. A munkahelyeden vár egy csésze kávé, egy flakon ásványvíz. Este beülsz egy barátoddal valahová, iszol valamit. Hazaérsz, lezuhanyozol, fogat mosol, aztán lefekszel aludni. Napi rutin. És most képzeld el mindezt víz nélkül!

Paolo Bacigalupi le sem tagadhatná, mennyire érdeklik a jelenünk ökológiai folyamatai. Első regényében, A felhúzhatós lányban, amivel berobbant a sci-fi világába, az emberi tevékenység a Föld ökoszisztémájának teljes átalakulásához vezetett, a jövőben az emberek a géntechnológiával küzdenek az ellen, amit szintén az ő géntechnológiájuk okozott. Olyan lehetséges jövő ez, aminek a körvonalait már ma is látjuk. Új regényében, A vízvadászban (The Water Knife) szintén egy közelebbi lehetséges jövőbe enged bepillantást, ami azonban sokkal ijesztőbb, mert a mindennapos hírek egyre inkább rámutatnak, mennyire reális ez a vízió: amikor az ivóvíz már nem annyira mindennapi, mint ma hisszük.

„A tévés időjósok aszályról beszéltek, de az aszály szóban az is benne volt, hogy egyszer véget ér. Egy múló esemény volt csupán, és nem status quo.”

Amerika délnyugati részén, pár percnyire a jövőben a víz az életnél is drágább. Az aszályok, a folyók szabályozása, az elsivatagosodás, az egyre kiszámíthatatlanabb és embert próbálóbb időjárás miatt egyre több város, sőt, egész államok vízellátása kerül veszélybe. Ahol pedig egy dominó felborul, ott minden vele bukik: egy város elnéptelenedése menekültek százezreit szórja szét, akik az új városaikban szintén megnehezítik a vízellátást, és ez így halad egészen addig, amíg a városok és államok gyakorlatilag önállósodnak. Az USA még létezik, de amíg nem robban ki nyílt háború Kalifornia, Nevada és más államok között, amíg a városok és cégek a saját módszereikkel, minél kevesebb halálos áldozattal intézik az ügyeiket, addig a szövetségiek nem szólnak egy szót sem. Így aztán az olyanok, mint Catherine Case, szinte tejhatalommal rendelkeznek. Case egyetlen célja, hogy biztosítsa Las Vegas vízellátását, ehhez pedig bármit megtesz. Az ő legjobb ügynöke Angel, akit a nő a pokolból emelt maga mellé. Amikor felröppen a hír, hogy a pusztulás szélén álló Phoenixben valami furcsa dolog készül, ami veszélyezteti Case terveit, a férfi azonnal odautazik. Mindeközben Lucy Monroe, a válságban szenvedő újságíró nyomozni kezd, amikor egy barátját brutálisan megcsonkítva találják, a texasi menekült Maria pedig akaratán kívül sodródik bele az egészbe, miközben kétségbeesetten igyekszik elmenekülni a phoenixi nyomornegyedek kilátástalanságából.

A három szálon futó történet nem tartogat hatalmas invenciókat: csavarok vannak, és a nyomozás is kifejezetten érdekesre sikerült, de aki valami hatalmas bravúrt vár, az csalódni fog. Bacigalupi regényének a legnagyobb erénye az, hogy brutális kegyetlenséggel mutatja meg ezt a pusztulás szélén egyensúlyozó világot. Nem csupán Maria, de a másik két szereplő szemén keresztül is láthatjuk, a vízhiány hogyan tette pokollá milliók életét, és hogyan válik egyre reménytelenebbé a helyzet. Megannyi ötlet sorjázik a lapokon, megannyi apróság, amitől teljes lesz a kép, amitől aztán nem tudunk szabadulni. Ne tévesszen meg senkit a borító, a sivatagban álló, önellátó hipermodern toronyházakon kívül nem sok futurisztikus ötlet szerepel a könyvben, éppen annyi, amennyit elvárhatunk pár évvel, évtizeddel a jövőben. Nem, ez a sztori akár napjainkban is játszódhatna, csak legfeljebb nem Amerikában: hiszen a Közel-Keleten és Afrikában mindennapos probléma az ivóvíz biztosítása. Csak az ilyesmi sokkal sokkolóbb, ha nem több ezer kilométerre történik, hanem a mi házunk táján.

Cam Floyd illusztrációja a Hamuvároshoz,
ami ebben a világban játszódik

A három szereplő sorsa is ezért lesz számunkra átélhető: hiszen ők is a normális világukból kerültek majdnem egyik napról a másikra ebbe az apokaliptikus környezetbe. Mindegyikük élő, lélegző figura, célokkal és elképzelésekkel, hibákkal és reményekkel. Közülük talán csak Lucy lóg ki a sorból: ő az, aki nem képes alkalmazkodni, bármennyire is próbál. Változik a könyv során ő is, de – ahogyan azt Maria is elmondja –, nem képes megérteni a megváltozott világot. Ezzel szemben Angel és Maria is már az új világ embere, elfogadják, hogy nem fog visszatérni az az idő, amikor a víz csak úgy a csapból folyt. Éppen ezért lesz húsba vágó és a regényhez tökéletesen illő a befejezés. Szerencsére Bacigalupi nem engedett a csábításnak, hogy azt a véget hozza el, amit elvárna az olvasó, hanem ami egy ilyen világban logikus.

A vízvadász mint történet nem kiemelkedő, azonban a benne fogalt jövőkép erőteljes és sötét. Igen, hallottuk már, mi fog történni a jövőben, ha ilyen mértékben pusztítjuk a bolygót, de az egész világ lelketlensége és az érzés, hogy egy új rend kialakulásának vagyunk a szemtanúi, egészen leköti a figyelmünket. Nem annyira sziporkázó, mint A felhúzhatós lány (és nem is annyira futurisztikus), de talán pont ezért emberközelibb és átélhetőbb.

2016. október 2., vasárnap

Aurora

Az embernek a Föld a bölcsője. De a gyereknek egyszer el kell hagynia a bölcsőjét. Ez a Ciolkovszkijhoz köthető mondás már egy évszázada az alapját képezi minden sci-finek, ami az űr meghódításával foglalkozik. És az embernek, mint fajnak, az evolúciós kényszer miatt valóban érdemes azon ügyködnie, hogy a Földön kívül is meghonosodjon, így téve még biztosabbá a fennmaradását. De fel kell készülnünk rá, hogy a bölcsőn kívül bizony nagyon nehéz az élet – ha nem egyenesen lehetetlen. Kim Stanley Robinson épp erről írt regényt: az Aurorát.

A nem nevesített űrhajón már másfél évszázada utazik egy csoport ember, hogy letelepedjen az Aurora nevű bolygón (pontosabban holdon). A komplex hajó két gyűrűből, azok pedig több egységből állnak, különböző biomokból, más és más tulajdonságú életterekből a trópusitól a sarkköriig. Emberek, állatok, növények, baktériumok és vírusok utaznak az űrben, kényes egyensúlyt fenntartva. Azonban az eltelt évek alatt a hajóban és a biomokban egyre több a probléma. Ezeket a problémákat az utazás utolsó szakaszán általában Devi oldja meg: őt hívják, ha valami meghibásodás történik, különös, új kór ti fel a fejét, vagy más rejtélyes dolog történik, amire elsőre senki nem találja a megoldást. Mivel a hajó hamarosan eléri úti célját, Devi egyre feszültebb, és ami a legfontosabb, egyre kevésbé alakul jól a kapcsolata lányával, Freyával. Freya végül inkább úgy dönt, otthagyja családját, és bejárja az egész űrhajót, így amikor a telepesek megérkeznek az Aurorára, ő válik az egész csoport „képviselőjévé”. Viszont mikor célba érnek, anyja már nem él, és Freyának kell helyt állnia az új problémákban, amik az új naprendszerben várja az embereket.

Az Aurorát az ember akaratlanul is úgy olvassa, hogy közben a szerző korábbi regényével, a 2312-vel hasonlítja össze. Mindkét regény hard sci-fi, hiszen Robinson gyakorlatilag végigveszi a regényben, milyen veszélyek és nem várt hatások jelentkezhetnek a hosszú űrutazás alatt, mind fizikai, biológiai és társadalmi, pszichés szempontból. Ez a része a könyvnek roppant érdekes és izgalmas, az új világ felfedezése, a felmerülő kérdések megoldása – vagy azok megoldására tett kísérletek –, mind-mind jól átgondoltak és a tudományos szemléletet kedvelő olvasók számára lehengerlőek lesznek. De mi van a többi olvasóval?

A többi olvasót Robinson mintha minden erejével el akarná idegeníteni könyvétől. A hosszas leírások önmagukban is nehezítik az olvasást, de a főhősnek megtett Freya karaktere egyenesen lehetetlenné teszi, hogy az ember bevonódjon. És, ha mindez nem lenne elég, az író rátesz még egy lapáttal, ami egyszerre zseniális húzás és igazi olvasóriogató: a narrátornak az űrhajó mesterséges intelligenciáját teszi meg. Ez néhol kifejezetten mulatságos jeleneteket eredményez, ugyanakkor szenvtelen, sokszor száraz és tényszerű elbeszélést von maga után. Bármennyire is hatalmas teljesítmény a 2312-höz képest a karakterekben nem túl erős Robinsontól, hogy az ember megszereti a hajót – a leghatásosabb jelenetek éppen hozzá kapcsolódnak –, ez a megoldás egy ennyire tömör tényanyaggal feltöltött könyvnél kész „öngyilkosság”.

Ennek ellenére mégis jobb könyvnek tartom, mint a 2312-t. A világa nem annyira ötletes – korábbi regényét ilyen szempontból az egyik legegyedibb jövővíziónak tartom –, de a történet nem vesz fel olyan érdektelen mellékvágányokat, mint ott, nem érezni, hogy a sztori csak alibi, és a szerző igazából nem is tudja, mit akar vele kezdeni. Nem kapunk nagy drámákat, nem történnek nagy fordulatok, de legalább eljutunk A-ból B-be, és már ez is valami. Ugyan a könyv lezárása túl hosszú, és éppen ezért nem igazán hatásos, azt kell mondanom, csak itt éreztem, hogy le tudnám tenni szívfájdalom nélkül a regényt, ami 500 oldalnál nem olyan rossz (pláne ha szembeállítom a 2312-vel).

Meglátjuk, az új regénye, a 2017-ben megjelenő New York 2140 melyik irányt fogja képviselni: a nevetséges történettel megtöltött egyedi világépítést, vagy az érdekes narratív megoldásokkal operáló, tudományos történetmesélést. Addig itt van az Aurora, ez az űrbéli élethez elengedhetetlen kézikönyv – a Sevenevesszel együtt mindenképp érdekes olvasmány.